J.D. Payne, Patrick McKay: A gyűrűk ura – A hatalom gyűrűi

Hogy mondják erősebb kifejezéssel azt, amikor valaki nagy fába vágja a fejszéjét? Erdőbe a bicskáját? És ha a bicskáját igazából elő sem veheti? Valami ilyesmire vállalkozott az Amazon Studios A hatalom gyűrűivel.

A J.R.R. Tolkien műveiből kirajzolódó legendáriumból inspirálódott televíziósorozat elkészülésének előtörténetét csaknem olyan hosszan lehetne mesélni, mint magának Középföldének a történelmét, kezdve azzal, hogy az epikus fantasy megteremtőjének tartott angol nyelvészprofesszor-író eleve nem támogatta, hogy műveiből valaha mozgóképes adaptáció készüljön, egészen addig, hogy az Amazon Studios hogyan utasított maga mögé olyan nagyágyú versenytársakat, mint a Netflix vagy az HBO, amikor a Tolkien-örökösökkel megkötötte a világ egyik legdrágább filmjogi szerződését. A jogdíj a költségvetés jelentős részét tette ki, de az Amazon számára nem jelentett problémát az összeget kipótolni, és ezzel a világ valaha volt legdrágább televíziósorozatának munkálatait elkezdeni – hiszen a cég tulajdonosa, Jeff Bezos a világ egyik leggazdagabb embere, és saját bevallása szerint Tolkien-fanatikus.

Nos, ennyit a gyakorlati kérdésekről, maradt a tartalom problémája, és ezzel el is érkeztünk az erdő és a bicska kapcsolatához. A megállapodás alapján ugyanis a sorozat cselekménye egy olyan korban játszódik, amelynek csak vázlatos leírását találjuk meg a Tolkien-életműben, azokhoz a művekhez pedig, ahol kicsit több információt találhattak volna a választott témáról, nem voltak, nincsenek megfilmesítési jogaik a készítőknek. A hiányzó jogok (bicska) problémájához pedig hozzáadódik egy félelmetesen elkötelezett és hűséges rajongótábor (erdő), amely évtizedek óta szentírásként tekint a Tolkien-legendáriumra, és feltehetőleg egy valódi, kereken megírt és tiszta jogdíjhelyzettel rendelkező adaptációval is csak nehezen lehetett volna megfelelni az elvárásainak.

És A hatalom gyűrűi első nekifutásra nem is felelt meg, nagyon nem. Sokat markolt, édeskeveset fogott, erőltetetten emelkedett párbeszédekkel, túltolt epikussággal próbált tolkieni lenni, de valamit nagyon elvesztett útközben, és ennek elsősorban dramaturgiai okai voltak. Nem sikerült, vagy talán nem is volt akarat arra, hogy egy fókuszált nézőpontból tekintsünk erre a komplex fantáziavilágra, ahogyan azt a Tolkien-művekben – legalábbis a két regényben, A gyűrűk urában és A hobbitban – megszokhattuk és megszerethettük, ezért az egész történet tét nélkülinek tűnik, a drámai helyzetek nem születnek meg, és a szereplők is kartonfigurákként, mereven mozognak ide-oda a helyszínek között. Galadriel (Morfydd Clark), aki a legendárium egyik legfontosabb és legszeretettebb figurája, önmaga árnyékaként botorkál összevissza, és a szigorú nézésen kívül színészileg semmi dolga nincs. Ezen túlmenően, bár, mint fentebb említettem, konkrétan irodalmi műnek nevezhető alapanyag nem létezik a Másodkorról, csak vázlatos, felsorolásszerű leírások, mégis a sztori minden eleme egyetlen nagy kép része, és ehhez a nagy képhez új szereplőket, új cselekményszálakat hozzáadni a népes rajongótábor szemében eleve szentségtörés. A cselekményt összefoglalni nehezen lehet: Galadriel Szauront, a Sötét Úr szolgáját kergeti, aki megölte a testvérét, Elrond (Robert Aramayo), a féltünde úr IV. Dúrinnal (Owain Arthur), a törpherceggel jópofizik, a hobbitszerű gyaplábúak egy makogó öregembert találnak, aki egy meteorral pottyant a földre, és közben Délföldén a rendfenntartó tündék valamiért visszavonulnak az emberlakta településekről, és így tovább, számtalan szálon.

A nyolcrészes első szezon aztán valahol az ötödik rész közepe táján lassan elkezd fordulatot venni. A szálak lassanként összefutni látszanak, és a túl hosszúra, több mint négy epizódra nyúlt expozíció után a szereplők is elkezdenek életre kapni, a szituációk eleinte tétován, majd egyre magabiztosabban kialakulni. A hatodik részben egy horrorszerűen brutális és nagyon dinamikusan megrendezett-megkoreografált csatajelenetnek lehetünk tanúi, az epizód vége pedig felejthetetlen fordulatot hoz, ugyanakkor a sok félrebeszélés után olyan erővel csobbantja vissza a nézőt a Tolkien-kánonba, hogy attól a leggyepesebb rajongóknak is (mint e sorok írója) elakad a lélegzetük. Csak az a baj, hogy innen már csak két epizód van hátra a szezon végéig, hiába van ezeknek a minősége dramaturgiailag is jóval magasabb szinten, mint az előzőek, és hiába sikerült kifejezetten szépre és ütősre az évadzárás is, ez még mindig az eddig publikált anyag kevesebb, mint felét jelenti.

Nyolcból három rész tehát, ami részben tolkieni, részben pedig filmes (tévés) szempontból értékelhető, de a trend pozitív, hiszen rosszból halad a jó felé, és mindent egybevetve a sorozat nem érdemli meg azt a mesterséges gyűlöletkampányt, amit a különböző internetes felületeken folytatnak ellene egyesek. A lejáratás ellenére a második szezon munkálatai már elkezdődtek (pénz mindenképp van rá ugyebár), és a készítők ígérete szerint a cselekmény sokkal közelebb fog állni az ismert történethez. Adja Ilúvatar, hogy így legyen.

A gyűrűk ura – A hatalom gyűrűi (USA, Új-Zéland, 2022.)

Showrunner: J.D. Payne, Patrick McKay

Zeneszerző: Howard Shore, Bear McReary

Szereplők: Morfydd Clark, Lenny Henry, Markella Kavenagh, Robert Aramayo, Benjamin Walker, Ismael Cruz Córdova, Nazanin Boniadi, Charles Edwards , Daniel Weyman, Owain Arthur, Charlie Vickers , Lloyd Owen