Balítélet-végrehajtók és egyéb teremtmények
Tavaly tavasszal, eddigi utolsó könyvem kolozsvári bemutatóján fölolvastam első, több mint harminc éve megjelent kötetem Wesselényi Miklós könyvéből, a Balítéletekből származó mottóját. Nem terveztem így eleve, azonban az útnak indulás előtti éjszaka jó részét fel-alá rohangálva töltöttem. Aznap délelőtt egyik nagyra becsült tanult kollégám úgy fölidegesített (az egyik szerzőnk kéziratának sztereotípiákra épülő minősítésével), hogy éjjel vesegörcsöt szimuláltam, s ilyenkor az ember köztudottan (más, vesekőfájdalom miatt éjszakánként a falat kaparó ismerőseimmel pertraktálva sem tettem szert ennek ellentmondó ismeretekre) nem tud sem feküdni, sem ülni, sem állni. Mit tehet hát hajnali, pár négyzetméteren végzett ámokfutása közepette? A könyvespolcot nézi, könyvek százai, ezrei futnak visszafelé a szeme előtt. Megláttam ott éppen ezt a régi könyvemet is (főcíme, Az ellenállás vize idézet IV. Béla királyunk IV. Ince pápának írt leveléből), s rögtön appercipiáltam, nem árt, ha magammal viszem. A kolozsvári beszélgetés aztán éppen úgy alakult, hogy az egyik kérdésre érdemes volt ezzel a citátummal válaszolni. Nem írom ide az egészet, csak a legfontosabb mondatait:
Az előítélet számtalan: minden kor és helyzet különfélével bír.
S az a baj, hogy az életben amazoknak különböző időszakin s pontin átmenvén az ember, ritkán cseréli fel az újabb bal- s előítéleteket az előbbeniekkel, hanem az újakat a régihez fűzi. […] Nekem korántsem célom itt minden előítéletet felkeresni s megtámadni. Erre sem időm, sem erőm. Csak néhányat szándékom felvilágosítani, s több oldalról megvizsgálni. Bizonyos az, hogy akárki is többet vagy kevesebbet már ezek közül is magában vagy talált, vagy fog találni, vagy találhatna. Igyekezzünk azért magunkat meglesni, rajtakapni, mert nagyon el van némelykor az előítélet bennünk rejtve, vagy igen helyes okoskodás leple rejti, fedezi.
1992-ben és 2024-ben is kapóra jött tehát nekem ez a passzus. S közben mindvégig eszerint dolgoztam, akkor is, ha nem gondoltam rá.
Én persze előítéleten alapulónak tartom a történelem megítélésében gyakorta szembeötlő hibás-téves ítéleteket is – a nem tudáson alapulókon kívül a rosszul tudáson, az „igen helyes okoskodáson” alapulókat is. Szerencsére már gyerekkoromban észrevettem magamon, hogy a valamely tárgyban elsőként megszerzett ismeret épül be a gondolkodásomba megingathatatlan bizonyosságként – ezért utóbb igyekeztem egy-egy téma minél több vonásának utánajárni, az adott kérdés minél több árnyalatát megismerni. (Bizonyára ez a beállítódás is tartogat veszélyeket. Füst Milán például elítélte, talán meg is vetette azt, „aki mindent megért, mindent megbocsát”. Erről esetleg majd máskor.)
