Vincent van Gogh: A magvető, 1888, Kröller-Müller Museum, Otterlo, Hollandia
Tamás Dénes
Itt állunk tervezet sorozatunk első képzőművészeti alkotása előtt. Képletes ez a megfogalmazás, mert természetesen nem állunk előtte, sem egymás mellett, távol vagyunk egymástól, te Vajdaságban, Zentán, a Tisza közelében, én többnyire Sepsiszentgyörgyön, vagy valamelyik erdélyi városban, most éppen egy vonaton, ami Nagyvárad felé robog. Én választottam ki egy festményt, Vincent van Gogh A magvető című festményét, amiről írni szeretnék. Mert ezt találtuk ki: ketten írjunk képzőművészeti alkotásokról. Valaki közülünk kiválaszt egy művet, lehet az festmény, térplasztika, fotográfia, ír róla egy rövid esszét, majd elküldi a másiknak, aki akkor tudja meg, melyik műről kell írnia. És így reagál rá. Hozzáírja a saját gondolatait, meglátásait. Hisz, két szem többet lát. És mást is, teszem hozzá. Más érzékenységek, más megközelítések működhetnek. Miközben párbeszédre is léphetnek egymással, kiegészíthetik vagy akár ellentétezhetik is egymást.
Csak remélem, hogy ebből valami épületes dolog kerekedik ki.
Az tudom, hogy mindketten szenvedélyes szemlélők vagyunk. Mindkettőnket elbűvöl a Világ látványa. Már évtizedek óta, művekben, műveken keresztül is keressük magunkat, múzeumban bolyongva, művészeti albumokat fellapozva. Azt szoktam mondani, számomra olyan végignézni egy kiállítást, mint végigtombolni egy rockkoncertet. Teljesen meg szoktam mámorosodni a képektől. Innen a feladat: a képek inflálódásának, a jelentések szétszóratásának korszakában visszatérni az elemi-elidőző érzékeléshez. Nem egy művészettörténész szemével nézni, hanem a legdirektebb módon belépni a képi-plasztikai logikába, a mű terében időzni, és onnan kiindulva leírni, mit látunk, hogyan és mit szólít meg bennünk az, ami a műalkotásból kibomlik. Tudnak még hitelesen szólni hozzánk a képek? Összerakható-e, felépíthető belőlük a Világ Arca? „Inkább a kép szerint vagy a képpel látok, mint őt látom.” Szerintem ez a Merleau-Ponty gondolat a legmélyebben adja vissza azt a szituációt, amiben akkor találjuk benne magunk, amikor egy jelentős műalkotást kezdünk szemlélni. Onnan valami elszabadul. El kell szabadulnia. Különben valami hibádzik abban, amit nézünk. Merleau-Ponty a Lét fénykoszorújáról beszél. Mintha ennek sugárzásába kerülnénk bele minden egyes kitüntetett műalkotással. A látvány belép a fejünkbe, de pontosabb, hogy a testünkbe lép be, megszólítja az összes érzékszervűnket, jó esetben beszéltetni kezdi, ebből a beszédből pedig egy Világ épül fel. Ami látsz, az rezonálni kezd benned, kimozdít, te pedig visszasugárzod azt, amit látsz. Az elemek keveredni kezdenek, az üstből pedig egy új ötvözet emelkedik ki.
Igazi alkímia.
Nekem ez a kihívás olyan, mintha egy ünnepre készülnék. Műalkotásokon keresztül felragyogtatni a Világot. Szavakat, gondolatokat találni hozzá. Mennyire van eltűnőben ez az ünnep? Eredendő izgalom az, ami most elfog. Milyen műveket válasszak ki? Melyeken keresztül tudom a legszerteágazóbban elmondani, ami mindig is lenyűgözött a képzőművészeti alkotásokban? Hogyan találom meg a sarokpontokat, amire mindenképpen ki akarok térni? De a kíváncsiság is ott van bennem. Vajon te milyen műveket fogsz Viktória hozni? Meg fognak-e haladni engem? Lesz-e kulcsom hozzájuk?
