MEGOSZTOM

Új formát vagy rég(ebb)it, csak érvényesen

dráMA fesztiválnapló 

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház által 2008-ban elindított dráMA – kortárs színházi találkozó egyedülálló és merész vállalkozás volt annak idején, hiányzott az akkori fesztiválpalettáról. Ezt a rést igyekeztek betölteni a szervezők a magyar és román kortárs szövegekből színre vitt romániai előadások fesztiváljával, amelyre idén tizenharmadik alkalommal sereglett össze a színházi szakma szeptember 19-25. között. 

Az idei találkozó mottója talán sokak számára ismerősen hangzik: új formák kellenek, mondja a fiatal, (dráma)írói pályáján éppen csak elinduló, lázadó Trepljov Csehov Sirályának első felvonásában. „…formabontó, kísérletező szellemű és nemhagyományos munkamódszerrel készült kortárs romániai alkotók előadásait hívtuk meg”, olvasható a műsorfüzetben, és valóban akadt több, különlegességnek számító produkció a kínálatban. Egy hét intenzív fesztiválozás alatt láthattunk megírt darabokból született előadást, rendező(k) és színésze(ek) által írt szövegek alapján létrejött produkciót sok improvizációs–interaktivitásos betoldással, auditív performanszot, autóbuszban játszott előadást, installációra épülő performansz-jellegű „verselőadást”, kirakatban megnézhető, felnőtteknek szóló bábelőadást, amelyet az Élet rendezett, átjárószínházat – közérthetőbben egy főtéri gyalogátkelőhelyen lezajlott performanszfélét, de le is állok a felsorolással. 

A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház K. Gedeon tündöklése és bukása című előadása nyitotta a fesztivált, Hatházi András rendezésében. Barabási Albert-László A képlet című kötete inspirálta a megszületését, a könyv a siker természetét, annak törvényszerűségét vizsgálja. A téma nyilván azonnal összeköthető a színház világával, hiszen ott aztán minden ezen áll vagy bukik: a vélt vagy valós sikeren. Nem véletlen tehát, hogy Hatházi Andrást megszólította ez a téma és Deák Katalinnal együtt színpadra alkalmazták Barabási könyvét. Vagyis nem, ez így ebben a formában nem igaz. Inkább úgy mondanám, hogy átszűrték magukon, átvették a színházra is alkalmazható elméleteket, és készítettek egy jól sikerült forgatókönyvet. Amit aztán a színészekkel együtt – mert biztos vagyok benne, hogy ők is aktívan részt vettek a végső forma kialakulásában – színpadra vittek. 

Persze ennek az előadásnak nincs is végső formája, hiszen sok benne az improvizáció, az interaktivitás, tulajdonképpen nem is előadás, csak egyfajta együttgondolkodás – adott esetben a közönséggel együtt – mindarról, hogy mi is a siker – színházban, magánéletben, karrierben, kapcsolatokban, házasságban. És nyilván amolyan „hatházis” módra ebben a másfél órás „nemelőadás-félében” az sem eldöntött, hogy a színészek mikor színészek és mikor civilek, van benne némi ripacskodás, de van maximális természetesség is, kiszámíthatatlan, hogy épp improvizációs szöveget hallunk vagy eleve megírtat, aminthogy az is, hogy a közönség mikor veszi ki részét a produkcióból. 

K. Gedeonék után egy „még boldogabb és sikeresebb családdal” szembesültünk aznap este. A bukaresti Unteatru független színház előadásának már a címe is jelezte, hogy ez sem az a jajdemilyenboldogokvagyunk-állapotot tárja majd elénk. Az Alina Brezunţeanu és Téglás István által írt és előadott O familie fericită – Psihodramă ambulantă (Egy boldog család – ambuláns pszichodráma) című produkció a saját életük traumáiból visszaköszönő párbeszédekből áll össze. A kicsit öngyógyító rituálénak is nevezhető ötvenperces „szeánsz” meg- és felidézi a tudatalattiba nem véletlenül eltemetett gyerekkori vagy éppenséggel közelmúltbeli történések párbeszédeit, amelyeket egy megterített asztalnál ülve „mondanak fel” a színészek. A végtelennek tűnő hosszas csenddel induló előadás egy közösen elfogyasztott vacsorával zárul, amely alatt immár egymással folytatnak alig érthető, felszabadult párbeszédet, mintha egy (boldog) családi vacsoráról kiszűrődő beszélgetést hallanánk. 

