Ha akkoriban létezett volna ez a kifejezés, Emma elmondhatta volna az unokáinak, hogy egy időben ő is a rock and roll életforma szerint élt. Amúgy nekik is Emmának kellett őt szólítani, a „mama” megszólítás ellen tiltakozott. De ha valaki netán Emma néninek nevezte, akkor is nemes egyszerűséggel elküldte az illetőt az anyja picsájába. Mintha ezzel is ágálását kívánta volna kifejezni a rohadt idő könyörtelen múlása ellen. Bele akart ragadni örökre a pillanatba. Például onnantól fogva, hogy fölhagyott a színészkedéssel és férjhez ment, nem bukkant föl a színháznak a környékén sem.

Amit nem volt egyszerű megvalósítani, elvégre a színház a város egyik hangsúlyos épülete volt, pár lépésre a történelmi városközponttól, a folyóparti sétányra vezető utcában. A klasszicista épület elég messze esett a pályaudvartól ahhoz, hogy az angol és amerikai bombák ne okozzanak benne kárt, 1956 októberében viszont az események egyik központjának számított – egy forradalom soha nem szűkölködik teátrális jelenetekben, a színészek pedig a harcias szavalatokon túl a Nagy Honvédő Háborúról szóló importdarabokban megtanulták, hogyan kell a fegyvert legalább úgy tartani, mintha használni is tudnák –, így hát amikor a városba bevonult a Vörös Hadsereg alakulata, egyik első cselekedetük az volt, hogy néhány jól irányzott lövéssel a színház körül megmutassák, ki az úr a háznál.

Emma nyugodtan mehetett volna nem csupán a színház környékére, hanem magába az épületbe is. Közepes tehetségű, vidéki színésznőként se hangját, se mozdulatait nem rögzítette bakelitlemez vagy celluloidszalag, nevét egyszer se hozta le a Színházi Élet, egyedül a helyi sajtóban közöltek mértéktartóan lapos kritikát az alakításairól, amihez időnként csatoltak egy-egy műtermi fotót (a színpadi fényképezés még gyerekcipőben járt). Ám mindezek idővel hozzáférhetetlenné váltak. A régi vármegyei lap megszűnt, és bár évfolyamait bekötve őrizték a könyvtárban, aki jót akart magának, nem kérte ki tanulmányozásra. Amelyik számai meg is maradtak itt-ott a lakosság kezei között, azok spájzok polcain vagy fonott kosarak aljában végezték, azzal a célfeladattal, hogy az egér a megsárgult papírra és ne a nehezebben takarítható nyers deszkára szarjon, a piacon vásárolt zöldség és gyümölcs, esetleg az összetört tojás leve pedig szintúgy az újságot kenje össze, ne a kosarat.

Emma visszavonult, a színpadias gesztusokkal azonban továbbra sem szakított. Élete végéig imádta a teátrális jeleneteket, a legapróbb ügyekbe képes volt látványosan belehalni, és a legkisebb dolgokat is föl tudta akkorára fújni, hogy ha a drámairodalom klasszikusai látják, elégedetten csettintettek volna. Legnagyobb alakításait nem a színpadon vitte végbe, hanem odahaza, családja körében, ahol egyetlen szempillantás alatt átment tragikából komikába, majd onnét vissza. Ha kellett, szenvedélyes, érett feleség volt, máskor zsémbes feleség, esetleg szeretetteli, elbűvölő nagymama, avagy rémes anyós. Soha, egyetlen pillanatra nem bírt kiesni a szerepjátszásból, senki, föltehetően ő maga se tudta, melyik az igazi arca. Az is lehet, hogy olyan nem is volt – mielőtt bárkinek megmutathatta volna, gyorsan keresett egy maszkot, ami mögé bújhatott.