De honnan lehet elkezdeni az egészet? Sokat gondolkoztam ezen. Mi felől mutatható fel legnyilvánvalóbban a vizualitáshoz való viszonyom? Honnan tudok a legtermészetesebben belépni a képek birodalmába? Egy dologban voltam biztos. Először egy olyan festményről szeretnék beszélni, amin megvan festve a Nap. Mert legelemibb módon minden festményen a Nap munkáját látjuk. Legyen az fekete négyzet fehér alapon, mint Malevich műve esetében. A látható mindig feltételezi a fényt, hiszen az a fény tette. De lehet egyszerre a Napot, mint a forrást látni, és ugyanakkor a fény tettét is szemlélni? Mit jelent, ha egyszerre, egy térben érzékeljük ezt a két dolgot? Ha ez a valóságban történik meg velünk, tudjuk, megvakít a fény, alig látunk valamit abból, amit másképp látni tudnánk. Csak a festészet tudja felmutatni egyszerre, a maga valóságában, ezt a relációt. Mert a festészet más realizmussal dolgozik, mint amivel hétköznapi érzékelésünk közben dolgunk van. Többet tud, másként tud. S ezért másként is mutat meg.
Van Gogh A magvető című festménye ennek a más valóságnak ered a nyomába. A Nap tettét próbálja bemutatni. De ehhez egy másik Napot mutat be számunkra, mint amihez normálisan hozzá vagyunk szokva. Jó tudni ezt kezdetektől: a festészetnek nem a valóság képével van dolga. Nem le-képezi, hanem látványként, sajátos festői eszközeivel alkotja újjá a valóságnak a festőben kavargó lenyomatát. Innen nem kell semmi valóságosat számon kérni egy festményen. Szemlélni kell a képet, és hagyni, hogy érvényesítse saját szuverén ikonicitását. Hogy ősképpé válhasson. Ha van ennek relevanciája, ezzel többet tudunk meg a valóságról, mint amit bármilyen realizmus meg tudna mutatni.
A Világot fogjuk másként látni rajta keresztül.
A Nap uralma alá vont Világot látjuk Van Gogh festményén. A Nap nemcsak a horizontot ragyogja szét, minden érzékelhetőt bevon, életre kelt. Forrás, de van benne valami ijesztő is. Ahogy a legtöbb Van Gogh festményen, ezen a képen is az érzékelés paroxizmusát láthatjuk működés közben. Dől a fény, de nemcsak kívülről, hanem mintha a dolgok mélyéről törne elő. Mintha minden, ami látszik, önmaga túllépésében lenne. A dolgok tagadni próbálják körvonalaikat, a búzatábla beleoldódik a Napba, belülről izzik a szántóföld. Az, ami megmutatja az egészet, nem az Ész fénye, lehet csak a szereteté, ami azonban veszélyesen közel áll az őrülethez. Sarjadás, mint megfékezett robbanás. Vajon mi tud ebből előállni? „A sárga színben ragyog a legtisztábban a szeretet.” Ezt Van Gogh írta egyik levelében. Véleményem szerint, Van Goghnál ez a szeretet bármikor túlszeretésbe csaphat át. Én inkább a rajongást látom az ő sárga színeiben lobogni. Csak a sóvárgást a szeretet után.
De a Nap mindenben benne van. Nincs hová elbújni, nem lehet kitérni előle. Látni kell. És megmutatni. Minden festményről ezt tanuljuk.
A magvető ezen a világon sétál át. Neki dolga van ebben a világban. Átvág a ragyogáson. Maga is védtelen, mert mindenhonnan eléri a fény. Magának is látszania kell, nem bújhat el a Nap elől. Még egy fekete négyzet mögé se tudna elrejtőzni. Nem tehet mást, termékennyé kell válnia, el kell szórnia magjait, hogy a földbe jussanak és kicsirázhassak. Kitettség ez, kockázat. Elviselni a Nap csapásait, és úgy válni termékennyé! Végső soron, én ezt a felszólítást látom ki ebből a festményből.
Elszórtam a magvaim. Tudom, termékeny talajra fognak hullni. Most már csak azt kell kivárnom, mi sarjad ki belőlük.