Ártatlan példát hozok most elsőként arra, ami a zárójel előtt szerepel. Kilencéves koromban kurucnak készültem, egymás után olvastam a Rákóczi-szabadságharcról szóló regényeket. Közülük nem egyben szerepel az a jelenet, amikor a vezérlő fejedelem első bujdosásából 1703 tavaszán Vereckéhez érkezik, ahol fegyvert fogott magyar és ruszin jobbágyai várják; kibontják a zászlót, s elindulnak, hogy elsőként a munkácsi várat próbálják meg elfoglalni (ami úgyis uruk tulajdona). A fejedelmét köszöntő maroknyi nép talán ötven lovasból és ötszáz gyalogosból áll… Az első felkelők számát azonban a könyvek nem hajszálpontosan, hanem kisebb eltérésekkel adták meg. (Az általam föntebb megadott szám fiktív, most nem tudom fellapozni ezeket a régi könyveket, de itt nincs is szükség erre.) A harmadik vagy a negyedik kuruc tárgyú könyvnek e fejezetéhez érve diadalittasan állapítottam meg, hogy a szerző felületes, gondatlan, sarlatán – hiszen én már korábban megismertem a „pontos” létszámot. Miért nem nézett utána jobban?! Magyarán, az első megszerzett ismeret vált számomra megkérdőjelezhetetlenné: a korábban olvasott szerző bizonyára jól, jobban tudja. Föl sem merülhetett bennem akkor még, hogy a regényírók nem a történelemben való jártassággal, nem a pontos adatokkal fejükben születnek, hanem a szakirodalom és a források tanulmányozása, például Rákóczi emlékiratainak olvasása után ülnek neki munkájuknak, adataikat azokból veszik, csak nem betű szerint s nem egyformán építik be őket a műbe.
Ezekből a gyerek- és ifjúkorban olvasott történelmi, különösen a függetlenségi harcainkat feldolgozó regényekből az ember számos téves adatot, hivatkozást merít és visz tovább, s ezek összeépülnek az új ismeretekkel. Korosztályom történelmi tudatában –nem előzménytelenül: lehet, hogy ez több nemzedéken át öröklődött – így vált fontos elemmé a bűnbakképzés. Eszerint Károlyi Sándor és Görgei Artúr „árulása” nélkül azokat a zászlókat diadalra lehetett volna vinni.
Nem azt akarom mondani ezzel, hogy magát a történelmet nem ugyanúgy „csinálják” – vagy (gyakran) nem ugyanúgy „csinálódik” –, mint egy jó vagy – inkább – rossz regény, sőt! Kemény Zsigmond a nemzeti önszemlélet, magatartás, „attitűd” számos problémáját bíráló, épp ezért sokat támadott 1850-es röpiratában, a Forradalom utánban (nem tudom, nem volt-e ennek szerepe abban, hogy utóbb azok, akik az ő politikai álláspontját nem helyeslik, árukapcsolással elterjesztették róla, hogy a regényei is olvashatatlanok) többször visszatér az előítélet történelmet befolyásoló – történelemalakító – szerepére. Az 1848 márciusához vezető útról írja: „Az apró önzések egyesülének az előítéletekkel, az előítéletek a nemzet homályos előérzeteivel”. Később szinte mellékesnek álcázva ezt jegyzi meg: „a históriai emlék erős cement, és sokáig összetartja az egybe nem illő részeket is, míg lehet, az óvatosság indokainál, s ha ez a támasz már lehullott, a szív előítéleteinél fogva”. Kossuth Lajos szónoki képességeiről többek között ezeket írta: „Beszédei, melyek félig készültek, félig rögtönzöttek valának, soha az unalmasságig hosszak, vagy a figyelem fárasztásaig tartalmasok nem voltak. Ezért is kellett hatniok. S hatottak, mert bennök emelkedettség és csillám vala, mélység és sötétség nélkül; bennök, gyakran egy fölkiáltásban vagy egy mellékeszmében a szenvedélyeknek egész fergetege tört ki. Kossuth beszédei a többi magyar tekintélyek beszédeinél sokkal inkább tetszettek, mert rajta kívül senki magát úgy nem mívelte ki, hogy a tömeg minden előítéleteit és előszereteteit a polgárisodásba átvigye”. Zárójelben: sokan éppen Kemény Kossuth-képét tekintik előítéletesnek. Teljesen tárgyilagos a véres dráma után valóban nem lehetett. De ami azt illeti, a bűnbakképzést a volt kormányzó kezdte meg a nevezetes Viddini levélben.
Visszatérve a történelmi regények lehetséges olvasatára: számtalanszor megtapasztaltam (régente magamon is), hogy e művek ideológiai vonatkozásait sokan úgy fogadják be, mint bizonyított dolgokat, az úgynevezett „történelmi igazság”-ot. Azt hiszem, az irodalomelméletnek az a vonulata, amely azt feltételezi, hogy az olvasó a fikciót annak veszi, ami – némileg álszent. Az olvasó ugyanis többnyire elhiszi, amit olvas – vagy ha nem hiszi, az sokszor nem a szépirodalom sajátszerűségének felfogásából származik, hanem abból, hogy az ütközik részben szintén a szépirodalomból (de nem csak onnan) vett előzetes tudásával.
