Vállaltam, hogy 2-3 naponta beszámolok a TIFF – Transilvania International Film Festival – 2025. évi, 24. kiadásáról. Valamikor szerettem a fesztiválnapló műfaját. Azóta kicsit kevésbé vagyok lelkes, mert az alvásidőt kell rövidítsem, vagy kevesebb idő jut maximálisan kihasználni az egyre nehezebben megpályázható TIFF-es belépőkártya előnyeit. Közben non-kompatibilis munkahelyem és három kamasz gyerekkel nehezített magánéletem is van (prioritás, érthető). A húsz kategóriában vetített több mint 200 film mellett a TIFF a fiatal alkotóknak, a szakmabelieknek, a és a filmművészet iránt érdeklődő nagyközönségnek is sokféle kísérőprogramot kínál. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Első rész.
TIFF-generáció
Apropó, kamaszok: az idei TIFF kiemelt figyelmet szentel az úgynevezett Z generáció tagjainak, akik a fesztivállal egyidősek: külön válogatást vetítenek nekik, továbbá kamaszokból, fiatal felnőttekből álló zsűri is elbírálja majd a filmeket.
Az ünnepi megnyitót követően máris olyan filmet vetítettek Kolozsvár főterén, amely erről a generációról (is) szól. Anélkül, hogy ítélkezne felettük, a Cristy című Brendan Canty-mozi bemutatja az ír Cork városka lakóit – egy árvaházban nevelkedett, gyermekkori közösségébe közel 18 évesen visszatérő srác történetén keresztül. Nehéz sorsok, drog, agresszivitás jellemzi azt a mikortársadalmat, de a közösség minden gyermekét megilleti a szeretet, elfogadás, gondoskodás és sorsáért való aggódás.
A megnyitó-gálára visszatérve: kerülöm az ilyen ünnepi eseményeket, mert a reflektorfény ilyenkor a sok díszvendégre, elöljáróra, nevezetességre vonuló tömegre irányul, kevésbé a film(ek)re. Persze a szervezők nagy odafigyeléssel választják ki a szabadtéri vetítések műsorát: népszerű színészek, nagy nevű alkotók, sok esetben jeles fesztiválokon díjazott, közönségsikerre aspiráló filmek.
A „vörös szőnyeges” megnyitóra és Florin Piersic fellépésére elkelt az összes emeltáras jegy: a kolozsvári színész Kiválóság-díjat kapott. Sokak kedvence, tekintélyes hazai karrierje van, szülővárosában még életében róla neveztek el egy mozit – szóval igen nagy sztár. De úgy tűnt, nem tisztelte meg rajongóit azzal, hogy készül erre az eseményre. Megszólította az első sorokban ülő meghívottakat, jópofáskodott, majd egy véget nem érő, összefüggéstelen anekdotázásba kezdett. Sajnos, az elhúzódó díjátadó miatt a nyitófilmet és az azt követő beszélgetést a közönség negyede (vagy kevesebb) nézte végig.
Első nap: izlandi, olasz és észt filmek
Rúnar Rúnarsson ismert név a TIFF-en: a Vulkán, majd a Madárkák című nagyjátékfilmjét díjazták is a fesztiválon. Idén két új alkotását láthattuk: egy alkoholista apa küszködését és kudarcát, hogy józanul jelenjen meg a lánya esküvőjén, és méltósággal legyen örömapa – egy napig (címe: 0), és a Ljósbrot című, gyászról szóló drámát. (Hajnalhasadás, vagy talán találó lenne az Alagút végén a fény fordítás is), amelyben hajnaltól hajnalig követjük egy fiatal nő napját, amikor balesetben elveszíti szerelmét, és nem gyászolhatja nyíltan, mert kapcsolatuk titok volt barátaik előtt.
Az Il complotto di Tirana (Tirannai összeesküvés) dokumentumfilmben Manfredi Lucibello rendező egy botrányos akcióművészeti biennálé történetét tárja fel a mögötte álló Marco Lavagetto portréján keresztül, aki 25 év távlatából idézi fel, hogyan hívott életre négy művészt, akik ezen a nagy port kavaró képzőművészeti eseményen „mutatkoztak be”. Szinte irreális, hogy mindenki bekapta a csalit, sőt, Lavagettoról most sem tudjuk eldönteni, hogy zseniális alkotó vagy egy zavarodott elme.
Az idei TIFF Észtország filmművészetére fókuszál. A válogatásból két szaunás témájú alkotást szemeltem ki: Anna Hints a Smoke Sauna Sisterhood című, sok díjjal elismert dokumentumfilmjébe beleszerettem két éve. Míg a dokumentumfilm egy női szauna-szertartásnak élő közösséget mutatott be, az idei fesztiválon a rendező rövidfilmjében a férfiak szaunás napját leshetjük meg, Arvo Kruusement 1979-ben forgatott (szovjet) játékfilmjében pedig a „helyi hagyományt” külföldi vendégek szórakoztatására elevenítik fel – ennek kapcsán az elvált, lányát egyedül nevelő Anu történetét ismerjük meg.
Második nap: brit, osztrák és kolumbiai filmek
Szombaton máris választanom kellett a barátnős program és a fesztiválfilmek „nagykanállal zabálása” között. Közös nevezőre jutottunk és együtt néztük meg Hard Truths-t (Keserű igazságok), majd szülinapoztunk.
Mike Leigh brit rendező és forgatókönyvíró, valamint a főszerepet alakító Marianne Jean-Baptiste teljesítményét számtalan díjjal ismerték el az elmúlt évben, jogosan. A mindenkivel kötekedő, sokszor kibírhatatlan Pansy ezer arcát látjuk a mozivászonra kinagyítva, és lassan megértjük, hogy boldogtalan házassága, felnőtt, ám még mindig otthon, a mama-hotelben tengődő fiával szembeni tehetetlenség, a mindennapi házimunka, a nemrég elhunyt édesanyjához fűződő ambivalens érzései, a meg nem élt gyász és persze impulzív természete együtt teszik őt azzá, aki.
