Lapszámbemutatóval egybekötött pódiumbeszélgetést tartottunk február 19-én a debreceni Partium Házban. Legutóbbi Műhely-számunk két kiemelt témájáról Gálfalvi Ágnes, Simon Judit és Szűcs László beszélgetett mintegy ötven érdeklődő előtt.
Szűcs László: Ami a színháznak a fesztivál, könyvkiadóknak, a könyves szakmának a nagy könyvvásárok, könyvfesztiválok, könyvünnepek. Ha egy ilyenre elmegyünk, akár a csíkszeredai sportcsarnokba vagy ősszel a marosvásárhelyi színház előterébe, azt gondolhatjuk, hogy csodálatos helyzetben van a könyvszakma. Rengeteg könyvkiadó verseng a piacért, Marosvásárhelyen még olvasók is vannak, legalábbis nagyon sokan látogatják november tájt ezt a hosszú hétvégés eseményt. Ugyanakkor panaszkodni szoktunk arra, hogy nem könnyű a helyzet. Egyáltalán szükség van-e annyi könyvkiadóra, amennyi jelenleg működik, nyilván nem feltétlenül csak piaci alapon. Arra kérlek, hogy arról beszélj egy kicsit, hogyan látod. Ugye nem titok, hogy te kutatóként is foglalkozol ezzel a témával.
Gálfalvi Ágnes: Igyekszem rövidre fogni, mert én erről órákig nagy szenvedéllyel tudok beszélni, és általában nagyon szomorúan távozik minden hallgató, de most próbálok egy kicsit optimistább hangot megütni.
A nagy kérdés az, egyáltalán mit nevezünk romániai magyar könyvkiadónak. A romániai, magyar nyelven könyvet kiadó vállalkozások egészen sokfélék, mint ahogy a romániai magyarság is az. Vannak kiadók, amelyek román és magyar nyelvű könyveket is kiadnak, és olyanok, amelynek kiadványai mind magyarok. Én általában azzal a 15-20 könyvkiadóval szoktam számolni, amelyek könyvesboltokban forgalmazzák a kiadványaikat, könyves rendezvényekre járnak, egyáltalán: könyvkiadóként viselkednek.
Ezek között a könyvkiadók között meglehetősen jól körvonalazott műfaji megoszlás alakult ki. Jó gyermekkönyvkiadóink vannak, mint a csíkszeredai Gutenberg, de a kolozsvári Koinónia is nagyon szép gyermekkönyveket adott ki már a kezdetektől. Ezeket a debreceni közönség láthatta az Ugyanakkor, ugyanott közép-kelet-európai gyermekkönyv-illusztrációs kiállításon, amelyet egy ideig a debreceni Méliusz Juhász Péter Könyvtárban is meg lehetett tekinteni. A kurátora Szekeres Nikoletta volt. Szerepeltek a Gutenberg Kiadó meg a Koinónia könyvei is, ugyanakkor egy kis asztalnál szépen illusztrált felnőttkönyvek is megbújtak, például az általam vezetett marosvásárhelyi Lector Kiadó pár könyve, meg a Koinónia felnőttkönyvei is ott voltak, a csíkszeredai Bookart könyvei is.
Visszatérnék a műfaji spektrumhoz: a kolozsvári Koinónia a keresztény értelmiségieket célozta meg már az 1992-es alakulásakor. Azóta egy másik érdekes műfaja is tartósnak bizonyult, és ez a román történelemírás egy rendhagyó vonulatának a fordítása. Azokat a történészeket igyekeznek fordítani, akik a hagyományos román történetírástól eltérő irányzatot képviselnek, mint Neagu Djuvara, Lucian Boia. Egy ideig a Koinónia nagyon jó szépirodalmat is kiadott, ezt talán egy ideje szüneteltetik, de ismétlem, hogy a gyermekkönyvei és a keresztény értelmiségnek szóló kiadványok folytatódnak. És több olyan vállalkozás is van, amely irodalmi örökséget meg művelődéstörténeti, művészettörténeti könyveket ad ki, például a kolozsvári Polis, vagy az új Kriterion, a régi Kriterionnak a folytatása is körülbelül ebbe az irányba mozog.
