2. Matthias Grünewald: Az isenheimi szárnyas oltár (Angyalkoncert), Unterlinden Museum, Colmar.
Radics Viktória
Nem láttam élőben – az eredetit nem is láthatnám, mert Isenheimből a francia forradalom idején Colmarba mentették, a poliptichont szétszedték, és a colmari székesegyházban, azaz a Musée Unterlindenben ma külön-külön vannak kiállítva a hajdanán egymásból, egymásra nyitható-csukható, több forgópontos hársfa táblák, amelyeket az egyházi év liturgiai ritmusa szerint hajtogattak ki, csuktak össze. Ami hajdan ars sacra volt, amit a Szent Antal kolostor kórházkápolnájában a beteggondozó és hospice ellátást végző szerzetesek és a nem izolált betegek néztek, az ma profán műtárgyegyüttes, melyhez „csak” esztétikai csodálat társul. Csak? Mi is az esztétikai csodálat? Csupán elismerés? „Kanonizálás”, ahogy mondani szokták? Dehát erős műalkotás esetében ez is bizonyos fajta megrendülés, vagy nem? A kérdést nyitva hagyom.
Az isenheimi kolostorban a „Szent Antal tüze” elnevezésű betegségben szenvedő embereket ápolták, gyógyították vagy kísérték el a halálba. Ezt a súlyos, járványos betegséget fertőzött rozskenyér fogyasztása okozta, ezért hívják „anyarozsmérgezésnek” (ergotizmus). Nagyon fájdalmas tünetekkel járt, gangrénát, görcsöket, hallucinációkat, dührohamokat okozott. Elüszkösödtek a végtagok. Tehát a műalkotást, amit ma turisták nézegetnek, akkortájt szerzetesek és nagyon-nagyon beteg emberek nézték a misén.
Grünewaldnak nem ez volt a neve, de mellőzzük a művészettörténeti kutatásokat. Annyit jegyezzünk meg, hogy a poliptichon 1512-1516 között készült kifejezetten a járványkórház-kápolna számára. Az egész komplex festményegyüttes (olaj és tempera) értelemmel telített, a festő apróra kidolgozta az ezernyi részlet mindegyikét, és magát a kompozíciót is. A festés itt maga ez az értelemmel-telítési műveletsor, ami együtt járt a képzeletröptetéssel. A 20. század elején épp a képzeletgazdagsága és a „szürrealizmusa”, meg az „expresszionizmusa” okán fedezték fel az avantgárdok ezt az elfeledett, anonim festőt és három nézetet tartogató oltárát.
A képzeletet sémák, a keresztény világmagyarázat alkatrészei működtették és szabályozták. (Teljesen szabad képzelet szerintem nincs.) Ha unnánk, hogy a régi mesterek folyton-folyvást a kisded születését, a crucifixet meg a feltámadást festik, gondoljunk erre úgy, mint egy holt vagy idegen nyelvre, amit meg kell tanulni, hogy legalább olvasni tudjunk ezen a nyelven.
Most a poliptichon második nézetének bal szárnyán látható „angyalkoncert” kerettémára, azon belül is a kép szélére szorult, ám nagy, domináns zöld figurára szeretnék fókuszálni. Mindenekelőtt azért, mert ez a figura kilóg a sémából, a művészettörténészek sem tudták azonosítani, mint a többi alakot és szimbólumot. Van, aki bukott angyalnak, Lucifernek, egyenest a Sátánnak mondja, van, aki démonnak, s hogy pozitív vagy negatív jelentései vannak-e, abban sem tudtak megegyezni a kutatók. Mi több, van, aki rútnak látja, és van, aki – mint én – szépnek.