A kolozsvári Reactor független társulat Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois (Minden, amit elvett tőlem Alois) című produkciójával volt jelen a fesztiválon, amelynek egyik főszereplője, Kató Emőke idén UNITER-díjat kapott alakításáért. Online formában már láttam az alkotást, ami nyilván nem mindig mérvadó, de azt a véleményemet, hogy Cosmin Stănilă darabjához jól jött volna egy dramaturg és hogy az előadás túlságosan is „számít” a nézői könnyekre, az élő előadás sem változtatta meg. Ennek ellenére nyilván az Andrei Măjeri által rendezett produkciónak megvannak a maga érdemei, Kató Emőke színészi játéka pedig nem hiába érdemelte ki a legjobb női főszereplőnek járó díjat. Egy anya-fiú kapcsolatot az egyik legkegyetlenebb betegség, az Alzheimer-kór prizmáján keresztül bemutató darab mindkét szereplőjének fontos feladat jut, de természetesen a Nagy Eszter színésznőt alakító Kató Emőkének több lehetősége van megmutatni a figura komplexitását, részben a szereplő mivolta, részben a helyzetek miatt. Lucian Teodor Rus (Cristi) eleinte egysíkú játéka csak később, az anyja gondozása közben lassan ránehezedő pszichés teher nyomán válik összetettebbé. Cosmin Stănilă darabja a Reactor Alkotói és Kísérleti Egyesület által meghirdetett Drama 5 elnevezésű drámaíró rezidensprogramja alatt született. Andrei Măjeri-nek megtetszett a szöveg, és mivel mindenképpen Kató Emőkével szerette volna megrendezni, akivel előzőleg már dolgozott a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a szerzővel egyeztetve átírták a történetet egy Nagy Eszter nevű magyar színésznőre, akinek vegyes házasságából született fia csupán néhány szót tud magyarul, a közös kommunikáció nyelve tehát a román. 

Nem szándékozom részletesen beszámolni minden produkcióról, úgyhogy a további programból kiemelek egy-egy előadást. Itt van például A sarlatán, a Csíki Játékszíntől. Ez az előadás szinte egyenes folytatása a fesztivál első napján látott K. Gedeon tündöklése és bukása című gyergyói produkciónak. Nem csupán azért, mert mindkettő Hatházi András nevéhez fűződik – előbbit részben írta és játszik benne, utóbbit részben írta/adaptálta és rendezte –, hanem a tematikája miatt is. A K. Gedeon… azt boncolgatta, hogy melyek a siker törvényei és ezek érvényesek-e a színházra is, az előadás sikere valóban a közönségtől függ-e, rávilágított a színházi előadás és a színészi identitás sokrétűségére. A sarlatán már a színész/a színházi előadás „előrehaladottabb” fázisát mutatja be, hangsúlyosabban kérdez rá és vonja kétségbe mindezeket. Foglalkozik többek között azzal, hogy van-e értelme a színházcsinálásnak, és ha van, azt hogyan kellene művelni, ahhoz, hogy igaz legyen; mit tud kezdeni magával a színész, ha már nem úgy hisz a színházban és nem úgy akarja művelni a hivatását, ahogyan húsz, harminc évvel ezelőtt tette, mert úgy érzi, nem érvényesek az akkori módszerek, elméletek, nem tartja működőképesnek a teljes (kő) színházi rendszert.  

