Manapság kevesen vannak, akik egy életen át ugyanabban az egy lakásban élik le az életüket. Milyen is az, amikor lakást váltunk? Mi visz rá, hogy a régiből elköltözzünk? S ha lakást váltunk, vajon otthont is váltunk-e, és mindezt hogyan éljük meg?
(Simon Judit)
Amikor az ember lánya megvénül, talán megengedheti magának, hogy néha kívülről is ránézzen önmagára, és összevesse a külsőt a belsővel. A kettő ugyanis nem mindig stimmel egymással. Én már jó vén vagyok, amire elég gyakran figyelmeztetem magam, mert nem igazán érzem magam öregnek. Azt mondják, az idősek nagyon ragaszkodnak az emlékeikhez és tárgyaikhoz. Szerintük ezek összefüggenek. Szerintem meg nem. Az emlékek bennünk, a tárgyak körülöttünk vannak. Mindezt azért mondtam el, mert szerintem köze van ahhoz, amit elmesélek.
Történt, hogy közel hatvanévesen elhatároztam: eladom a házat, amiben születésemtől fogva éltem, és vadonatújba költözöm. A belvárosi szecessziós épületből áthurcolkodom egy lakótelepi blokkba, fele akkorába, mint a régi otthonom. A barátaim, ismerőseim döbbenten vették tudomásul a döntésemet. Hatvanévesen ekkora változtatást bevállalni első pillantásra furcsának tűnt. Én viszont tudtam, ha azt akarom, hogy ez a ház ne pusztuljon el, hogy visszakapja eredeti pompáját, akkor nekem mennem kell. Azt is felmértem, hogy anyagilag egyre megterhelőbb a 150 nézetméteres lakást fenntartani. Szóval, fogtam magam, elindultam a városházára, felajánlottam, hogy vegyék meg múzeumnak. Én lepődtem meg a legjobban, hogy elfogadták az ajánlatot. Igaz, jóval a piaci ár alatt jutottak az ingatlanhoz és a benne hagyott antik ingóságokhoz, de üsse kő, megéri, a városomé lett, nem valami újgazdagok verték szét. A ház jelenleg az ország egyetlen szecessziós múzeuma, valódi ékszerdoboz! Ott maradt a neorokokó hálószobám, az apai nagyszüleim fényképei és sok minden más, ami hozzám tartozott, de elengedtem őket. Átadtam a köznek. Én meg boldog vagyok, mert bármikor megyek, tele van fiatalokkal.
Az új lakásomat is antik, illetve stílbútorokkal rendeztem be, jöttek velem a könyveim, a régi berendezési tárgyaim, kerültek újak is, igazi otthon lett. A kerek hatvanat itt ünnepeltem. Nem könnyen búcsúztam a régitől, de szívből örültem az újnak. Újrakezdeni jó dolog, megfiatalít. Lélekben legalábbis. Ja, az emlékeim? Azok bennem vannak, s egyelőre körülöttem is.
Barátaim, ismerőseim, jóembereim, akik féltettek a költözéstől, megnyugodtak. Az új lakásomból is szép, kellemes otthont teremtettem a színekkel, a formákkal, a hatalmas ablakokat rejtő függönyökkel, a szép kilátással olyan lakás ez is, amiben jól érzem magam. Egyedül élek, tehát olyanná tettem, amilyennek én gondolom magamat: kiegyensúlyozott, kicsit bolondos, harmonikus. Külön öröm, hogy a nekem kedves emberek is szeretik, jól érzik magukat nálam.
Vészesen közeledek a hetvenhez, és úgy döntöttem, ismét költözöm. Még nem tudom, hová, de a 94 négyzetmétert kevesebbre cserélném. Tévedés ne essék: imádom ezt a lakásomat, de elfogyott az elherdálható pénzem. Márpedig arra szükségem van, hogy utazhassak, vásárolhassak női kellékeket. Nem, nem volna muszáj, de én szeretnék tovább állni. Mondhatnám, rákaptam az újrakezdés ízére.
(Magyari Sára)
Rengetegszer költözködtem, vagy tizenötször. Nem mert ilyen izgága lennék, hanem papgyerekként aput tették-vették egyik településről a másikra a kommunizmus idején. Kamaszkoromig így összejött már egy pár. Aztán fiatal koromban laktam egy kicsit a temesvári cigánysoron, majd a központban egy kis alagsori lakásban. Cserében a magam ura voltam – és önfenntartó, ami egy 19 éves lánynak a nagyvárosban nagy dolog volt. Talán erre vagyok a legbüszkébb. Nem mondom, hogy fenékig tejfel volt ez az önállóság, de igazi próbatételként végül jó irányba vezetett. Emlékszem, volt tél, hogy nem volt fára pénzem. Ha lett 14 fok a lakásban, az már melegnek számított. Víz sem volt bevezetve, azt a másik sarokról hordtam, de legalább izmosodtam tőle.