Minden nagyobb városban van egy olyan könyvkiadó, mint például a nagyváradi Holnap Könyvek Kiadó is, amely a regionális értékeket vállalja fel, amellett minden jó szépirodalmi kéziratot, ami beérkezik. Például érdekes és sikeres vállalkozás volt nemrég Tankó Andrea debütkötete, A ránc gyermekei, amely Margó-rövidlistás lett, és ez precedensértékű: erdélyi kiadó könyve nem volt még rövidlistás. Tehát ez egy hatalmas siker ahhoz képest, hogy milyen terjesztési, egyáltalán publicitási problémái vannak az erdélyi könyvkiadásnak.
Sz. L.: Ha már a problémákhoz elérkeztünk, és a terjesztéshez: melyek a romániai magyar könyvkiadásnak a problémái?
G. Á.: Mindenképpen a könyvterjesztés, amelyről mondhatnánk azt, hogy egy erdélyi probléma, de igazából a magyarországi kisebb kiadókat is körülbelül ugyanannyira sújtja. A nagykereskedők nem szívesen forgalmaznak olyan könyveket, amelyekből nem tudnak nagyobb példányszámot eladni, és az erdélyi kiadványok iránt – amelyek többsége igényes szépirodalom, tehát nem zsánerirodalom, illetve művelődéstörténeti kiadvány – Magyarországon is limitált az érdeklődés. Ez az egyik ok. Nyilván ott van a távolság is, tehát a szállítási költségek, amelyek például egy marosvásárhelyi kiadótól Budapestig elég tetemesek. Ezek mind rontják az esélyeinket.
A másik probléma egész egyszerűen demográfiai természetű. Valószínűleg tudják, hogy Romániában pillanatnyilag egymillió körüli magyar él. A népszámláláskor egymillió-százezer fölött számoltak, de ebből reálisan nem hiszem, hogy egymilliónál több él otthon. Ez nagyon kicsi piacot jelent.
Tudjuk, hogy a könyvkiadásnak van egy sarokszáma, a breakeven, avagy megtérülési pont. Vagyis durván 1000 példány fölött kezdenek megtérülni a befektetések. Ezért a romániai magyar könyvkiadás teljesen támogatásfüggő. Ez a fő problémánk. Ehhez képest még mindig léteznek az eddigi kiadók. Hogyha visszatekintünk az elmúlt öt évre, jelentős könyvkiadási vállalkozás nem szűnt meg, de ezt leginkább annak tulajdonítanám, hogy nem szívesen adják fel az addig befektetett munkájukat a kiadók. Érdekes stratégiák születtek különben arra, hogyan maradjon fenn egy kiadó. A legtöbb könyvkiadó több lábon is áll: van olyan, amely mögött nyomda van, olyan is van, hogy nyomda is meg könyvesbolthálózat, vagy egy alapítvány, egyesület. Kevés az olyan könyvkiadó a marosvásárhelyi Lectoron kívül, hogy ne legyen egyéb vállalkozás mellette; a legtöbben próbálnak több lábon állni.
Sz. L.: Hogy erdélyi magyar színházból sok vagy kevés van, az elég relatív. Vegyük végig: állandó színtársulat van Temesváron, Szatmárnémetiben, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Aradon… Kézdivásárhely a tizedik.
Különböző helyzetekben vannak ezek a színházak, ugye, míg Csíkszeredában a magyarság aránya 95%, ugyanakkor Temesváron alig 5% a magyar, igaz, hogy nagyobb a város. Nem rendkívüli dolog az, hogy magyar előadásokra román nézők is mennek, ez Temesváron, Kolozsváron jellemző elsősorban. És tegyük azt is hozzá – említetted még a német, a zsidó, illetve a cigány színházat, ahol elég sok román színész játszik németül vagy jiddisül vagy román nyelven, meg magyar színész is. Különböző utakat is járnak ezek a színházak: van, ahol felvállalják azt, hogy nézőcentrikusak, tehát nem díjakat akarnak szerezni, hanem minél több jegyet eladni. A kolozsvári színház sajátos utat jár, Marosvásárhelyen változott, Temesváron is változott valamelyest, és a székelyföldi kisebb városok színházainak is megvan a maga sajátos arculata. Nyilván anyagilag nem piacosak, de te hogy látod a létjogosultságát tíz színháznak? Gyorsan megszámoltam – ugye Magyarországon nincs már tízmillió lakos, de közel jár. Ez azt jelenti, mintha Magyarországon 100 állandó társulattal működő kőszínház lenne, hogy mennyi van, nem tudom, de 100 biztos nincsen.
