MEGOSZTOM

Utolsó jegyzetek – Reményi József Tamás halálára

A Ketten egy páston rovatát rendhagyóan ezúttal egyedül Boka László jegyzi, idei szerzőtársa, Reményi József Tamás szerkesztő, kritikus 2023. november 10-én elhunyt.

Úgy volt, hogy háborúk, fogságok tematikában írunk még egy-egy évadzáró írást a Ketten egy páston rovatba, az Újvárad számára. Az évadzáró helyett életzáró írás lett, pontosabban annak jegyzetei csupán… S maradt az örök űr, s maradnak a sorjázó kérdőjelek, érthetetlenül, fájón, pótolhatatlanul. S én legfeljebb a lelkemben dúló háborúról és az emlékek fogságáról írhatok immár. Nem közölhetem ugyanis, amit megdöbbentően váratlan halála napjáig e megbeszélt tematikában összeírtam: úgyis csonka lenne, ahogyan minden az még egyelőre, Jóska nélkül. S úgysem lenne kivel átbeszélni, utolsó simításokat, pontosításokat végezni rajta a leadás előtt, ahogyan szoktuk, hiszen a rovat is eleve közös volt: én pedig nagyon örültem, amikor az idei évadot elvállalta. Csonka most e rovat, ahogyan a szövegek is azok az értő olvasatai nélkül, hiszen olyan sokunknak volt ő afféle irodalmi apja, idősebb testvére, akihez bármikor fordulhattunk. 

Csodáltam mondatai pontosságát és feszességét, a töltelékszavak kirostálását, ami szerkesztői gyakorlatából is adódott, ha indokolt volt, akár indulatának mértékletesen is erőteljes nyelvi megnyilatkozásait, rajongtam egy-két szófordulatáért, ami emlékezetesen csengett bennem tovább. Bámultam fegyelmezettségét, határozottságát, megalkuvás-mentes, biztos értékítéletét, ragyogó argumentumait. Szigorát mindenki ismerte az írásban vagy a kritikai beszélgetésekben, miközben végtelenül megértő, sőt szeretetteljes tudott lenni a magánbeszélgetéseiben, legfőképp azokkal, akiket minőséginek (így aztán magáénak is) gondolt. Határozott kritikusi fegyvertárát mozgósította viszont, ha silánysággal találkozott. Ez emberi és irodalmi minőségekre egyaránt vonatkozott. Jóska mérce volt. Szerkesztőként is, kritikusként is. Nagyszerű szeme volt, mert mindenekelőtt nagyszerű, nagybetűs Olvasó volt! Aki sokrétű, rétegzett tudásával, tapasztalataival megérezte, hol van a minőség. Alapos, kedvesen szigorú ítész, aki mindent kontextusban látott és láttatott. Aki egyaránt ismerte a vidék és a főváros irodalmi világait, az egyik vagy a másik írószervezet hangadóit, de aki egy csöppet sem gondolta a fogalmi ellentétpárokat vagy akár a fizikai határokat az irodalomban meghaladhatatlanoknak. Az irodalom volt ugyanis az élete, az élettere – ahogyan a most, immár posztumusz megjelent, Darvasi Ferenc által készített életútinterjújában maga is vallotta. Nem tudott rajta kívül mást elképzelni, s ennek minden darabkája érdekelte, vonzotta. Nem mondott volna le egyetlen értékes szegmenséről sem.

Nem szerette ugyanakkor, ha őt dicsérték. A végletekig szerény, a dicséretet magától elhessegető, a legkevésbé sem hivalkodó alkat volt. Humoros, derűs, szelíd, csillogó szeműen érdeklődő, a világra nyitott, mindenkoron szeretetteljes és párbeszédszerető személy volt. Korábbról is ismertük egymást, a Palatinus Kiadó időszakában már talán, de közös dolgaink, kölcsönös szimpátiáink, kedves olvasmányaink, egymásra figyelésünk a 2010 körül indult közös munkánkkal, NKA-s szépirodalmi kollégiumi mandátumunkkal vett új irányt. Mindig azt mondta, egykori önmagát is látja bennem, így lelkesen, nagy munkabírással, tisztességgel, s legfőképp vállvetve küzdöttünk minden egyes döntésért, hosszú távon meggyőződéssel a teljes szakma becsületéért. A teljesért. A megalázó helyzetek és a politikailag motivált döntések elkerüléséért, vagy minimálisra csökkentéséért. Akkor is, amikor ellenkező, hosztilis álláspontok garmadájával találkoztunk. Érvelt, küzdött, próbált halkan meggyőzni, jobb belátásra bírni másokat. A pályázók közül szinte mindenkit ismert, ha nem, alaposan utánanézett, mindig a tehetséget és az elhívatást nézte. A legfelkészültebb kurátor volt kétséget kizáróan, s az irodalmi mező intézményei közt nem akart egyik vagy másik oldalt kizáró, megalázó helyzeteket. Jóska tisztességét mutatja, hogy mandátumaink lejárta előtt már felállt, egy ponton úgy érezte, más irányt vesznek a dolgok, s ehhez nem asszisztálhat. Taszította az erőszakosság, a frusztrációkból épülő, vélt revansvétel látványos akarnoksága, főleg, ha mindehhez a felületesség és a harsányság társult.