Lebzseltek körülöttem mindenféle férfiak, akik igazán szerettek volna engem meg… menteni, de nem jött össze nekik. Pedig volt, aki háromszobás lakást ígért, volt, aki Mercedest. Hősiesen ellenálltam. És fáztam. Aztán mikor 21 évesen az alagsori lakásba költöztem, igen meg voltam elégedve magammal és a lehetőségeimmel. Volt központi fűtés, hideg-meleg víz, benti vécé. Luxus! Igaz, az egész nem volt 16 négyzetméter, de kit érdekelt?! Fiatal voltam, energikus, nem féltem a munkától. Megtanultam több lábon állni.
Még mindig voltak kísértők – hol tunéziai utazással, hol elegánsabb lakással kecsegtetve, és igen gyorsan lepattintva. Mert nem voltam eladó. Soha! Semmiért! Közben ott volt a nagy szerelem, szép tervek, költözés a közös lakásba – legalábbis az én fejemben. Össze is kötöttük az életünk – gondoltam én –, no meg a pénztárcánkat. De legalább két évtizedig egy lakásban éltem. Szép volt. Nagy és magas. Olyan, mint amilyenek a bánsági református parókiák. Imádtam azt a lakást. Úgy terveztem, onnan már csak koporsóban visznek el. Ember tervez, Isten végez. Aztán ember addig tervezett, míg szólt, hogy ez nem is közös lakás, meg nem is örökre, meg nem is egy életre. Így ismét költözni kellett.
Jöttem-mentem a világban. Kerestem a helyem, a kuckóm. Amiből mára meglett a váram! Szép. Nagy és magas. Olyan, mint amilyenek a bánsági református parókiák. Imádom ezt a lakást is. Fény van benne, és nagyon sok melegség. Itt született Kós Károly. Tőle örökölt mottóm az ahogy lehet magatartás. Úgy tűnik, mindig lehet jól – csak ki kell böjtölni.
Az ideköltözés kalandos volt. Egy novemberi késő délután jöttek a fiúk elcuccolni: a színész, aki lakásvarázsló; a mezőgazdász, aki fényhozó, és a turizmusos, aki ezermester főkertész. Nagyon soknak tűnt a bútor, a doboz és a sok zsák. De a három barát pikkpakk készen volt. Nem volt köztük kakaskodás, sem virtuskodás. Ügyesen tették a dolgukat, pedig alig ismerték egymást. Volt viszont jókedv, kacagás, cipelés – vagy ötször fordultunk. Az én autómmal is. Mikor megérkeztek, kínáltam az elemózsiát. Mondták, majd munka után. Ez tetszett. Munka után falatoztunk, koccintottunk. Elmagyarázták nekem: a hozomány az, ami senkinek sem kell, csak az anyósok haragszanak meg, ha eltüntetjük a kapott tárgyakat. Másnap felhívott a barátnőm: az ő férje nagyon jól érezte magát. Máskor is szervezhetek nekik ilyen férfimunkát!
Mikor minden átkerült az új lakásba, eljött az első itt alvós éjszaka. Emlékszem, este tíz után értem Temesvárra Váradról. Mikor bevettem a kanyart, azon kaptam magam, a régi lakáshoz megyek. Rossz érzés volt eljönni a szép ablakaim alatt. Aztán leparkoltam az új épület előtt, és próbáltam kinyitni a nagykaput, amelyiket minden este bezárnak. Kerestem a kulcsaim, és sehol sem találtam őket. Emlékszem, már mindent átkutattam, de csak nem leltem őket. Ott álltam az új lakásom előtt azon az őszi éjjelen, és nagyon pityeregtem. Akkor nagyon árvának éreztem magam. És önsajnálatomban egyszer csak észrevettem, hogy a keresett kulcsok az egyik kezemben voltak. Van olyan, hogy néha kihagy az ember esze – mondogatta nagymamám. Hát, akkor éjjel ezek szerint az enyém is kihagyott, de nem hagyott kint – végül. Átmentem az udvaron, majd fellépkedtem az emeletre, a nyitott folyosóra kilépve megláttam a teliholdat. Akkor villant be, hogy még sosem laktam emeleten, és sosem látszódott a lakásomból a Hold. Odaszóltam: – Szia, Holdacska! Saci vagyok, és itt fogok lakni.
Amikor fáradt vagyok, végigjárom az egész lakást, aztán beülök a nagy fotelbe a cserépkályha mellé egy szép csészébe töltött finom kávéval. Bámulom, ahogyan besüt a Nap, ahogy látszanak az árnyékok a parkettán. Reggelente félálomban bevillan: milyen jó életem van! Milyen jól érzem magam ebben a lakásban. A konyhából látom a teliholdat, de a napfelkeltét is – mármint a városit. Az ebédlőben (polgári neve: előszoba) hangulatos vacsorákat adok a barátaimnak. A szalonban (rendes nevén: nappali) nagy beszélgetések zajlanak, hol evvel, hol avval. Az ablak alatti parkolómban (civil neve: pici udvarrész) áll az új kék táltos (alias: autó). A függőkertben (értsd: közös folyosó) illatoznak a virágaim, és szüretelhető a sóska. Úgy érzem, itthon vagyok…