Hivatalos titulusa háztartásbeli lett. Ez megint csak váltás volt azután, hogy addigi életében modern és független nőnek tartotta magát, aki fittyet hány a konvenciókra és a külvilág elvárásaira, mi több, gyakran azokkal szemben kezeli a dolgait. Mivel a színészeten kívül tanult szakmája nem volt, vén fejjel pedig esze ágában se volt az iskolapadba visszaülni, leginkább otthon tevékenykedett, ami alatt az értendő, hogy napjában többször is megcsinálta a toalettjét, és többször is újraolvasta a magyar és a világirodalom klasszikusait. Onnantól a férje bírói fizetéséből éltek. Jobbára, merthogy ne unja el teljesen magát, Emma időnként alkalmi munkákat vállalt. Például pártügyekben elfoglalt elvtársak és elvtársnők gyerekeire vigyázott, akiknek szülei némi jóleső pikantériát is láttak abban, hogy egy önként deklasszálódott hajdani színésznőt alkalmaznak dajkaként. Emma különben, ha nem is tudott pedagógiai és pszichológiai értelemben bánni velük, a maga módján szerette a gyerekeket. Ezt ő is meglepetten fedezte föl fia születése után. Messze nem volt az az ősanya típus, tőle például egészen addig szipoghatott egy gyerek taknyos orral, amíg végül meg nem unta és zsebkendőt nem adott neki. Ellenben szerette, hogy olyan kicsik, szerencsétlenek és elesettek, meg hogy nem kell komolynak lenni a társaságukban. Ennek megfelelően szívesen mókázott velük: verseket mondott, énekelt nekik, és arra is tökéletesen alkalmasnak bizonyult, hogy egy-egy iskolai ünnepségre fölkészítse őket, hiszen néhány óra alatt beléjük verte Ady Endre A csillagok csillaga vagy Majakovszkij Beszélgetés Lenin elvtárssal című versét, amit aztán a kis delikvens akkora átéléssel, szabályos tagolással és hanglejtéssel adott elő, hogy a büszke szülők meghatódva zsebelhették be feletteseik a tökéletes ideológiai nevelésre vonatkozó dicséretét.

Emma amúgy nem politizált. Színésznő korában se érdekelték az efféle dolgok. Hitlerről és Sztálinról természetesen hallott, de mindössze annyi véleménye volt róluk, hogy bár különféleképpen vágva viselték, attól az még ugyanolyan bajusz. A férje rimánkodva kérte, hogy ezt a nézetét nehogy merészelje akár nyilvánosan, akár a gyerek füle hallatára hangoztatni, amire Emma kacagva legyintett. Ő a művészetet tartotta a föld sójának, és ha annak szó szerint vett művelésétől vissza is vonult, arra törekedett, hogy magát az életet tekintse művészi eszköznek.

Egyetlen egyszer keveredett bele a politikába, történetesen pont akkor, amikor több mint egy évtized után ismét a színház körül járt.

1956 októbere volt, és habár a városban viszonylagos nyugalom honolt – fegyveres összecsapásokra itt nem került sor, a forradalom hevületét egy-egy spontán népgyűlésen kívül leginkább az jelezte, hogy a helyiek megdobálták a szovjet katonai konvojokat, a pályaudvaron pedig fölfestették a vagonokra, hogy RUSZKIK, HAZA! –, minden napra esett említésre méltó esemény. Az emberek folyamatosan az utcán voltak, onnét szedték össze a híreket, és ahol sokan összegyűlnek, előbb-utóbb történik valami. Emma maga se értette, hogyan vihették a lábai a színház felé: leginkább úgy, hogy napi szépítő sétája során belekeveredett egy tüntetésbe, sodródott a tömeggel, aztán egyszer csak ott találta magát az ismerős épület előtt, amelynek homlokzatát akkor még nem lőttek szét a pár napra rá immáron végérvényesen visszatérő szovjetek. Az épület környéke viszont mégse volt Emma számára teljesen ismerős, a színház előtt ugyanis szobor magasodott.