Részlet a szerző A másik egy című „épüléstörténeti emlékiratából”

Cserépfalun a gyönyörű domboldali temető mellett visz el a dűlőút, amely a sportpályához vezet, s amelyen, ha tehetem, futni szoktam. A pályán minden hétvégén meccs van – vasárnap reggelenként éles, recsegő hangon szólal meg a kertünk közelében elhelyezett póznáról a kisbíró hangja: „Jöjjenek el, és bíztassák csapatunkat!”

Miután berendezkedtünk, a hétvégi és nyári elvonulások alkalmával alkotóházamként is szolgált a ház, felső szintjén a méretes íróasztalomon jól el tudtam helyezni a számítógépet, a könyveket és szótárakat. Ugyanis 2005-ben jelent meg olasz-magyar költőbarátom, Tomaso Kemeny kiemelkedő jelentőségű műve, a „Transilvania liberata”, alcíme szerint „poema epico-onirico”, azaz „álomszerű epikai költemény”. Külső formája valóban eposzi jellegű volt, előhanggal, tizenkét énekkel, utóhanggal. Belső formája azonban lényegében lírai: egy olyan monstre verses mű, amely különböző idősíkokon, történelmi tereken, képzelet és valóság határain mozog át. Alapélménye a költő megszakadt magyar identitásának mitikus visszavétele, ahogyan Tamás szokta fogalmazni, a tízéves korában a Duna-parton hagyott kisgyermek sorsának folytatása. Tízéves volt ugyanis, amikor szociáldemokrata szüleinek 1949-ben el kellett menekülniük, így került Milánóba.

Ott, 1985-ben ismertem meg személyesen, és költészetét tanulmányozva annak pusztán a formavilágában, a képi és képzeleti erejében is felismerni véltem a magyar költészet gondolkodásmódjának vonásait – amitől versalkotásmódja eltért az általam elég jól ismert 20. századi olasz költészet kialakult fővonalaitól. De most itt, a Transilvania liberata-ban már a tematikus rétegekben is megjelent a magyar történelem és kultúra, az anya elbeszéléseiből, az olvasmányokból, az énekekből, a baráti emlékezésekből felsejlő képi töredékekben, amelyeket valóban az álomszerűség logikája illesztett költői egységbe. Fő időrétegei az 1956-os forradalom (amely miatt Tamás mindig, így e műben is szimbolikus lelkifurdalást érzett, hogy 1949-es emigrációjuk miatt nem lehetett nemzedéktársaival együtt a barikádokon), az első világháború zűrös világa az ablakok alatt menetelő és éneklő csapatokkal, a kereszténységet felvevő Vajk–István és az ősi magyar mitológia voltak, míg fő helyszínei között egy elképzelt, szakrális Erdély is ott állt.

A grandiózus opusz azonnal magyar megjelenésért kiáltott, és közös barátunk, Szőcs Géza vállalta a kiadást, rám várt a magyarra ültetés munkája. Költői logikában, gondolkodásmódban, képzetvilágban és retorikában közel állt hozzám a Transilvania, képesnek éreztem magam autentikus lefordítására. Főként Cserépfalun tudtam elmélyülten dolgozni rajta, amikor meg már lényegében kész volt a magyar szöveg, Tamás is hazajött Magyarországra, és a faluban együtt néztük és simítottuk át azt. A címet hosszas gondolkodás után, de kézenfekvő ötlettel igyekeztem visszaadni. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a szó szerint való fordítása hamisítást jelentene, hiszen a „Megszabadított Erdély” szókapcsolat magyarul döntően politikai erőtérbe kerülne, ami az eredetiben nincs jelen. Mint ismert, a cím hangsúlyosan az egyik legjelentősebb olasz epikus költeményre, Torquato Tasso híres „Gerusalemme liberata”-jára, azaz a „Megszabadított Jeruzsálem”-re utal. Az olasz irodalomban olyan etalon ez, mint nálunk a János vitéz, a Toldi vagy a Szigeti veszedelem. Ezért olyan címet akartam találni, amely felidéz valamifajta irodalmi referencia-jelleget. „Erdély aranypora”, döntöttem, Tamás szürreális-mitikus nyelvezetének és formálásmódjának az aranypor képe megfelel, egyben a hangzás utal Jókai híres könyvére, az „Erdély aranykorára” is. (…)