Simon Judit: Bonyolult ez a kérdés, hogy mennyinek mennyire van létjogosultsága. Persze van, legalábbis az én meglátásom szerint minden kulturális intézménynek, legyen az színház, könyvkiadó, filharmónia vagy egyszerűen egy falusi kultúrház, illetve kiállítóterem, ahol jó dolgok történnek, mindegyiknek van létjogosultsága. Sőt, kevés van belőlük. Még több kellene – nem színházból, a többiből. De hogyha azt vesszük figyelembe, hogy mik a színházi tendenciák a világon, és főleg Európában… mert egyrészt mi itt vagyunk, másrészt pedig az amerikai rendszer teljesen más, mindig más is volt. Tehát itt két rendszer van, a német meg a francia, de ez inkább a színjátszás formanyelvére vonatkozik, mint a színházak intézményi létére. Ismétlem, van létjogosultsága, de a színház, mint olyan egyre inkább változik. Miért is ne változna? Minden változik. Egyre inkább a társadalomhoz, illetve az emberekhez közelebb megy a színház.
Ezek a gyönyörűséges színháztermek, amik hat-hétszáz embert befogadnak, és tényleg meseszépek, már nem igazán korszerűek, noha helyenként korszerű technikával működnek. Ezek a színházak sokkal inkább a zenés előadások, a látványos, például történelmi drámák megjelenítésére valók. Az igazán kortárs, korszerű színház sokkal kisebb terekben él. És az, amit mi megszoktunk, hogy lent ül a néző és fent a színész, és ami elválasztja a két teret, ez egyre inkább megszűnőben van.
Még egyszer mondom: minden színháznak van létjogosultsága. Én inkább azt kérdezem meg, hogy miből lehet ma ezeket a színházakat finanszírozni. Mert el fog jönni az idő, amikor állam bácsi, illetve polgármester bácsi-néni azt fogja mondani: „Gyerekek, adok én nektek valamit, de hát nem tudlak benneteket eltartani.” Na, most ekkora teremben… passz. És ezért a színházak többsége, repertoárszínház lévén, mindig betesz közönségbarát előadásokat. Nem mintha a művészszínház nem volna közönségbarát, vagy ezek a kistermi, a kortárs társadalomról, a jelenlegi egyéni, emberi kérdésekről szóló előadások nem volnának népszerűek. De igen, csakhogy sokkal kevesebb embernek játsszák, mint teszem azt a musicalt, amit nyolcszáz embernek játszanak. Én azt mondom, hogy létjogosultság van; de nem tudom, hogy ebben a formában-e.
És még valami, amiből szerintem nincs elég, vagy alig van: a független társulatok, a független színház. Mert nincs megoldva az ő finanszírozási lehetőségük. Tehát nincsenek olyan pályázati lehetőségek, amik biztosíthatnák ezeknek a társulatoknak a működését. Továbbá nincs meg a művészek szociális biztonsága, ami megint egy katasztrófa, mert rengeteg fiatal színész kerül ki a két egyetemről, Kolozsvárról és Vásárhelyről, és vagy kapnak szerződést egy kőszínházban, vagy pedig szabadúszóként kénytelenek dolgozni, ami megint nem volna baj, hiszen minél több színész megy egy színházba, minél színesebb egy-egy előadásnak a csapata, annál izgalmasabb az az előadás is. Csakhogy ők miből élnek? Én mindig a francia mintát szoktam behozni, ahol a szabadúszó színész, mikor nincs munkája, kap egy x összeg szociális támogatást, de ez érvényes általában a művészekre. Na most, hogy lehet ezt megoldani Romániában? Nem tudom, nem is az én dolgom megoldani, de visszatérve az eredeti kérdésre: a színháznak létjogosultsága van; ám nem biztos, hogy a kőszínházaknak.
SZ. L.: A színházakkal kapcsolatban lenne még egy kérdésem. Ma már szinte megszokott, hogy az Uniter-díj, a legjelentősebb román színházi díj esetében minden évben nem is egy díjat kapnak magyar előadások vagy magyar alkotók, a Román Színházi Szövetség díját vagy a legjobb zene, vagy a legjobb rendezés, vagy a legjobb előadás díját. Ugyanakkor az is észrevehető volt az utóbbi években – lassan évtizedekről beszélhetünk –, hogy a román színházi világ hatott a romániai magyar színjátszásra, tehát egyfajta kölcsönhatásról is beszélhetünk. Nem tudom, hogy a magyar színjátszás mennyire hatott a románra, esetleg egy-egy nagyobb rendező révén.