Ezt a táblát csak nagy ünnepekkor, karácsonykor láthatták a szerzetesek és a betegek. Egyébként a crucifixion volt előttük, s a borzalmasan szenvedő, eléktelenült Krisztusban a saját szörnyű betegségükre, önmagukra ismerhettek. A karácsonyi tábla viszont egyértelműen a boldogságot, az örömöt ábrázolja, a baloldali kép, amelyről most beszélek, az örömnek való hangot adás kifejezése – a szó szoros értelmében is, hangszerekkel: csellóval, hegedűvel –, a festmény tehát hangokat, örömzenét ábrázol. Ez egy kamarazenekar, melyben két angyal és ez a zöld alak muzsikál, a jobboldalt látható, még terhes, illetve a másik szárnyon látható kismama és a kisded felé tekintve. Várakozás és beteljesülés.
Azonban a zöld angyal nem Máriára néz, hanem oldalvást fölfelé, a „Mária a kisdeddel” ábrázolás fölött, az ég magasában fényjelenség formájában trónoló Úristenre, aki arany fényt emanál az anyára és a gyermekére.
A zöld alak színei teljesen elütnek a környező rózsaszínektől, narancsoktól, aranyaktól és pirosaktól, és az előző, a már nem látható felfeszített, szenvedő és a holt Jézus színeit hozzák át ebbe az örömünnepbe. Azért nevezik többen is Lucifernek ezt a fura lényt, mert a fején pávatollak vannak, ami a gőg jól azonosítható szimbóluma volt. Ujjperecein gyűrűk. Én ma punk frizurának nézem a fejdíszt, és mondjuk piercingnek a gyűrűket: ez egy punk zenész angyal!
Ki hogy látja – az én szememben ez a tollas-szőrös alakzat: szép. Az arcán elragadtatás, ahogy az angol mondja: rapture, félig nyitott szájából rőt fény sugárzik és kipirosítja a csonka szárnya alsóbb tollait. Mintha az arcáról és a tollazatáról lassan leolvadnának a beteges zöldek, sőt mintha ez a démon is kezdene megtestesülni, nagyon is emberarcúvá változóban van. Őrá senki sem néz, peremre szorult, leghátul van, csak egy kis gonoszkodó koboldfej látható a válla mellett. Az ujjai nagyon hasonlóan görbülnek, mint a feszületen a Jézuséi, de a szenvedésből most zene fakad, húrokat pengetnek az ujjak, amelyekről mintha letépték volna a körmöket.
Én úgy nézem, mintha Grünewald a démoninak a színeváltozását, a megszépülését, a belőle fakadó vágyat ábrázolta volna, ez a vágy pedig az Úrra vonatkozik. Lehetne úgy is magyarázni, hogy még most is irigyli az Úr teremtő erejét, de úgy is, hogy elbűvölte őt a mennyei emanáció. Az „igazi” angyalok is el vannak varázsolva ezen a képen (ahogy mi is el szoktunk varázsolódni karácsonykor), azonban ez a szürkészöld lény is, akinek a zöldje kivilágosodik a szomszédos, imádkozó kisangyalon, akinek szintén pávakoronája van. (Mintha ez lenne az ő kisfia.)
Úgy gondolom, Grünewald a keresztény sátánképzetet ezen a képen leváltotta, és a görög daimon, daimonion felfogást festette meg, ahol is a daimón nem pejoratív értelmű, hanem közvetítő szellem, isteni lény, sugalmazó, sőt „géniusz” is lehet. Még az is elképzelhető, hogy a gyűrűs ujjú, az Úrra tekintő zöld démonban Grünewald a saját, a festészet géniuszát örökítette meg nagy műgonddal. Az angyalok kórusában egyetlen más figurának sincs szemkontaktusa a Magasságossal!
Azért sem lehet ez az alak a Sátán, mert háttérbe van szorulva, nem látszik rajta semmi törekvő, agresszív akarat, és hát ő is ünnepli a muzsikájával az Eseményt. Mindenképp inspirált figura. Ha visszahelyezem a képet a kórházi kontextusba és elképzelem a hallucináló vagy dührohamot átélt, szenvedő betegeket, akkor arra gondolhatok, hogy a megszállott (lelkileg is beteg) páciens lehetőséget nyer arra, hogy ő is fölemelje a fejét és részt vegyen az ünnepben.
