MEGOSZTOM

Magyar kultúra – külső és belső nézőpontból

Magyar kultúra. Sok mindent gondolunk erről, esetleg érzünk is vele kapcsolatban. Mostani tandemezésünk arról szól, milyen megmutatni a magyar kultúrát és a nyelvet – hisz a kettő azért összefügg, és milyen ezt befogadni annak, aki éppen tanulja. Miért tanul egy mai fiatal magyarul? És hogyan lehet őt nem csak tanítani, hanem belemeríteni abba, ami magyarul van, abba, ahogyan magyarul működnek a dolgok.

(Horn Raoul Andreas)

Annak gondolata, hogy még annyi minden kutatni és felfedezni való van, mély nyugtalanságot kelt bennem. Ez annak nyugtalansága, hogy az idő gyakran jogosnak érzi, hogy megrövidítse lépteinket. De egy ideje megengedően elindultam a magyar nyelv irányába, és észrevettem, hogy másképp telnek a másodpercek, hogy az órák újraértelmezik a nekünk, tanítványoknak szánt perceket.

Amikor meg akarjuk ismerni egy ország valódi történelmét, meg kell tanulnunk a nyelvét. A szavai között felismerhetjük a békeszerződéseit, egyszerű örömeit és egy másik gondolkodásmód hagyományait. Lényegében mindegyik nyelv másfajta lelkiismeretet tükröz, az emberi élet másfajta nézőpontját hozza el.

A magyar nyelv, legalábbis ahogyan eddig megértettem, a pontosság jegye alatt született. Első látásra, ez a pontosság ridegség és valamilyen fajta szigor benyomását keltheti. Aztán rájöttem, hogy a magyar nyelv pontosságában csakis egy versről lehet szó. Egy bujkáló versről, amely betakar minden egyes új szó tanulásával.

Amikor egy nyelv elsajátításáról beszélünk, először is az érzésekre, a szervességre kell hagyatkoznunk, mert egy másfajta öntudat felvállalása nemcsak tiszta rációt igényel, hanem egy jó adag érzelmi befogadást is. A szívnek muszáj együttműködnie az ésszel annak érdekében, hogy az elsajátítás folyamata egységes legyen. Frissen végzettként azt veszem észre, hogy mi, színészek, lényegében olyan antropológusok vagyunk, akik avval vannak elfoglalva, hogy beazonosítsák a drámai szövegekben leírt emberek szívverését. Egy színházi mondás úgy tartja, hogy „kóstoljuk meg a szót”. Ez a felszólítás zsigeri rendszert képvisel. Bölcsességgel próbáljuk meg ezt hasznosítani a nyelvi kódok megfejtésében. A magyar nyelvvel kapcsolatban úgy érzem, egy hatalmas kultúrával, eddig meg nem fejtett jelentésekkel állok szemben, és ez az érzés arra ösztönöz, hogy minél pontosabban, művészibben értsem meg ezt az emberi világot. Így, mélyebben átgondolva, arra jövök rá, hogy valójában nem is egy nyelvet tanulok, hanem megértek egy szereplőt, megépítem őt és azután a világ egyszerűen csak gazdagabb lesz. Az összes társadalmi aspektus, melyekkel találkozunk, más ízű, más illatú lesz és mintha egy új képet továbbítanának.

A képzelet mindennapi tevékenységeink jó részét kitölti. Észrevettem, hogy ez a nyelvi rendszerek függvényében változik. Például egy idő óta bizonyos helyzetekben könnyebb számomra részletezni egy-egy nézőpontot magyarul, mint románul, mert a nyelvi gazdaságossághoz fordulok, a magyar nyelv üteméhez, a ritmikusságához. Bizonyos képek jobban „hangzanak” egyik nyelven, mint egy másikon, mert itt közbelép a zeneisége, és az a körülmény, amelyben kimondták a szót.