S. J.: Én nagyon szeretem azt mondani, és mondom is, és lehet rám haragudni, lehet rám morogni, de ez van: a Magyarország határain kívüli magyar színházak ma sokkal izgalmasabbak, mint a határon belüliek. Ebből az interferenciából, ráhatásból ered: két különböző színházi nyelven fogalmaz a magyar, illetve a román színház. És nyilván, hogy Erdélyben is, ahogy a Vajdaságban is, akárcsak Felvidéken megmutatkoznak az egymásra hatások. Bizony a román színház hat a magyar színházra. Méghozzá abból a szempontból, hogy az erdélyi magyar előadások pont az említett hatások miatt sokkal dinamikusabbak, színesebbek, izgalmasabbak, kísérletezőbbek, bátrabbak, mint a „hagyományos” magyar színház.
A erdélyi-partiumi magyar színházakban dolgoznak román rendezők, ami nagyszerű dolog, mert zseniális román rendezők vannak; ugyanakkor magyar rendezők dolgoznak román színházakban, ami megint nagyon jó dolog, mert zseniális magyar rendezők is vannak. A román színház hatása a színpadi látvány, a játékosság, a humor, a kísérletező kedv, az új formák keresése. A rendezők azt mondják, a román társulatokra is hat a magyar színházi hagyomány. A magyar színházi hagyományból a fegyelem, a pontosság és az odafigyelés került át, mint hatás az erdélyi román társulatok felé, illetve azon társulatok felé, ahol magyar rendezők dolgoztak. Biztos ezt a színházi szakemberek másként gondolják, én így látom. Az UNITER a romániai színjátszás szerves részeként tekint a magyar színházakra, az előadások művészi minőségét, korszerűségét veszi figyelembe, nem a nyelvet, amin az előadás megvalósul.
Sz. L.: Akkor végül még a könyvekhez térjünk vissza. Mennyire anyagi kérdés az, hogy jobb helyzetben legyen a könyves szakma? Gondolok most arra, hogy például a támogatások esetében egy-egy könyvet támogatnak, akár a magyarországi, akár a romániai támogatási rendszer. Ez elegendő, kellő hatékonyságú?
Nem lehetne esetleg a valóban jól működő, a szakmai elvárásoknak eleget tevő kiadókat olyanképpen premizálni, hogy magát a kiadót támogassák, annak a kiadónak a működését? Mert ugye a támogatások a legtöbb esetben ma a nyomdaköltségek fedezésére mennek el, ugyanakkor egy kiadónak nem csak nyomtatási költségei vannak. Erről beszélj, kérlek! Illetve, hogy vannak-e párhuzamok – itt Jutka említette a román és magyar színházi kultúra interferenciáit –,ilyen interferenciák mennyiben mutathatók ki az irodalom, könyvkiadás, egyáltalán a kultúra terén.
G. Á.: Először a második részre válaszolnék, mert rövidebb és egzaktabb. Érdekes és feltétlenül szükséges lenne megírni annak a történetét, hogy a rendszerváltás után valóban létező és egy ideig működő román–magyar intézményes kapcsolatok, például a könyvkiadás terén, hogyan sorvadtak el és szűntek meg, majd mostanában – bár nekem lenne igazam – talán valami megint szervesül és épül.
Az egésznek a gyökere az, hogy a rendszerváltás előtti Kriterion Könyvkiadót úgy létesítették a ’69-es kiadói átszervezéskor Romániában, mint nemzetiségi könyvkiadót, ahol az összes romániai nemzetiség nyelvén adtak ki könyvet. Sok nemzetiség volt. Többek között tatár, jiddis nyelvű könyvek is jelentek meg a kiadónál. És ez a rendszerváltás után is sokáig tartott, sőt, H. Szabó Gyula rendszerváltás utáni Kriterion-igazgató erről nem tett le, időnként még mindig megjelenik egy-egy nem magyar nyelvű kötet. A többi romániai nemzetiség a ’90-es években sorra levált a Kriterionról, és a saját nemzetiségi tanácsai keretében oldották meg a könyvkiadásukat.