Azokban a rendszerekben, amelyekben a tudományt az ideológia alá rendelik, ez persze még erősebb torzulásokat okoz. Tartok tőle, ezt Nyugat-Európában nem pontosan így tudják. Azt hiszem, Magyarországon ma az 1948-ban megszilárduló diktatúra emlékezetpolitikájáról az a kép él, hogy tiltotta a nemzeti függetlenségi hagyomány ápolását. Az igazság sokkal brutálisabb ennél: a marxista történetírás a szabadságharcok forradalminak minősíthető, radikális áramlatait „haladó” hagyománynak tekintette, besorolta őket a kommunista világmegváltás még sikertelen, de ünneplendő előzményei közé, s a történelem tudorait e világszemlélet kiszolgálóivá igyekezett nyomorítani.
Gyakran ezt a torzképet éltetjük tovább akkor is, ha az ideológiát, amelyből született, elítéljük. Az általunk megvetett diktatúra tézisei tudtunkon kívül alakíthatják a szemléletünket.
Itt újabb zárójelet kell nyitnom. Sokszor megtapasztaltam már, hogy az ember könnyen elhiszi azt, amit el akar hinni, ami egybevág a világról alkotott elképzeléseivel és elveivel. Azonban tudok olyan ellenpéldát is, ami szintén nem szolgálja a hitelesebb kép kialakítását. 1945 után Magyarországon évtizedeken át kultuszt szőttek a szovjet hadsereg azon hadiköveteinek halála köré, akik 1944. december 29-én Budapest német parancsnokához vitték az ultimátumot, hogy adja föl a várost. A hivatalos álláspont szerint a németek e fehér zászlóval érkező parlamentereket a hadijogot fölrúgva gépfegyvertűzzel fogadták, agyonlőtték. Sokan emlékeznek a két monumentálisnak szánt szoborra, amelyek e kapitányokról készültek: a magyar származású Steinmetz Miklósé Vecsés határában állt, Ilja Osztapenkóé a Budaörsről a városba vezető és az M1–M7-es utak találkozásánál. Egyikük holttestét festmény is ábrázolja, történetük szerepelt a Magyar Televízióban sűrűn vetített filmben, a Karinthy Ferenc regényéből készült Budapesti tavaszban. Nyilván az általános iskolai tankönyvben is volt róluk szó – az bizonyos, hogy tízévesen már mindannyian ismertük a történetüket.
Úgy emlékszem, én Gosztonyi Péter nyolcvanas évek elején megjelent s Nyugatról Magyarországra csempészett könyvéből tudtam meg, hogy a parlamentereket nem gyilkolták meg. Steinmetz autója aknára futott, Osztapenko már alakulatához visszatérőben (orosz) gépfegyvertűzbe került. Rögtön elújságoltam ezt egyik született reakciós barátomnak. Ő hitetlenkedve csóválta fejét: parlamenterek meggyilkolása azoknál is kivágta a biztosítékot, akik egyébként a szovjet hadsereget nem tekintették felszabadítónak. S amit Gosztonyi állított, más ismeretek birtokában hihetetlennek tűnt föl.
Hasonló kérdésekben folytatott vitákkal kapcsolatban tapasztalataim alapján két kínos megjegyzésem, észrevételem van:
– Nem fejeződnek be közös álláspont elfogadásával, legfeljebb az eltérőek nem konfrontálódnak. Béke pedig akkor lesz, amikor az adott probléma érdektelenné válik.
– Ha van vita, nem a tények számítanak benne. (Mert nem igaz, hogy csak narratívák vannak. Vannak faktumok is. Erről máshol, máskor.)