Csöndes, a kitartó munkában hívő ember volt. Öröm volt vele minden baráti vagy szakmai együttlét, könyvbemutatók, pódiumbeszélgetések végén néhány pohár vodka társaságában, a belvárosban, Csillaghegyen vagy Szentendrén. Egy időben úgy volt, velem tart, s átveszi az OSZK Kiadó szakmai vezetését is, aztán másként alakultak a dolgok, mi azonban észrevétlenül is egyre többet beszélgettünk, leveleztünk, folytattuk a találkozásokat. Pár hónapja ő maga írta: köszönöm, hogy egy bensőséges baráti együttlét szakmai bőséggel szolgált – ritka e kettő azonos szinten”. Én pedig tudtam: mindig nyíltan fordulhatok hozzá, s szakmai vagy emberi dolgokban egyaránt bensőségesen beszélhettünk, bármiben tanácsát kérhettem. Idén pedig jött az Újvárad, ami új felkérésként meglepően lázba hozta.

A rovat első két írásának tematikája gyorsan megvolt: idei irodalmi évfordulók, illetve a szívének oly kedves Mozgó Világ és környéke… Mindkettő részben indulatból is alakult, de ott is pompásan higgadt maradt, zseniálisan oldotta meg mindkettőt. A Petőfi-évforduló kapcsán, amikor arról beszélgettünk, hogy a „süket hivatal” ma is csak küldi koszorúit, éppúgy, mint száz évvel ezelőtt (ami már Babitsot is idegesítette, mert közben a lényeg sikkad el, s minden csak a politikai kisajátításról szól vagy a negatív értelmű kultuszt építi), láttam a szemében, hogy már meg is volt az alap. De ez sosem volt számára elégséges. Ez csak felütés volt. Rendszerint úgy írt, hogy a legalaposabban felkészült, mindennek utánajárt, egy-egy kisebb íráshoz is hetekig olvasott. 

Szerénységére jellemző, amit az első, e hasábokon közölt közös írásaink kapcsán levelében nekem írt: „nemcsak racionálisan szenvedélyes (amilyen Te Magad is vagy), hanem átfogó írás, amelyhez az enyém inkább csak hangütés.” Aki elolvassa a két szöveget, pontosan láthatja, e „hangütés” milyen mély, alapos és lényegi. De rjt – így, csupa kisbetűvel – önmagát hazudtolta volna meg, ha eközben is nem saját magát zárójelezi, inkább a másikat biztatja. Bölcsen, csöndesen, finoman. Később is olyan sorokat írt a készülő vagy már elkészült párcikkek kapcsán, hogy „a magam kis dolgozatát írdogálom”, illetve, hogy a tiédet „elolvastam és örült a lelkem […] gondolatmeneted kiváló, különösen fontos (nekem) a Tőzsér–Bodor idézetek közös centruma.” Ő is szenvedélyes, indulatos tudott lenni persze. Ez módosította részben a második itt közölt írása tematikáját. „A Sympo és a Mozgó átjárásainak szánt írást átformálta és aktualizálta a felháborodásom (tudtommal senki nem írta meg, pedig elképesztő dologról van szó, amint látni fogod). Viszont így ez megint inkább publicisztika; úgy látszik, én már csak azt írom, ami fáj…” – írta idén májusban. És valóban más fájdalmát is, a velük történt igazságtalanságokat is megfájta. Bár ezer dolga volt, mindenki ügyét magára vette. Gondozta kéziratát, javította, segítette a szövegek elkészültét, pontosabbá, jobbá tételét, közben szakmai tanácsokkal látta el a hozzá fordulókat. Mindeközben nagy szíve úgy érezte a felvállalt ügyeket és dolgokat nem hagyhatja cserben, hiszen barátait és azok ügyeit sajátjának érezte. Így aztán időhiánnyal küzdött folyton. Túlvállalta magát, s irodalmi és könyves ügyekért dobogó nagy szíve egy ponton nem bírta tovább. 

