Martin McDonagh: A sziget szellemei 

Úgy tűnik, Martin McDonagh még mindig túl valamilyen az Oscarnak – túl kicsi, túl független-ízű, túl kevés szereplős, túl Martin McDonagh. A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) csapata kilenc jelölésből egyetlen díj nélkül távozott az idei gáláról, de az ír színházcsináló és forgatókönyvíró-rendező negyedik nagyjátékfilmje egy filmes szempontból is egyre érettebb és biztosabb kezű alkotó újabb szívvel és lélekkel teli, maradandó embermeséjeként így is emlékezetes marad.

Ahogyan azt eddigi filmjeiben is tette, McDonagh most is személyes történetbe desztillálja az élet és általában a létezés nagy kérdéseit, nyakon öntve egy jó adag szimbolizmussal, és megszórva egyetlen, elegáns csipet mágikus realizmussal. A sziget szellemei esetében a cselekmény helyszíne egy fiktív, vadregényes ír sziget, amelyen a szomszéd azt jelenti, hogy mindössze három dombot kell megmászni, hogy valaki elérjen a másik házáig. A vegyesbolt csak jóval nehezebben megközelíthető, elérhető közelségben van azonban a sziget társadalmi életének erőközpontja, a kocsma. A sziget népsűrűsége az átlagnál tehát jóval alacsonyabb, a merítés minimális, így nem csoda, hogy olyan valószínűtlen barátságok is kialakulhatnak itt, mind a Pádraic (Colin Farrell) és Colm (Brendan Gleeson) közötti. Pádraic minden tekintetben egyszerű pásztorember, akinek nincsenek Inisherinen túli álmai. A nála nagyjából egy generációval idősebb Colm azonban más, ő művészetében találná meg léte értelmét élete alkonyán, mégpedig kizárólag abban, még akkor is, ha ez a művészet mindössze kocsmai hegedülést jelent. Minden magyarázat nélkül „szakít” hát addigi legjobb barátjával, Pádraickal, hogy ezentúl csak az alkotásnak szentelhesse energiáit. Ez az eseményeket elindító konfliktus, pontosabban inkább az, hogy Pádraic képtelen elfogadni a cserben hagyást. Természete nem engedi, hogy magasztosabbnak, fontosabbnak tartsa a művészetet, mint az emberi kapcsolatokat – ugye, hogy akaratlanul, pusztán a cselekmény narratív exponálása közben már el is jutottunk a nagyobb, univerzálisabb problémafelvetéshez?

A film eredeti címe nem pusztán szellemekre, hanem a kelta mitológiában megjelenő halálhozó, halálbejelentő női szellemekre utal. A halál, az élet végességének jelenléte állandó a filmben éppúgy, mint valóságunkban. Egyszerre szomorú, ugyanakkor a legerősebb motivációs forrás ez a végesség. Hiszen ha örökké élnénk, fontos lenne-e még egyáltalán, hogy a szokott időben, délután kettőkor tudunk-e találkozni a barátunkkal egy pohár Guinness mellett vagy sem? Ha nem tudjuk, hogy egyszer az egésznek vége lesz, van-e tétje annak, hogy szóba áll-e még velünk az az ember, aki talán mindenben a szöges ellentétünk, de akin kívül (egyszer csak már) senkink nincs? A banshee szimbolikus alakját McDonagh egy feketébe öltözött, rémlátomásokat károgó öregasszony képében be is hozza a filmbe, és ez a figura végigkíséri nemcsak a történetet, hanem magukat a szereplőket is. De nemcsak a haláltündér-halálboszorkány alakja emlékeztet folyamatosan az emberi lét mulandóságára, hanem a szomszéd szigeten még mindig zajló ír polgárháború is, amelynek zaja néha áthallatszik Inisherinre. Mintegy száz évvel ezelőtt, a háború utolsó hónapjaiban vagyunk. Az információ nehezen ér el egyik szigetről a másikra, Inisherin lakosai jelentős részének halvány gőze sincs, miért és kik ölik egymást odaát. Mi marad hát nekik egyéb, mint egy-egy pohár sör egy jó baráttal? És mi marad, ha azt is elveszítik?

Az Erőszakikból (In Bruges) ismerős Farrell–Gleeson páros közötti kémia jól ismert, tudván, hogy már 2008-ban is legjobb barát–legjobb ellenség párost alakítottak, kettősük annál is valóságosabbnak tűnik. Itt is érzelmi kazánházként viszik előre a történetet, játékuk és általánosabban értelmezett színészi eszköztáruk ebben az esetben is nagyon szépen harmonizál McDonagh filmről alkotott elképzelésével: a (sokszor igencsak fekete) humor, a tragikum és a végtelen humanizmus szimfóniája szólal meg, itt-ott az erőszak meghökkentő felhangjaival pontozva, csak a miheztartás végett. 

A rendező filmjei színészközpontúságukról híresek – a legrangosabb filmes díjakat is színészei szokták elnyerni, gondoljunk csak Frances McDormandra és Sam Rockwellre a Három óriásplakát Ebbing határábanból, amelyről korábban már olvashattak kritikát lapunk hasábjain), és nincs ez másképp most sem. A szűkös szereplőgárda káprázatos mellékszereplőkkel egészül ki: ha másnak nem is, legalább Barry Keoghannek díjjal kellett volna távoznia az Oscar-átadóról a falu bolondja szerepéért. Ez a hányattatott sorsú ír karakterszínész az egyébként is ragyogó szereposztás legmegrázóbb figuráját formálja meg olyan természetességgel és hitelességgel, hogy szinte azt is nehéz elhinni, hogy nem önmagát alakítja. 

Martin McDonagh színházi munkáit egyébiránt tájainkon is előszeretettel állítják színpadra, a Leenane szépét tavaly tavasszal mutatta be a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház, Az inishmore-i hadnagy (más fordításban Az alhangya) című darabját pedig Locotenentul din Inishmore címen, román nyelven jelenleg is játssza a nagyváradi Regina Maria színház.