A Tom Dugdale és Hatházi András által jegyzett szövegkönyv mindezeket egy színészetet oktató tanár szemszögéből mutatja meg (a darab munkacíme is – A színitanár – eredetileg erre utal), de természetesen, akárcsak a K. Gedeon… esetében, egy adott pillanatban fontos szerepet kap a közönséggel való interaktivitás. Az előadás rendezője Tom Dugdale, akivel Hatházi András már többször együttműködött, az amerikai rendezővel, egyetemi oktatóval való több mint tízéves baráti és szakmai kapcsolatuk eredményeként tudható be például a Tizenöt próbálkozás a színészetre című one man show is, amely szintén a színészi lét problémáit feszegeti. 

A fesztivál negyedik napjából két produkciót emelnék ki. A Madárzsokét a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulata hozta el a dráMÁra, a Tandori Dezső költőre, intermediális grafikusra emlékező performansz rendezője Keresztes Attila, zeneszerzője pedig Boros Csaba. Egyfajta összművészeti produkció a Madárzsoké, jó arányban ötvözi az installációt, a zenét, a verset, a korabeli hang- és videofelvételeket Tandori Dezsőről, mindezeket szinte karmesterként fogja össze a színpadon lévő Boros Csaba. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy csodás zenélő kalitkákat „gyártott” ehhez az előadáshoz, amelyeknek különös hangzása és látványa lenyűgözött). Persze, ez is olyan műfaj, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de az tény, hogy Tandori Dezső verseit és egyéb szövegeit hallgatva más emberként jövünk ki az előadásról. Vagy legalábbis én. 

A napot a Részeg halottakat nem szolgálunk ki című „kirakatelőadás” zárta. A sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház produkciója Örkény István egyperces novellái alapján született, a jól összerakott, humoros bábelőadást (amit a műsorfüzet szerint az Élet rendezett) egy utcai járdára épített emelvényen ülve néztük végig az egyik kirakatban. Kabátban, pokrócba burkolózva, mert sajnos az időjárás nem volt velünk kegyes a fesztivál alatt. 

Elise Wilk Dispariţii című darabja ismerős számomra, a Yorick Stúdió előadásaként láttam Sebestyén Aba rendezésében a 2019-es gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon, a magyar nyelvű színpadi változatot Eltűntek címmel játszották. Wilk drámáját ezúttal Cristian Ban rendezte meg a sepsiszentgyörgyi Andrei Mureşanu Színházban. A darab egy erdélyi szász család történetét dolgozza fel 1944-től 2007-ig, a három kulcsfontosságú történelmi időszakban zajló családi eseményt nem időrendi sorrendben látjuk, a történet hátteréhez tartozik, hogy mindhárom periódus alatt drasztikusan csökkent a romániai német kisebbség létszáma. Cristian Ban rendezése jobban felszínre hozza a darab humorát, erre persze rásegítenek az egyes részek közötti improvizációs jelenetek is, amikor a színészek reflektálnak a szerepcserékre, az ezekből adódó helyzetekre, a tizenkét szerepet ugyanis szerzői utasítás szerint ugyanaz a hat színész játssza, a szerepváltásokat pedig maguk a színészek „magyarázzák el” a különböző részek között. Bár erről az előadásról sem igazán mondható el, hogy nagyon formabontó vagy kísérletező jellegű lett volna, mint ahogyan a Reactoros produkcióról sem, de ettől még érvényes színházi alkotásoknak tartom őket.   

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadását a fesztivál utolsó napján láthattuk. A Radu Afrim írta és rendezte Amikor telihold ragyog a turkáló felett című produkcióra nagyon kíváncsi voltam, szeretem Afrim rendezéseit, azt a mágikus realizmussal áthatott világot, amelyet teremt az előadásaiban, és ahogyan a színészekből mindig ki tudja hozni a maximumot. Van viszont egy gyengéje: az általa írt vagy a színészek improvizációi alapján született szövegekkel nem tud takarékosan bánni, és mivel nem dolgozik dramaturggal, ez sajnos mindig rányomja a bélyegét az ilyen jellegű előadásokra. Ez történt most is. 