Az oltárképeknek vizuális-mentális terapeutikus szerepük is volt az isenheimi kórházban, hospice-ban. A fertőzött kenyér nemcsak rettenetes testi sebeket okozott, hanem pszichés deformációkat is. Annak idején az emberek a betegségek metafizikai gyökereit is keresték (ahogy ma a pszichés gyökereit) – nem lehetetlen, hogy a festő a Rossz Jóra fordulását (lásd a fej, a szem konkrét fordulását) is tetten kívánta érni.
Létezik egy teológiai fogalom, a „diabolus deceptus” (megcsalt ördög), mely szerint a Sátán nem érti az inkarnáció misztériumát, Isten emberré válásának rejtélyét, az Isten alázatát. Ehhez neki egyszerűen nincs érzéke. Lehet, hogy a zöld démon arcán az értetlenség tükröződik? A nagy, 16×6 m-es oltárképen a zöld lény ikonográfiai diszkordancia, vizuális disszonancia, kirí az angyalkoncertből.
Vajon pont ezért vonz engem ez a démoni lény? Különben besokallnék a második nézet örömöt, harmóniát sugalló jeleneteitől? Ha mind a négy képet nézzük (angyali üdvözlet, angyalkoncert, Mária a gyermekkel, feltámadás), sok rajta a fekete, több mint a pirosas. Az egész oltár fölöttébb drámai, expresszív, tele van torz, groteszk figurákkal. A zöld lény (hideg, mérgező zöldek, halotti szürkék – szokták jellemezni) mégis: szép. Szép az arca, ragyog, még a punk frizurája is ékes. Finoman fogja a vonót.
Vajon csak úgy tudnám értelmezni, ha apróra megfigyelném – élőben az összes oltárkép minden kis részletét? A festő apróra és egészében is intenzíven átgondolta a művét. Ez egy olyan műalkotás, amelyet nem elég élvezni, gyönyörködni a pompás színeiben, értelmezésre szólít fel, és még arra is, hogy a keresztény ikonográfiai keretezést is megpróbáljuk megérteni, mert ez számunkra nem anyanyelv már, kevéssé értjük, és egyáltalán nem beszéljük. Azok a festők avathatnak be a titkaiba, akik valahol, valahogy megcsavarták a sémákat és megfúrták a kliséket. Ebben az esetben a zöld angyal: genius.
Tamás Dénes
Szépen elvégezted a házi feladatodat Viktória. Úgy érzem, kibontottál minden lényeges dolgot az általad kiválasztott festménnyel kapcsolatosan. Nemcsak információgazdag az értelmezésed, hanem érzékletes, sőt felettébb szellemes, merész is. Mintha egy szőnyeget terítettél volna a lábam elé biztatásul. Innen könnyedén nekiindulhatok. És ez a zöld alak! Lenyűgöztél vele. Bevallom neked, szégyen, nem szégyen, nem ismertem eddig Grünewaldnak ezt a kompozícióját. Így, természetesen, élőben sem találkozhattam vele, ami elég nagy hátrány festmények esetében. Sok esetben intellektuálisan nem is lehet áthidalni ezt a hiányosságot. Talán a klasszikus kor festményei esetében nem annyira végzetes a helyzet, itt a kompozíció áttekinthetősége kárpótolhat valamit abból, hogy nem láthatjuk a műalkotást eredeti méretében, nem érzékelhetjük eredeti koloritját, textúráját a felületnek. Így azonban alig fogunk valamit egy festmény sugárzó valóságából. Eldöntöttem, igyekszem csak olyan műalkotásokat választani, amivel már találkoztam eredeti formában. Ez beszűkíti a választási lehetőségeimet, másrészt sokkal elemibb módon fogom tudni, mivel is állok szemben. De van, amikor be kell érnem azzal, hogy csak a festmény sugallatát követem. Ahogy a jelen esetben is.
