MEGOSZTOM

A szomorúság háromszöge

Svéd filmszatíra, 2022. 

Írta és rendezte: Ruben Östlund

Minden ember egyenlő – hangzik el a film elején egy divatbemutató szlogenjeként, de a nézőtéren és a kulisszák mögött egészen más történeteket látunk. Emberi testeket dísztárgyként szemlélő megbízók, és csettintésre különböző érzelmeket mímelő modellek sivár hétköznapjait. A film egy modell-és influenszer pár, Yaga és Carl történetével indít. Őket kísérve ismerjük meg az eseményeket, és a zárójelentben is ők láthatók. Yaga, az értékek és érzelmek nélküli, teljesen üres ember. Egyetlen célja, – a kifejezés konkrét és jelképes értelmében is – hogy semmiért se fizessen. Carl szeretne érzelmi kapcsolatot kialakítani vele, de Yagában nincs erre semmi fogékonyság.  A film elején van egy önreflexív mondata: Én nem tudok mást, csak manipulálni. Ezt demonstrálja is, nem lojális a párjához, mégis mindent elvár tőle. 

A férjem megveszi ezt a luxushajót, és azt akarom, hogy az egész személyzet velem szórakozzon, pezsgőzzünk és csúszdázzunk a medencékben! – kiállt fel az idős milliárdos hölgy. Minden ember egyenlő! – hangzik el másodjára a milliárdosnő kijelentéseként, miközben zsarnokként parancsolgat az ijedt alkalmazottaknak. Már egy bátor sincs, aki elmondaná neki, hogy megromlik a frissen hozott hal és tenger gyümölcse, megbolondulnak a hajót irányító műszerek. Féltik az állásukat, az elmaradt borravalót és beindul az önpusztító szórakozás, hogy egy álprobléma megoldásával mindenki a vesztébe rohanjon. 

A kiszolgáló személyzet alattiak, a műszakiak, a vécé- vagy krumplipucolók, a hajó és a társadalom alján rekedtek, látják azért, hogy ebből mi lesz. De hiába szólnak, őket nem veszi figyelembe ez a sajátosan értelmezett szabadság, ez az alapjában kegyetlen és manipulatív, de általuk szépnek és jónak kikiáltott rend. 

A filmben van egy kifejezetten undorító, hosszasan undort keltő jelenet. A szatírának ez a csúcspontja és fordulópontja is egyben. Nem vagyok az az ember, aki élvezi a gyomorforgató jeleneteket, viszont itt már minden annyira a végletekig eltúlzott, hogy a végén még a szépséget is felfedezzük benne! Ruben Östlund annyira el meri vinni a nézőt is a tűréshatárig, hogy egy adott pillanatban a gyomorrontás kínja világfájdalommá válik, és a filmvászon romantikus, apokaliptikus festménnyé. 

A kapitány és a hajó tulajdonosa lerészegednek. A kapitány szegény amerikai és bősz marxista, a tulaj orosz üzletember és természetesen a kapitalizmus híve. Vitatkoznak, Marx és Kennedy idézeteket olvasnak fel a telefonjaikból, miközben az utasok már mentőmellényben sírnak, hánynak, kapaszkodnak. A részegség egymást megszeretgető fázisában előkerülnek a vállalt politikai nézetek mögötti mozgatórugók, az érzelmek, életesemények.

Anyám vigasztalhatatlan lett Martin Luther King meggyilkolása után… De rájöttem, hogy a ravaszt az én kormányom húzta meg! Az én kormányom gyilkolta meg Malcom X-et, a Kennedy fivéreket… Leigázta a chilei, a nicaraguai, az argentínai népet, feldarabolta a Közel-Keletet, mert a kormányomnak a háború a legjövedelmezőbb iparága. Minden ledobott bomba után valaki egymillió dollárt keres, és nem kell lássa a gyászoló anyákat, és a meggyötört testeket… A háború nem hazafias tett… – üvölti a kapitány a süllyedő hajó mikrofonjába, és orosz ivócimborája bátorítja, tartja neki a mikrofont. A 2022-es Arany Pálma-díjat nyert filmnek ez a legemberibb jelente. Az ellenkező oldalon álló, de fájdalmukat együtt kiüvöltő, még érzelmekkel bíró két ember! 

Majd a luxuskabinok luxusvécéjéből gejzírként kirobban a fekália, és elönt mindent. A süllyedő hajón persze nem csak az élettől elidegenedett milliárdosok, döntéshozók és a pénzleső személyzet az áldozat, hanem sajnos mindenki, a gyerekek is, a munkájukat keményen végző személyzet, mindenkit magukkal húznak a veszélybe és a lehetséges pusztulásba. 

Akik mindig kiszolgáltatják magukat, észrevétlenül kiszolgáltatottá válnak, és nem mellesleg a valóságérzékük is, mint soha nem használt érzékszerv, elhal, eltűnik. Néha közbeszól a valóság, de még akkor sem hiszik el, hogy a világ, amit így tönkretesznek, az az ő világuk is. Kell-e ennél találóbb metafora süllyedő világunkra? 

Minden ember egyenlő – hangzik el harmadjára a személyzet főnöknőjétől, aki a mentőcsónakból alig kikecmeregve elvárná, hogy a hajó takarítónője kiszolgálja, az ebben a helyzeteben is tétlenkedő milliárdosokat.

A film második felében a metál és a kamarazene váltakozik, és egyes pillanatokban szinte szereplővé válik, mintha azt akarná üzenni, hogy amit látunk, nem csak egy 2022-es Titanic-story, hanem egy mindet átfogó vízió, az egész emberiség története. Ami ebben a filmben azzal zárul, hogy egy – még realitásérzékkel bíró – átlagember kővel fejbe akarja verni a semmire nem képes, gyógyíthatatlanul lusta embertársát. Vagy indul egy új civilizációs ciklus, vagy Carl érzelmei most az egyszer csodát tesznek… Snitt! A történet folytatása ránk van bízva.