Szándékosan nem a politikai meg gyakran a sajtóközpontokban futószalagon gyártott hazugságok keletkezési mechanizmusa foglalkoztat most, bár amit mondok, ezekkel is összefüggésben áll. Hanem például az, hogy az ember gyakran direkt akarja elhinni a hamis adatokat. Húszegynéhány évvel ezelőtt Magyarországon az országgyűlési választások előtti napon, úgy emlékszem, kampánycsendben az egyik párt (korábbi) minisztere dobott be a köztudatba egy az akkori kormányt diszkvalifikáló blöfföt. Gondolom, ilyesmi mindenütt előfordul. Nem tudható, volt-e ennek hatása a választás kimenetelére, s ez most nem is érdekes, ám az igen, hogy az emberek a legképtelenebb állításoknak is fölülnek, ha az kedvenc pártjuktól származik, és az ellenfélén csattan az ostor. Akkoriban egyik tudós barátomnak kénytelen voltam megjegyezni, hogy kedvenc ideológusai Moszkvában hivatalosan, illetve áttételesen egyéb diktatúráktól, inkluzíve Goebbels doktortól tanulták a dezinformációt. Olyan őszintén tiltakozott, mintha élete első felét nem a most öntudatlan eufemizmussal államszocializmusnak nevezett diktatúrában élte volna le.
Lehetnek olyan mítoszok, amelyekre, úgy látszik, a közösségnek szüksége van. Mint a bűnbakokra a bukás után, amíg az „önösszeszedés” meg nem valósul – Görgei megértette ezt. Időben kellene leszámolni velük.
Október közelít, az 1849-es megtorlások évfordulója, a vértanúünnep. A magyarok nehezményezni szokták, hogy Nyugat-Európa nem segítette szabadságharcainkat; némi vigasz, hogy ha mást nem, a tiszteletet megadták. E féligazság így szerepel Szilágyi Domokos Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből. Palimpszeszt című nagy versében:
Európa látta.
És fejet hajtott.
És aztán mást nem is tett:
lehajtotta fejét.
Efféle rokonszenvek mögött azonban sokszor vagy inkább konkrét politikai érdekek állnak.
Vannak sokak vagy éppen mindenki által ismert, konkrét személyekhez kapcsolódó történelmi mondások, szállóigék, bon mot-k, amelyek akkor és úgy, ahogy idézik, sosem hangzottak el. Nem feltétlenül légből kapottak; lehetnek egy históriai helyzetet viszonylagos pontossággal jellemző absztrakciók is. Egy másik írásomban idéztem azt, amit Móricz Zsigmond regényalakja is elmesél (a Légy jó mindhaláligban) a császári pátens ellen a debreceni Kistemplomban 1860. január 11-én tartott tiltakozó gyűlésről, amelyet a kormánybiztos „őfelsége, a Császár nevében” betiltott, s amelyet Balogh Péter helyettes szuperintendens „őfelsége, az Isten nevében” mégis megnyitott. Balogh a neki tulajdonított híres mondatot ugyan nem ejtette ki a száján, de azt, ami utána történt a templomban, mégis ez tükrözi.
Az anekdota sokszor jelképeket közvetít. Mindaddig, míg egy kimagasló történész, Hermann Róbert nem idézte, azt gondoltam, a Palmerston lordtól, az 1848–1849-es angol külügyértől idézett híres mondat is – egyik változata: „Talán igazuk van [a magyaroknak], de végezzenek velük gyorsan” – efféle absztrahálás terméke, de ezek szerint mégis elhangzott. Palmerstont azonban közvéleményünk mégsem reálpolitikusnak (vagy más nézőpontból cinikusnak) tartotta, hanem humanistának, aki 1849-ben szót emelt a magyarokat sújtó megtorlások ellen. Ezt is alá lehet persze okmányokkal támasztani. Egyik legfontosabb s egykor legtöbbet használt lexikonunk, a Pallas például ezt írja róla: „a szokott lendülettel és harci kedvvel vezette Anglia külügyét és nagy érdemeket szerzett azon európai népek körül, akik a reakció igája alatt görnyedtek és 1848–49-ben láncaikat lerázni iparkodtak. Pártfogásába vette nevezetesen a nápolyi, a szárd, sziciliai és a magyar felkelőket és a magyar szabadságharc leveretése után hathatósan támogatta a Törökország földjére menekült honvédeket Ausztria és Oroszország üldözése ellen.”
