A nyolcvanas évek elején először Aladárnak a feleségét ismertem meg, a nagyváradi nyomda retus osztályán, ahol abban az időszakban Márta dolgozott. Ismeretségünk úgy kezdődött, hogy véletlenül éppen ő javitotta az offszethez szükséges síkfilmemet, amit a jóindulatú Vladimir Kagan úr – a nyomda igazgatója – a próbanyomó gépen engedett nyomtatni. Ez későbben többször is előfordult, ugyanis az ott készített kísérleti nyomatokkal a Ljubljanai Nemzetközi Metszet Biennálékon szerepeltem. Munka közben Márta elmesélte, hogy nem vagyok az első, aki náluk offszettel dolgozik, hiszen van egy Szalai József nevezetű nagyváradi nyomdász, aki kollégájaként nemzetközi hírnévre tett szert és férjének, Aladárnak kebelbarátja. S metszetei közül, ha akarom, kettőt náluk eredetiben láthatok. Látogatásom során a Szilágyi családot rögtön megkedveltem, ami nem volt nehéz, hiszen nemcsak kedves, nyitott szellemű emberek voltak, hanem szenvedélyes művészet-gyűjtők is.
Később Aladárral az Ady Endre irodalmi körön többször összefutottunk de az udvarias társalgáson kívül tovább nem jutottunk. Közelebbi jó barátságba csak a rendszerváltás után kerültünk, amikor a Bihari Napló főszerkesztője, Stanik István mindkettőnket az újság kiadójánál alkalmazott. Kezdetben Aladárra a riportok, az interjúk, és esszék írását, majd a Kelet-Nyugat főszerkesztői teendőit bízta. Nekem pedig az újság hasábjainak tördelését, azaz a tervezőgrafikai munkát szánta, valamint a lap Galéria rovatának szerkesztését kellett végeznem. Elég hamar a Fáklya Körös-parti épületéből a Kanonok sorra költöztünk. Arra is emlékszem, még karácsony előtt Aladár buzdított, hogy együtt vonuljunk ki a Körösvidéki Múzeum – ma a Püspöki palota – kertjébe megalapítani az RMDSZ-t.
Minden héten egyszer együtt voltunk hajnali négyig a nyomdában, amikor a Kelet-Nyugatot nyomtatták. Gondolom, nem tévedek, ha azt állítom, hogy egyidőben tanultuk meg az újságszerkesztés és a hagyományos ólombetűs nyomtatás fortélyait. Sajnos számos esetben elszámoltam a hasábok sorait, ezzel komoly fejfájást okoztam a nyomdában Alinak és Fábián Imre barátomnak, hiszen a helyszínen percek alatt kellett rögtönözzenek egy-két cikkhez befejező mondatot, vagy ha kisebb helyet terveztem, akkor gyorsan meghúzni a szöveget, azaz ki kellett dobni a már meglévő ólomsorokat. Ez utóbbi miatt a nyomdászok csak lengyel vodkával nézték el a hibámat, a táskámban ezért tartalék üveggel érkeztem, különben a fejemet veszik.
Aladár, természeténél fogva sem bántott soha, megértéssel, nagy türelemmel viseltetett minden problémát okozó hibám iránt. Már majdnem feladtam a tördelőszerkesztői állásomat, de a számítási bakik ellenére Aladár és a szerkesztőség többi tagja (Stanik István, Fábián Imre, Mihálka Zoltán) biztattak, hogy csináljam tovább, majd belejövök. Sőt arra is, hogy írjak művészet kritikát vagy esszét, ha szükséges, majd kijavítják a szöveget. Ennek köszönhetően lettem rövid ideig újságíró, később négy lap dizájnának művészeti vezetője, tervezője, legutóbb az Újváradé. Korán rájöttem, hogy Aladárra és Imrére nemcsak a szövegeim javításakor számíthatok, hanem az általam begyűjtött képanyagok méltatásában is nagyon nagy segítségemre voltak. Aladár főszerkesztőként egyetértett azzal a Szántó Tibortól származó állítással, hogy az újságban, vagy bármely más kiadványban „a nyomtatott tartalom a tipográfiai rendszerezés nyomán válik értelmes közléssé”. Így a betűtenger és a képek egyensúlyának viszonyában sokszor az oldalak esztétikuma szempontjából több újságíróval szemben, nekem adott igazat. Inkább a szépérzékére hallgatott és meghúzta a hosszú szövegeket. A publicisztika olyan műfaj, amelyben az irodalmi készségek birtokában a tudósítónak naprakészen kell közölni hiteles információkat, sokszor az eseményeket megelőzve vagy a helyszínen folyamatában zajló történésekről. Aladárnak nem okozott nehézséget ez a műfaj, sőt a kilencvenes évek után, 2002-ben, amikor a Várad folyóiratnál újból munkatársak lettünk, mindig derűs nyugalommal, megfontoltan minden körülmények között a fenti kihívásokra igényes hozzáértéssel pazarul helytállt. Azt tudtuk róla, hogy kiváló esszéket, helytörténeti tanulmányokat, fordításokat, útleírásokat, interjúkat ír és szerkeszt, azt viszont kevesen tudták, hogy szerteágazó műveltsége kiterjed a vizuális művészetek történetére is, annyira, hogy sokszor művészettörténészeket megszégyenítő módon elemezte vagy méltatta a művészeti eseményeket és alkatókat. Így a barátságunk mellett kölcsönös munkatársi kapcsolatba, mondhatni szimbiózisba kerültünk egymással. A művészeti rovat szerkesztőjeként a Várad folyóiratnál is számos esetben szükségem volt a kortárs művészetre érzékeny és értő íróra, aki a képekhez némi információ után, rövid idő alatt hozzáértő textust tesz a szerkesztő asztalára. Környezetünkben nála alkalmasabb embert nem találtam volna. Ezeknek a felkéréseknek, szellemi kihívásoknak kimondottan örült. Huszonnégy óra alatt az alkotókról felkészült, mások véleményéből is idézett, kerek elemzéssel állt elő. A munkamódszere olyan volt, akár egy erőműé. A művészeti reflexióra vonatkozó heideggeri hasonlattal élve a technikai világ előtti korszakot a folyó medrébe épített fahídhoz hasonlította és a technika világában megfordítva, a folyót építették a vízierőműbe, mely erőmű feldolgozta a víz nyomását. Az erősáram-technikus, villanyszerelő filozófus vagy elektro-filozófus, amint Aladár önmagát nevezte, egyidőben képes volt erőmű lenni és feldolgozni a művészetfolyam által szállított legmodernebb művészeti szándékokat éppen úgy, mint filozófusként az örök művészet metafizikus értékeit kutatva olykor a fahídon is átjárt a mélységek „túlsó” oldalára.
A szerző képzőművész, tanár, művészeti író