Gyorsan eljuthatunk arra a következtetésre, hogy egy nyelvet csakis a neuronok borzolgatásával tanulhatunk meg. Számomra nem a nyelv a legnehezebb, hanem annak könnyedsége, egyszerűsége, ahogyan be kell lépnem a játékba. A folyamok könnyedén szelnek át több országot. Miért ne tehetnénk meg ugyanezt, mi emberek is? Vegyük például a Dunát, amelyik átfolyik 10 országon, tíz különböző kultúrán. A Duna otthonos az összes országban, amelyen áthalad, és ezt avval éri el, hogy nyugodtan halad lefelé. Azt gondolom, hagynunk kellene, hogy az információ átfolyjon rajtunk, hogy a sebezhetőségünk kirügyezzen az új szavak esőjében. A tanulási vágy révén, akkor is, ha naivnak tűnik, érdekes lenne, ha belevetnénk magunkat a nyelv hullámai közé, és hagynánk, hogy elragadjanak. A legnehezebb feszültségben alkotni, amely mégis az ember jellemzője, amikor valami újat, nyugtatót próbál ki, amely megengedi, hogy a belsőnk teljességével haladjunk előre. A magyar nyelv univerzális jellegű csontvázra épül, ugyanúgy, mint az összes többi nyelv. Mindegyik izom, amely a csontok mentén halad, egy értelmezési aspektust fejez ki a nyelvi és leginkább a kulturális folyamatban. Mikor pedig elkészül ez a test, edzenünk kell, szaladnunk kell vele lassan, hogy újra felfedezhessük a világot általa, és ez egy látszólagosan végeláthatatlan verseny az idő ellenében egy nyelv megértésekor, mert ez nem más, mint a saját testünk újjáépítése. Megtanulni egy másik nyelvet, nem jelent mást, mint újjászületni más körülmények között. Madách Imre írja: „Várj, van számodra is egy szavam!” Minden ember jelentést hoz létre, mely végső soron meghatározza a kultúrát.

(Magyari Sára)

Nincs kultúra – nincs jövő: olvasom itt is, ott is; egyszerre értem és nem értem; egy kicsit fáj is, meg simogat is. Mert ez a kultúra szó nagyon izgalmas fogalom. Egyrészt azért, mert mindenki számára valami teljesen mást jelent, mint ami, miközben mindenki benne él, általa lesz olyan, amilyen. Van, akinek van, és olyan is, akinek nincs. De akad, akinek több is van belőle. Nem megyek bele a különböző kultúrafogalmak bemutatásába, bár az igazság az, hogy rettentően élvezném. Maradjunk annyiban, hogy most a kultúra szót nem feltétlenül a műveltség szinonimájaként használom, sokkal inkább antropológiai értelemben: amikor valami olyasmit jelent, hogy az élet megélésének a valamilyen módja. Ebből kiindulva a magyar kultúra elvileg más, mint a nem magyar. Ezt érzékeljük mi is, akik benne élünk, és azok is, akik nem. Írhatnám azt is, hogy ezek szerint lehet magyarul élni meg másképpen is. Lehet. Van, akinek sikerül; van, akinek nem.

Úgy alakult, évtizedeken keresztül tanítottam román anyanyelvű felnőtteket magyar nyelvre és kultúrára. Az elején egészen jól is ment. El nem tudom képzelni, mitől. Aztán egyre több kérdésem lett a magyarral, a nyelvvel és a kultúrával kapcsolatosan, mindez pedig elbizonytalanított. Így aztán elmentem tanulni. És még többet tanulni. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy értem a lényeget. De ma is meg tudok tanítani egyeseket magyarul beszélni, írni, gondolkodni, és van, akiket nem tudok megtanítani minderre. És élvezem. Mert az csak egy hiedelem, hogy a magyar nyelv nehéz. Minden nyelv nehéz, amit az ember felnőttként kezd megtanulni és idegen a nyelvtani rendszere a saját anyanyelvétől. Ráadásul, ha van még valamilyen negatív elképzelése a beszélőközösségről is, akkor aztán jó sokáig fogunk együtt szenvedni. Vagy varázsolni. Az viszont tény, hogy nagyban megkönnyíti a nyelvtanulást a motiváció. Hozzánk a legtöbben azok jöttek, akik a párjuk kedvéért akartak magyarul tanulni, esetleg családi gyökerek miatt, ezt követi a munkahelyi elvárás s igen ritkán azok, akik a magyar kultúra megismeréséért állnak neki a tanulásnak.