Radics Viktória
Kedves Dénes! Meg vagyok rendülve: micsoda jó projekt, festményekről együtt tűnődni! Titok számomra, hogy miért van így, de igazából képtárakban voltam életem során zavartalanul elégedett, átkerültem egyfajta „módosult tudatállapotba”, amit nem is tudnék másmilyenhez hasonlítani. Megjegyzem, nem sok alkalmam volt elsőrendű képtárakban, múzeumokban bóklászni, azonban jó tíz-tizenöt éve egy svájci ösztöndíjam lehetővé tette, hogy áldozzak e vágyamnak. Képes voltam fél napokat utazni, hogy eljussak egy-egy kiállításra vagy múzeumba – a gazdag svájciak a 20. században föl tudták vásárolni a jelentékeny műalkotásokat, és az engem leginkább érdeklő 19-20. századi művészek drága alkotásai ott lógtak a falon egy-egy svájci város galériájában. Remek időszaki kiállításaik is voltak, kölcsön-képekből. Van Gogh egyik naplementés–napos festményével is valahol Svájcban találkoztam, most is emlékszem, amint lecövekeltem előtte. Nem ez volt az, amit te mutatsz, hanem megy másik – sok hasonló festménye van neki. Azon is ugyanilyen hangsúlyos volt a Nap.
Azért volt oly boldogító képtárakban járni, ellenni a festett terekben – ezekben a svájci galériákban és múzeumokban nem volt tömeg, nemegyszer egyedül voltam –, mert nem kellett gondolkodni. Mást se kellett tenni, mint hagyni, hogy „kikapcsolódj” és megengedni, hogy a kép hasson rád – ez az a „módosult tudatállapot”, nincsenek sem gyakorlati, sem intellektuális problémák, látvány van, amit csupán percipiálni kell. Rájössz, hogy nem is olyan könnyű az a „csupán”, az agy elhallgattatása. Az agyunk rá van szoktatva arra, hogy mindig fürge legyen és hasznos információkkal lásson el bennünket. Képtárban lenni neki haszontalan. A színek „előállításában” amúgy nem is olyan jó, folyton átlagol.
Amit átlépem a képtár küszöbét, rám köszönt ez az állapot, és mentesülök az életem gyakorta többé-kevésbé kínos ügyeitől-bajaitól. Meg részint magamtól is, most nem én vagyok fontos, én csupán egy látogatóvá egyszerűsödöm, hanem a kép. Ami nem mond semmit verbálisan, csak közöl valamit vizuálisan, amit nem is kell szavakba öltened.
Most viszont, hiszen ez a mi kísérleti akciónk, kell.
Ez a bizonyos „mentesülés” azt is jelenti, hogy most másfajta közlésekre készülj fel, állítsd át magad. Most nem vagy szavakra ítélt irodalmár, és nem is kérdés, hogy ki vagy, nem vagy senki, most a kép a főszereplő.
Először is élvezel. Gyönyörben van részed a festett mű előtt. Én gyakran azt éreztem, hogy a kép éppenséggel a valóságot hozza elém, azt a valóságot, amit egyébként az elmebéli elfoglaltságaim vagy a sürgölődéseim miatt nem látok. És azt érzem, hogy a valóság most más, másmilyen, mint amilyennek az intellektuális, információéhes tudatom vélte.
Ha Van Gogh „Magvető”-jét nézem – maradjunk most ennél a változatnál, amit te idézel, akkor hatalmába kerít a Nap, ez a „nukleáris tűzgolyó”, ahogy egy fizikus nevezi, és érzem, érzékelem, hogy az abszolút életadó, nem princípiumnál, hanem kozmikus, asztrofizikai és kvantumfizikai valóságnál időzöm, ami tényleg abszolútum, hiszen az élet fő föltétele ezen a bolygón. A mitológiák, vallások és a szigorú természettudomány „igazsága” e ponton találkozik. A Nap az isten.
Ha késő délután, az alkonyat közeledtekor – a kép egyik lehetséges címe, az én albumomban legalábbis ezt írja alatta: „Magvető, lemenő nappal” – néhány másodperc erejéig szembe tudsz nézni a Nappal, akkor az ilyen kiterjedt, ilyen szétsugárzó, mint ezen a képen, a szemedet érő egész horizontot besugározza. Mindössze néhány másodpercig bírod ki, a lassan lemenő nap esetében, egyébként még kevesebb ideig.