Pedig voltak árulkodó jelek, figyelmeztető előzmények – mondatja velem az utólagos okoskodás. „Hétfőn beparancsolt az orvos a klinikára, a vállalásaimat mind le kell mondanom. Az Újvárad-sorozat viszont nem maradhat csonkán” – írta. Hát most mégis csonkán maradt, drága Jóska! Egyrészt örültem sorainak, a felkérésem kitüntetett pozíciójának, de sokkal inkább féltettem. Én, akit ő hívott aggódó szeretettel, „drága önkifacsaróm”-nak több levelében még ezen hónapokban is. „Csak azért nem prédikálok erősebben, mert egykor én is ezt csináltam” – írta, miközben pontosan tudtam, nem egykoron, mindig is ezt csinálta, most is. Önmagát adta oda ugyanis minden ügyért, maximálisan. Sőt, hosszan tépelődött, belül gyötrődött, ha valamilyen komoly ok miatt le kellett mondania egy korábban elvállalt ügyet. Találkozásainkkor gyakran panaszoltuk is egymásnak, hogy már a beért eredményeknek sem tudunk örülni, annyira túlvállaltuk magunkat, lám, milyen borzasztó ez, mindig csak loholunk az újabb és újabb határidő után, amit magunknak állítottunk, de hát a barátok, az ügyek… Hogy azután szentül megfogadjuk: jövőre kevesebbet! S ilyenkor jöttek a szokásos, véget nem érő témák, levezetésként: az irodalmi szcéna, a társadalmi-politikai helyzet, a kettészakítottság borzalma a szellemi életben, aztán egymás egyre erőteljesebb pesszimizmusának a megvitatása vagy azon belül legalább árnyalatok keresése, s persze a magánélet, jellemzően a legutolsó körökben csak. No meg a fel-felsejlő múlt, ott is mindig az irodalom: a Mozgó, Sziveri, Hajnóczy, Pest, Debrecen és Várad, s megannyi más. „Köszönöm a délutánt, gyógyító volt. Nemsokára (majdnem) a régi rjt lesz Veled. Öleléssel: j.” – küldte egy hónappal halála előtt, október 9-én.

Akkorra már megírta a Bánffy-évforduló kapcsán a Díszletország című cikkét is. A Bánffy-témát eleinte hárította, mert úgy vélte, keveset tud róla. A megírt szövegből is kiderült, végigolvasta a teljes emlékiratanyagot, mellé a drámákat, s az életmű kritikai fogadtatásának is szinte minden érdemi anyagát. Munka közben volt energiája még két figyelmeztető sort is küldeni, hogy a 2018-as kötetemben van egy téves adat Karinthy Bánffy-paródiája kapcsán az egyik jegyzetemben, a második kiadásban majd pontosítsam. Alázatos volt, a legjobb, legtisztább értelemben s a befektetett munkának a híve. Semmit sem akart könnyen megszerezni vagy megszerezhetőnek láttatni, minden sikert csak kőkemény munka révén tudott elképzelni. 

Októberben, az említett cikk leadása után, kimerültségére, romló idegállapotára panaszkodva is sokat beszéltünk, leveleket váltottunk. Kértem, pihenjen, de kötötte az ebet a karóhoz. Egy korábbi ötletét, a könyveket elégető Kalibánt idéztem emlékezetébe találkozásunkkor, ő a háborút javasolta az idei záró témának, hiszen annyira aktuális, mondta, s itt van mellettünk. E két tematika közt vacilláltunk. Október közepén megismételte: „Emberek háború idején. Én pl. szívesen írnék Kardos G. remekéről és/vagy Örkény háborús szociográfiáiról. Kuncz, Markovits Rodion, más?” Erre azt mondtam, ha így lesz, én a valós és a belső fogságok felől közelítek majd, s Kunczot idézem, miszerint „Annyi börtön van a világon, amiről az emberek nem tudnak, talán még azok sem, akik magukban hordozzák. Hónap végi levelének pár mondata így szólt: „A kiindulópont a mostani, (így mondanám) többfelé szórt világháború, a felütés és hangsúly (nálam) érthetően Kardos G. – A Kalibán erősebb ötlet, tudom én, de filológiai-filozófiai terhei is nagyobbak jóval. Ehhez most nem vagyok elég jó erőben.” Mindezt azért írom itt le, hogy érzékeltessem: egy kétoldalas íráshoz is óriási erőket mozgatott. Újraolvasott több száz oldalt, kötetek sorát jegyzetelte ki, s ezek után végtelenül alaposan, határozottan és kifogástalan színvonalon írt.