A nyelvünk rendszere igen logikusan működő, igaz, mindegyik nyelvé az, csak más logika szerint felépített. Ezt elmagyarázni, megértetni nem nagy kunszt, ha az ember lánya ismeri a grammatikát. A szókincs tanulása egyéni dolog: főként memória és akarat kérdése. A nyelvhasználati szabályok – az már más tál tészta. Az nem csak nyelvtan, az már értékrendszer is, az már világlátás is, az már gondolkodásmód is – azaz kultúra. Ennek működtetéséhez pedig szükséges egy kicsit magyarul látni a világot. Mert magyarul másképp állnak a dolgok, mint nem magyarul. Ezt komolyan mondom. Itt van ez az ige, hogy áll. Ez egy nagyon egyszerű jelentés, ha az ember magyar vagy nagyon jól beszél magyarul, de roppant nehéz tevékenység vagy helyzetekben nem is tevékenység, ha nem vagyunk magyarok. Mert magyarul áll a fa a ház előtt, és az autó is tud állni a ház előtt, sőt a munka is áll – vagy a ház előtt vagy mondjuk a gyárban. Na, de románul ez nem állja meg a helyét. Mert románul a fa inkább van (este), az autó inkább meg van állítva (este oprită) és a munka teljesen mást csinál (este oprită). Ha lefordítom, akkor könnyen megtalálom a párokat: állstă, de más-más helyzetet írunk le velük, nem beszélve arról, hogy magyarul az áll teljes értékű ige, románul pedig inkább kopula, így sokkal több és más jelentéssel használatos. Magyarul ahhoz, hogy valami állni tudjon, elsődlegesen szükséges, hogy legyen valami lábszerűje (az embernek lába, a szekrénynek is lába, a fának gyökere, az autónak kereke van) és függőleges helyzetben legyen, ugyanakkor szükséges az is, hogy ne mozogjon. Ha a fa nem mozog, de például vízszintes helyzetbe kerül, akkor már nem áll. Ha az ember kerül ilyen testhelyzetbe, akkor fekszik. A munka pedig rejtély, hogy miért áll – jó, azért nem akkora kunszt, mert itt jelentésváltozásról van szó, de erősen érezzük, hogy valami olyasmi történik, ahol nincs haladás, változás.

Csak ennek az egy szónak a jelentését fejtegetve is érzékelhető, van itt nálunk valami, ami nem ugyanígy működik másoknál. A nyelv mellett külön izgalmas a szokásaink, ünnepeink rendszere. Ezek nagymértékben ugyanolyan funkciókat töltenek be, mint a többi kultúrában (pl. az emberi élet fordulópontjait jelzik, állami vagy vallási indíttatásúak stb.), de mégis valahogyan másként működnek. Vegyes házasságban élő ismerősöm történetén keresztül érzékelhető a leginkább ez az apró különbség: mit is jelent nekünk március 15-e? Szabadságharcot, márciusi ifjakat, Petőfit, forradalmat, igazságkeresést, emlékezést, koszorúzást, főhajtást, harcokat stb. Ez egy ünnep. Ahol kissé rezignáltan emlékezünk, kicsit könnyes szemmel, kokárdásan vonulunk. S ha már ünnepnap, akkor hazaállít a nem magyar pár – tiszta jó szándékkal egy gyönyörű piros-fehér-zöld tortával, amelyiken ez áll: Hungarian power. Tudja szegény, hogy miről szól ez az ünnep, és tudja, hogy ünnepelni kell. De úgy ünnepelni, ahogyan azt az ő kultúrájában (köreiben) szokták. És nem érzi, hogy mi ezt másképp szoktuk. Mert a kultúra valamiféle érzület is – és ekkor megint kiderül, hogy milyen furcsa lény az ember: ért és érez, de főleg ér… valamit.

Horn Raoul Andreas (1998) színész, költő, a temesvári Nyugati Egyetem Színház- és Zeneművészeti Karának mesterképzős hallgatója.