Poliptichon. Ezt a kifejezést is most tanultam tőled. Eddig ugyanis csak triptichonokat volt alkalmam szemlélni. A poliptichon a triptichon komplexebb formája, amely nem csak három képből, hanem több, zsanérokkal összekapcsolt fatáblából áll, ezeket ki lehet nyitni vagy csukni. Lenyűgöző kompozicionális lehetőség. A triptichonok mindig foglalkoztatták fantáziámat. Nem csak a szemlélőit, az íróit is. Három, vagy több különböző vetület, ami között meg kell képezni az összefüggést. Ez lehet egy történet is, de más összefüggések is kialakíthatók. Mintha a világ mélyszerkezetét próbálnád leolvasni. Az elmozdulóban a mozdulatlant. Ahogy fordítva is, mert egy festményen a mozdulatlanból tekintünk ki az elmozdulóra. A festmény ugyanis eleve a feszültséget, a mozgást kell színre vigye, mindezt egy mozdulatlan formai viszonyrendszer révén. Nem csak a simogatás mozdulatát, hanem a simogatás egész élményszerűségét meg kell jelenítse. Különben halott lesz a festmény, csak egy metszet az időből, ami nem mutat se előre, se hátra. De főleg semmi másra önmagán túl. A többet kell belekomponálni a képbe, a láthatatlant a láthatóba, hogy megint Merleau-Ponty egyik megfogalmazásával éljek. A portré soha nem fénykép, sőt egy jó fénykép is több mint pillanatnyi felvétel az elmozdulásban levőről. A képnek valamit magába kell gyűjtenie, hogy az szétsugározódhasson. Számomra ott a legerősebb egy festmény, ahol ez a több nem egy szimbolikus-allegorikus utalás révén képződik meg, hanem magából a képi logikából immanens módon bomlik ki. A szemlélés mindig alkotó jellegű, a képi jelentés és jelentőség épül fel általa, amit azonban mindig a megmutatkozó vezet. A triptichon vagy a poliptichon ezt a lehetőséget sokszorozza meg. Festményrészletek mutatnak egymásra. Témák egészítik ki egymást. Középkori mozizás – egy poliptichont szemlélni. De vannak fantasztikus huszadik századi triptichonok is, például Francis Bacon művei.
Valóban bonyolult lenne belépni Grünewald egészestés mozijába. Szerencsére ennek a mozinak a gazdagságát te már idevarázsoltad. Mégis kezdetben egy nagyobb összefüggésből indulnék ki, s az egész poliptichonon belül keresném meg a te punk angyalodnak a helyét. Ugyanis, nincs annyira egyedül ebben a felfénylő, vallásos képi világban, mint amennyire a második nézet alapján gondolhatnánk. Alakja az első nézeten magával a megfeszített, szenvedő, gyötrődő Krisztussal kerül párhuzamba, a harmadik nézeten pedig a Szent Antalt megkísértő fantasztikus szörnyetegek pantheonjával. Az üdvtörténet csodálatosan megfestett, felfénylő világából ezek az alakok mutatnak ki. Igen, Krisztus is, akinek agonizáló alakja egy másik híres Krisztus ábrázolást idéz meg, Holbein halott Krisztusát. A halálnak alávetett, meggyötört test köszön vissza Holbein festményéről. Hullafoltos keze Grünewald keresztre feszített Krisztusának görcsberándult, kifacsarodott ujjait idézik meg. Azok az ujjak! Mintha egy kiszáradt fa csonkjait látnánk. Egyfajta határátlépést, amit a megkísértő szörnyek alakjában is megtapasztalhatunk. Az emberi és állati test kereszteződéséből létrejövő elképzelt szörnyek, amelyek valóságosan megszállják Szent Antal testét, onnan lépnek elő, ahol már nem érvényesül a rendteremtés a világban, ahol már lecsavarodik a fény. Ebben a vetületben is érdekes elhelyezni punk angyalunkat. Nagyon beszédes a punk angyal zöldje, vöröse, egyszerre veszi vissza és mélyíti el a ragyogást. Mintha ez nem kifelé, hanem befelé mutatna. Elmélyülve válna intenzívvé. De az egész alakjában van valami hüllőszerű, mintha egy emberarcú, tarajos, pikkelyes gyíkot látnánk, egy hibrid leguánt. Ahogy azt is észre kell venni, hogy ez az angyal a leginkább emberarcú a zenélő angyalok közül. A többiek mintha maszkot viselnének, lehet csak az átéltség maszkját, de a punk angyal esetében letisztultak, egyértelműek a vonások, ezért még nagyobb a kontraszt az arc és a hüllő-, madárszerű test között. Szépnek nevezed ezt az arcot. Számomra minden szép, ami kifejező, így ez az arc is.