Én egyébként tudatában szoktam lenni a Napnak. Amikor a sűrű felhők, a borult ég miatt egyáltalán nem látszik, amikor csak diffúz, szórt fény van, akkor tudom, hogy hiányzik. Arra is szoktam gondolni, hogy közvetlen napsugárzás nélkül nappal elvész a látvány éltető eleme, a fénylő fény, és nincs az a táj, ami felragyogó napfény híján teljesen kibontakozna. Olyankor is van persze világosság, de nincsenek direkt fények, és nem „jön ki” a táj lényege, mert éles árnyékok sincsenek. Van Gogh-ot is az éles fény érdekelte, a „felfokozott sárga”, amikor a színek és a formák kiélesednek. Azért is szerette annyira Provence-t, mert ott sokat süt a nap, gyakran fürdik napfényben a táj, a napfény tisztább, intenzívebb, mint az észak-francia vagy a holland égbolt alatt. A párizsi szürkék miatt „szökött” Arles-ba. Amint én is a pesti szürkék miatt menekültem ide, délebbre, a nagy égbolt alá.
Fantasztikus, ahogy Van Gogh az éltető energiát lefesti a Nappal, az erős-sárga koronggal operálva. Hogy ő mit érzékelt a természetben barangolva és festve, a természet színeit beszíva, azt csak találgathatjuk, mert kevesek képesek olyan intenzíven átélni a természet energikusságát. Amit, a teremtést ő össze is kötött a termeléssel, a terméssel, a búzamezőkkel, az aratással.
Meglehet, ezen a festményen túl közvetlenül összekötötte az érett búzamezőket és az újabb vetést, ámbár van olyan, hogy már késő nyáron vagy kora ősszel vetnek a földművesek, ez a másodvetés, vagy takarónövényt vetnek gyorsan talajjavítás céljából. Az aratást követő felszántás után Provence-ben elvethették a következő évi búzát vagy árpát. Az is lehetséges, sőt valószínűbb, hogy a festő sűrített, és összekomponálta a két ciklust, az aratást és a vetést.
Ez a föld a kékjei folytán vízérzetű, a barnái, sárgái, fehérei mintha a víz csillogását idéznék. Arles városa nagyon közel van a Földközi-tengerhez, Saintes-Maries-de-la-Mer a legközelebbi tengerparti település, ahol Van Gogh is járt és festett is ott. Az egész Provence mediterrán hangulatú, ezt szerette benne legjobban a festő. Itt földtengert festett.
A már-már vízen járó földműves legény a képen szinte hetykének látszik, nagy, bátor, könnyed léptekkel halad átlósan (akárha mozogna a képen, látni, amint a karja lendül). Ez az ő földje, ez az ő értelmes munkája, mely vezeti az életében. A Nap támogatja őt (hátulról), megvilágítja, és nemcsak ő, a Nap is szórja kincseit a földre, mely vízhez és az éghez hasonló. Mondhatni-e, hogy az ég és a felszántott föld színe felcserélődött? Igen, de mégsem érezzük túlzásnak a sárga eluralkodását az égen. Szeretjük, hogy a képről a Nap a szemünkbe világít, anélkül, hogy zavarna, és itt most szembe tudunk nézni a sugárzó Nappal.
Erről a festményéről Van Gogh azt írja egy levelében, hogy nyugodtabb, mint a többi. Szerintem azért, mert belefestette a magvető földművest, tehát az emberi munkát harmonikusan összekötötte a természet „munkájával”. A harmóniateremtés par excellence festői munka. A festő is arra vágyott, hogy értelmes életet éljen, hogy magot vessen, ezért akart volna művésztelepet létrehozni Arles-ban. Ez az ő akciója tragikusan nem sikerült. Váltig küzdött a kérdéssel, hogy az ő festői munkája – mert rengeteget dolgozott — mit ér, az ő termése nyom-e annyit a mérlegen, mint a paraszté.Végezetül egy elméleti fizikust, Carlo Rovellit szeretném idézni, mert szerintem Van Gogh természetképeivel találkozva is ilyen rádöbbenésben lehet részünk:
„Mentális szerveződésünk, ez a sérülékeny burok alig valamivel több ügyetlen eszköznél, s vele hajózunk e fényárban úszó, mágikus kaleidoszkóp végtelen rejtélyei közt: elképedve döbbenünk rá, hogy ebben létezünk, és ezt hívjuk világunknak.” (Balázs István ford.) Megint újragondolni a természetet – ez az intenció vezérli a természettudóst. És a természetfestészet is efelé irányít: nézzed, ez, ilyen a természet, láttad te már ilyennek?