És beleborzongok, most, immáron utolsó jegyzetei bizonyos soraiba, amibe betekinthettem felesége, Györgyi jóvoltából. Jóska Kardos G. György trilógiáját (Avraham Bogatir hét napjaHová tűntek a katonák?A történet vége) láthatóan, oldalszámok pontos jelölésével végigjegyzetelte, ezt az 1947 nyarán induló, zsidók és palesztinok közti bonyolult helyzetet, Izrael Állam megszületését, mindeközben konfliktusokat, bosszút és áldozatvállalást, indulatokat és érveket ütköztető regényét és annak folytatásait választotta afféle „felütésnek”. Egy helyet, ahol – mint jegyzeteiből kiderül, az ő szavaival – „a zsidók és az arabok sem érezhetik magukat otthon. A jövőjük bizonytalan […] Ezért nincs is diskurzus. Monologizálnak.” Majd úgy folytatja: Ez a „lokalizált diskurzushiány a világszerű”, ami a „volt s nyilvánvalóan leendő, véget nem érő háború céltalan hangzavarát képviseli”. Ahol „mindenki ellenség”. Pedig: „tele vagyunk beszéddel”. A történet vége? Van-e, lehet-e egy történetnek itt vége? Talán Jóska – látva a jelen folyamatait – több irányból is feltette volna írásában e kérdést, tudván, a Kardos G.-féle trilógia harmadik részében csak az író számára ér igazából véget a történet. A valóságban nem. 

Készülő életinterjú-kötetét (Mindig is volt egy szigetem) nagyon várta, csillogó szemekkel feljegyeztette velem a dátumot, s én megígértem: persze, piros betűs nap ez mindnyájunknak, naná, hogy ott leszek. Ebben a szép, Jóskára jellemző, visszafogottan szerény pályaképben, szigetei felsorolasa közt is olvashatjuk, hogy a magyarországi helyzettel kapcsolatosan pesszimista volt rövidtávon, s egyre inkább az lett hosszabb távon is. Az irodalomban azonban sohasem érződött rajta, hogy pesszimista lett volna. Mikor Bánffy-ról, mint közvetítőről beszélgettünk, azt mondta, ilyenekből volt igazán csak hiány, akik nem dörgölőztek a hatalomhoz, de nem is látták fekete-fehérben a világot, nehéz időkben is vállalták a középen állás magányosságát. Jóska sem egyetlen fénykörön belül mozgott. Akkor sem, ha oldalak, írószervezetek és akadémiák közt a közvetítés lehetőségének egyre kevesebb esélyét látta. Valójában csak természetes életteret remélt, s ennek a térnek a fogyása minden alkalommal elriasztotta, szó szerint összerezzent, barbárságnak, a szellem elleni gaztettnek vélte ezeket. A kevesek közé tartozott, aki viszonyítási pont tudott maradni: hiteles ember és ragyogó elme. Aki véleményét sohasem kendőzte el, tartása volt, tisztességét megőrizte, s akiben ilyenformán sohasem kellett csalódni! Utolsó, nekem írt levelében (borzasztó leírni, de a halála előtti napokban) nagymamám elvesztése miatt még szeretettel vigasztalt: „Benned él tovább, Laci.” – írta. S ha e családi haláleset miatt a Nyitott Műhelyben nem is találkozhatunk, majd pár napra rá Szentendrén, a szokott helyen kettesben folytatjuk. Nem volt több találkozás. Az utolsón, az említett sétán, úgy váltunk el, hogy láttam „kényszerpihenőjén” is a szokásos intenzitással foglalkozik ügyekkel, szövegekkel, kötetekkel. Beültünk végül kávézni is, s órák teltek el. A szentendrei hévállomásig kísért, mint mindig, megfogta két kezével arcom, én bal kezemmel megfogtam jobb vállát, a jobb tenyerem viszont akaratlanul is a mellkasára tettem, mintha csak azt sugallnám: vigyázz a „ketyegőre” Jóska. Ez az utolsó képem, ami alighanem örökké bennem él majd róla. Mindent köszönünk, Jóska!