A versenyfilmek vetítése is elkezdődött szombaton: a Pfau – Bin ich echt? (Páva) című osztrák-német koprodukciót Bernhard Wenger jegyzi rendezőként és íróként. Egy jól menő, különleges vállalkozás „élmunkásának” tündöklését és bukását látjuk: Matthias (Albrecht Schuch) bármilyen társasági eseményen eljátssza azt a szerepet, amire felkéri az ügyfél (társ, távol lévő apa vagy fiú, stb.), miközben lakberendezési magazinokba illő otthona és magánélete van. Volt. Mert egyre több hibát követ el, élete káoszba torkollik minden vonatkozásban. Jós nem vagyok, a szakmai zsűri ízlését sem ismerem, de ez a film szerintem nem megy haza díj nélkül Kolozsvárról…
Sokkal ellentmondásosabb, az elsőfilmesek minden hibáját és báját felvonultató alkotás a kolumbiai Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső) című filmje. Van itt minden: tabuk, túlvilági lények, ezotéria, dekadencia, steam-punk, őrült salsa-partyk, queer-parádék és még sorolhatnánk. Amiért mindenképp figyelemreméltó: egy diákprojektből nőtte ki magát, minimális költségvetéssel készült, mégis látványos film és a dél-amerikai bigott társadalomban nagyon bátor művészi tett mozikban vetíteni.
Harmadik nap: horvát-bosnyák-szlovén-szerb-román, amerikai, belga és olasz-francia-görög-brit koprodukciók
Vasárnap két filmet is megengedtem magamnak a „szabadtéri válogatásból”, azaz a könnyed, nagyközönségnek szánt fesztiválfilmekből: Danis Tanovic Nakon ljeta (Utolsó nyaram) rendezését moziteremben, Uberto Pasolini The Return (Hazatérés) című legújabb alkotását pedig a szabad ég alatt, fogvacogva sikerült megnézni. Mindkettőt ajánlom a vájtfülű nézőknek is, hiszen a kasszasikerre törekvő alkotások is lehetnek igényesek.
Danis Tanovic (a No Man’s Land óta ismert rendező) My Late Summer (Nyárutó) horvát-bosnyák-szlovén-szerb -román koprodukcióban forgatott filmje egy horvát szigetre kalauzol, ahol a nyári turistaszezon végén már csak a helybéliek bájos kis közössége éli hétköznapi életét, s mint minden, magára valamit is adó kis faluban, itt is a kocsmában (bár/terasz) futnak össze a történetszálak.
Uberto Pasolini legújabb filmje, The Return (A visszatérés) egy Homérosz-feldolgozás Ralph Fiennes (Odüsszeusz) és Juliette Binoche (Penelopé) főszereplésével. Lehet, erről nem is kellene többet írni, hiszen már csak a szereposztás miatt érdemes befizetni rá. Mégis megteszem, mert húsbavágóan fontos üzenete van: a háború nem lehet jó. Senkinek. Még a győzteseknek sem. Aki gyilkol a harctéren, az otthon nem tud többé a felesége és a gyereke szemébe nézni. Aki hazatér a háborúból, azt már másnak látják. Nincsenek hősök, csak áldozatok. Látványos, nagyon szépen filmezett, az én ízlésemnek túl véres, túl brutális, néha az érzelgősség határát súroló nagy film.
A versenyfilmek közül a Debut sajnos elég rossz választás volt: sok szöveg, fényképek, telefonnal/ webkamerával forgatott képsorok váltakozásával „elmesélt” zavaros történet. Egy adott ponton elhangzik, mennyire abszurd helyzetbe kerülnek az elsőfilmesek, amikor producereket és támogatókat keresnek játékfilmhez, akik nem támogatják őket, mert nem ismerik őket, hiszen „még nem tettek le semmit az asztalra” – például egy játékfilmet… Ez a dilemma menti fel valamelyest ezt a… kísérleti projektet, amit Julian Castronovo rendező első játékfilmmé tudott duzzasztani.
A Waarom Wettelen (Miért Wettelen/ angol fordítás szerint The Weeping Walk / Gyászmenet) viszont az abszolút kedvencem a TIFF-trófeáért versenyző alkotások közül. Egy abszurd, humoros, néha mégis torokszorító road-movie, azaz többnapos, országhatárokon átívelő, eseménydús gyászmenet – Dimitri Verhulst belga író első játékfilmje, amit rendezőként jegyez. Ezt a nevet megjegyzem, és felkutatom magyarul vagy angolul megjelent regényeit. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire jön át olvasás közben az, amit filmben ilyen jó érzékkel tudott adagolni. És még egy megjegyzés, csak a különös egybeesések miatt: örök TIFF-kedvencem a 2004-ben Közönségdíjas Aaltra című film – szintén belga, szintén az abszurd humor iskolapéldája és szintén roadmovie.
Jut eszembe: ha nem késő, leadom szavazataim az eddigi filmekre! Két vetítés között fontosabb váltani két szót a rég nem látott ismerősökkel, akikkel jóformán csak a TIFF-en találkozom, vagy a megbízható ízlésű fesztiválozóktól megtudni, mi tetszett nekik, hiszen fontos lehet, amikor több jónak ígérkező vetítés közül kell választani…
Nyitóképünkön pillanatkép a My Late Summer című, egy horvát szigeten játszódó balkáni koprodukcióból
(Folytatjuk)