Maga a történet – amúgy Afrim általában igyekszik helyspecifikussá tenni ezeket a sztorikat – tulajdonképpen egyszerű, idézem a műsorfüzetből: „ Golyó turkálójában az idő egy ideje helyben áll. A madarak a rádióban laknak, a ruhák életre kelnek, a ruhák régi tulajdonosainak szellemei rohangálnak. Főleg, ha telihold van. Ha telihold van, akkor nagy a tét. Átkokat kell feloldani, titkokat kell feltárni. A logika morfológiája összetett dolog, ahogy Claribella mondja. Golyó turkálójában sokféle igazság és sokféle logika találkozik. És a nap, amikor egy Zarát akarnak a városba hozni, egyre csak közeledik. Pedig sem Zarának, sem bevásárlóközpontnak nincs helye ebben a kisvárosban”.

Amint az idézetből is érzékelhető, a Golyó&Son turkálóban zajló eseményeket, történeteket nagyfokú irónia itatja át, jó kis társadalomkritikát vetít elénk a rendező, humora is van, a színészek pedig nagyon értik Afrim rendezői világát. Csakhogy egy idő után mindenből túl sok van, minden túlburjánzik, elsősorban a szöveg, ebből kifolyólag pedig a játék is, és lassan érdektelenné válik a nagyon jól induló előadás. Szerencsére a színészek próbálják menteni a menthetőt, ennek azért lehet örülni. 

„Új formák kellenek” – mondogatom magamban Trepljov Sirály-beli mondatát, és azon elmélkedek, hogy végtére is mennyire vált be ez a hívószó. Rögtön hozzáteszem: kizárólag számomra, mert tudjuk, mint minden művészeti forma, a színház is szubjektív műfaj. És ez alól nem kivétel a szakmai szempont sem. Teljes mértékben egyetértek a szervezők által választott fesztiválmottóval, hiszen „megújulás nélkül nincsen színház”, amint a műsorfüzetben is írják. Hozzáfűzném azonban, hogy hiába vágyunk formabontó, kísérletező szellemű, nem hagyományos munkamódszerekkel készült színházi előadásokra, ha azok többnyire csak külsőségükben hordozzák az új formákat, ha a külcsín és a belbecs, vagyis a forma és a tartalom nem találkozik. Ha nem érvényes/hiteles. Ha nem érint meg. Egy kortárs szövegből készült előadás nem feltétlenül attól érvényes, mert újszerű, nem hagyományos munkamódszerrel készült és a rendező telepakolta látványelemekkel, hang- és fényeffektusokkal (ezt stílusosabban light- és sound design-nak nevezik), koreográfiával és egyéb elkápráztató dolgokkal. És az sem érvényességi/hitelességi feltétel, hogy a szereplők interaktiválnak-e, párbeszédet kezdeményeznek-e a nézőkkel, előadáson belül reflektálnak-e minduntalan a színházra. 

Persze a fentiek nem (kizárólag) megállapítások részemről, hanem inkább kérdések, amelyek foglalkoztatnak és folyton felmerülnek bennem. Hogy mitől és mennyire érvényes vagy nem érvényes az új vagy a régi forma, mitől lesz színház valami, mi érint meg vagy mi hagy hidegen formától eltekintve? Kérdések, amelyekre néha vannak válaszaim/válaszaink, néha pedig nincsenek. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mindezek a dolgok a (hivatásos) néző személyiségétől, nyitottságától, de akár az aznapi hangulatától is nagyban függenek.  

Kosztya Trepljov szerint „Új formák kellenek. Új formák, és ha azok nincsenek, akkor inkább ne legyen semmi”. De legyen, mondom én, legyen, akár új, akár rég(ebb)i csak hiteles és érvényes legyen.