Ez a hangulat is hozzájárult, hogy volt egy interferencia akkoriban a romániai magyar és a román könyvkiadás között, másrészt közös bukaresti könyvszalonokon vettek részt Bukarestben. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár a ’90-es években indult, és az első vásárokon voltak román standok is. Kutatni kellene, hogy pontosan hogyan sorvadtak el ezek a kapcsolatok. Felületes ránézésre úgy tűnik, egyszerűen elmaradoztak a román standok.
Tehát hosszú ideig szüneteltek ezek a könyves kapcsolatok. Most talán valami olyan értelemben kezd újraindulni, hogy lassan élénkül a román-magyar irodalmi fordítások kiadása és különösen a köréjük szervezett események mind a két irányban; hátha lesz belőle valami. Úgy tudom, hogy a Holnap Könyveknél is a Gyémántlégkör antológia egy ilyen momentum volt.
A másik kérdés, a támogatás nehéz dió. Azt mondanám, hogy a könyvkiadás és maguk a könyvkiadók csak egy rendszer részei, tehát hiába kezeljük ezt a pontját egyedül. És főleg a szerzőket támogató, a szerzők nevére szóló könyvkiadási támogatásokra gondolok, mert attól még nem oldódik meg a könyvterjesztés kérdése, ami szerintem egy kardinális pontja az egész finanszírozási problémának. Nem oldódik meg a reklámozás kérdése, hiszen ezelőtt hét-nyolc évvel mintha még lehetett volna pályázni a könyvek promóciójára is, ami aztán később megszűnik, több más támogatási formához hasonlóan. Általánosságban véve egy nagy intézményi elszegényedést látok, és itt most nem pénzre értem az elszegényedést, hanem a formáknak, a lehetőségeknek a monolitikusabbá válására.
Véleményem szerint egy átfogó és összehangolt stratégiára lenne szükség. Ami a színházi világot illeti, Jutka említett egy szintén finanszírozási természetű problémát, hogy mi lesz a kőszínházzal és a független társulatoknak, értelmezésemben: alternatív színházi intézményes formáknak a finanszírozásával. Valóban, ezek is beépülhetnének egy ilyen átfogó stratégiába, mert egy csomó minden nem csak a könyvkiadóknak a problémája, hanem egyáltalán a kulturális vállalkozásoknak problémája. Az egészet közgazdaságilag is meg lehetne közelíteni, nem feltétlenül a kulturális finanszírozás felől.
S. J.: Az egész kultúrpolitikának egy óriási finanszírozási problémája van, de nemcsak Romániában, hanem a környező országokban is. Én azt látom, hogy egész Közép-Kelet-Európa küzd evvel a problémával, hogy hogyan lehetne az adott ország kulturális kérdéseit megoldani. Tehát hogyan működne a finanszírozás, hogyan kellene működnie, minek nem kellene működnie, hova kerülhet pénz, hova nem. Kultúrpolitikának lehet ezt hívni, bár utálom ezt a szókapcsolatot, de mégiscsak az. Szerintem ez az, ami nincs kitalálva.
Sz. L.: Tartok tőle, ma este már nem is fogjuk kitalálni.
G. Á.: A zágrábi nemzetközi könyvvásáron jártunk múlt ősszel, ahol Magyarország volt a díszvendég, és volt egy kiadói nap, ahol horvát kiadókkal mi magyar kiadók: magyarországiak és az erdélyi Lector tapasztalatot cseréltünk. Úgy tűnik, hogy a horvát könyvkiadás-támogatási rendszer egészen sikeres. Főleg könyvtári felvásárlásokból, fordítói ösztöndíjakból (amelyekből meg lehet élni, és amelyek nem egyszeriek, hanem rendszeresen igénybe vehetők) és normatív támogatásokból áll össze. Tehát ez nem egy megoldhatatlan probléma. A jó gyakorlatokat át kellene venni egymástól.
Sz.L.: Köszönöm szépen, ez zárszónak egészen optimistán hangzott. Nyilván nagyon sokat lehetne külön-külön akár mindkét témáról is beszélni. Érdekes, milyen párhuzamokat fedezhetünk fel a könyvkiadás, illetve a színjátszás terén, de ezt majd nem itt fogjuk folytatni. Köszönöm szépen a beszélgetést és a debreceni közönség érdeklődését.