De innen nézve a polptichon egész képi világa két, igazából szétválaszthatatlan tartományra bomlik. A felfénylő üdvtörténet érintkezik egy felbomlástörténettel is, ahonnan a szenvedés, a borzalom, az összekeveredés fakad. De ugyanannyira a kívülállás, a csodálkozás, a koncentráltság is. Én ezt olvastam le a punk angyalunk arcáról. Bár elismerem, nem könnyű felfejteni ezt az arckifejezést. Zseniális és szokatlan, ahogy Grünewald elhelyezte a többiek között ezt az angyalt. Ahogy ezzel megtörte az összhangot a kisded születését zenéléssel is ünneplő seregletben. Zenélni annyit jelent, mint átélve alkotni. Erről az alkotási folyamatról tud valami lényegeset Grünewald festménye. Hogy nem elég csak az átélés. Több és más is kell az alkotáshoz. Hátrább lépni eggyel. Kinézni a még nagyobbra. Akár annak kockáztatása árán, hogy kiesel a szerepedből. Elkeveredni valami mással. Beengedni az emberibe az emberalattit. Vagy épp emberfelettit. Csak így lesz reprodukció helyett produkció az alkotás.
Daimón, géniusz. Igen, ezek a kifejezések mind jó irányba intenek bennünket. Oda, ahol a nemzés történik. Genialis lectus. Latin nyelvben többek között maga az ágy zseniális, a nászágy – tudhatjuk meg Giorgio Agambentől. Hiszen abban megy végbe a nemzés aktusa. A nemzés az teremtés is. Ugyanakkor ezek a kifejezések másról is árulkodnak. Arról, ami túl van rajtunk, mégis irányít, vezérel. Megsúgja, mit kell tennünk, máskor kimondja a megfelelő szavakat helyettünk. Igen, diktálhatta a Bibliát a Szentlélek. Csak értsük a helyén a megfogalmazást. Ihletettségünket soha nem fogjuk tudni kontrolálni. A zsenialitásunk mindig kívül lesz rajtunk. Ezért tud elhagyni.
Érdekes a fekete szín használata a második nézeten. Szűz Mária ruhája is fekete, mikor találkozik az angyallal, hogy az átadja neki üdvözletét. De a zenélő angyalok is fekete háttérből világítanak ki, ahogy Krisztus szinte lángoló feltámadása is a fekete égbolt háttere előtt történik. A feketéből kiválik a fény, de a fekete képes befogadni az örömhírt. Minden belőle árad ki, de beléje is tér vissza. A mi punk angyalunk középen áll. Magán hordozza a feketeség jeleit, de felnéz a fényre, mindenek forrására. Kívülálló, mégis a zenész csoporthoz tartozik. Szép, de van benne valami ijesztő. Mint aki az iszonyú kapujában áll.
Grünewald festménysorozata pedig azért zseniális, mert hagyja szemlélés révén kibontatni magából ezeket a jelentéseket. Hagyja látni, amit alig tudunk elgondolni. Ezért kísérhet és kísérthet bármeddig.