A két világháború közötti korszak nagy, 1948 után meghurcolt, Rákosi Mátyás bukása után csak részben rehabilitált (s pár év múlva elhunyt) történésze, Hajnal István 1957-ben fontos munkát jelentetett meg az 1848-as magyar külpolitikáról (A Batthyány-kormány külpolitikája). Batthyány 1848 tavaszán, bár nem akarta az országot elszakítani Ausztriától, tartva attól, hogy a Birodalom osztrák fele, az „örökös tartományok” nem fognak csatlakozni a tervezett (majd meghiúsult) német egységhez, hanem a napirenden lévő alaptörvény-adományozások folytán elsöprő szláv többségű – pánszláv, a cárizmus elveit és gyakorlatát utóbb a térségbe átplántáló – nagyhatalommá alakulnak át, amelyben magyar érdekeket érvényesíteni nem lehet, igyekezett szövetségeseket találni. Az egyik első lépése az Angliával való kapcsolatok kiépítésének kísérlete volt. Kezdetnek egy angol konzulátus fölállítását tervezte Pesten. Joseph Andrew Blackwell, a magyarok iránt nagy rokonszenvet tápláló s a magyar politikusokkal szoros kapcsolatot tartó angol ügynök ezt lelkesen támogatta, s ennek érdekében gyakran küldött jelentéseket Ponsonby bécsi brit nagykövetnek, majd annak rosszindulatát megtapasztalva – nem tudom, nem a szigorú szolgálati út megkerülésével-e – Palmerstonnak is. Csakhogy a nagykövet tudatosan a jól fölfogott angol érdekekkel ellentétes és a magyar kormány szándékait eltorzító jelentéseket továbbított Londonba, a külügyminiszter pedig, akinek a Birodalomtól elszakadni szándékozó olasz tartományok szabadsága volt fontos, minthogy ez szolgálta állama kereskedelmi érdekeit, mondjuk úgy, rosszindulatú közömbösséggel, gyakorlatilag elutasította a magyar ajánlatot. Ha nem ezt teszi, abból hazája számára is származhattak volna előnyök, nem beszélve arról, hogy az együttműködés olyan európai külpolitikai rendszer kialakításának első fontos lépése lehetett volna (ne felejtsük el: 1848 tavaszán-nyarán a kontinensen minden bizonytalan), ami szükségtelenné tette volna a magyarok vérbe fojtását. Palmerston későn jött rá, hogy álláspontjából belső feszültségek (is) származhatnak. „A magyar győzelmek szenzációja viharosan fellázította az angol közvéleményt, és ebből Palmerston sem akart kimaradni” – írja az angol forrásokra és szakirodalomra is támaszkodó Hajnal a monográfiájában. A külügyminiszter aztán igyekezett politikai hasznot húzni a kivégzések miatt Európa-szerte föltámadó osztrák-, illetve Habsburg-ellenes hangulatból. „Késhegyre menő írásos harcba bocsátkozott Ausztria sátáni vezetőjével, Schwarzenberggel. […] Most Palmerston egyre küldözgette felháborodott felszólalásait Bécsbe a kivégzések, brutalitások ellen, holott […] előtte voltak az angol kolóniákról szóló helyzetjelentések, ezeroldalas beszámolók olyan embertelenségekről, »amelyekre Radetzky szíve is megreszketett volna és Schwarzenberg arca is könnyben ázott volna«.”
Mint a sportban: sírni csak a győztesnek szabad.
Filep Tamás Gusztáv
Rögzült félismeretek, velünk élő tévhitek
Alighanem axiómaszerűen elfogadott tény, hogy a gyermekkor legizgatóbb foglalatosságainak egyike a felnőttek világának megismerése, titkaik kifürkészése, melybe óhatatlanul beletartozik a saját környezet és közösség rejtelmeinek a megismerése is. E rejtelmek számtalan esetben a múltba vezetnek, amely múlt elsődlegesen történetek révén tárul fel. A hallott, mesélt, továbbított történetek nem egyszerűen saját identitásunk (egyéni, családi, közösségi, nemzeti stb.) fokozatainak a kialakításában, megszilárdításában segítenek, hanem a világban való benne létünk, eligazodásunk, szocializációnk legfőbb útjelzői is. Egyik (irodalomesztétikai) egyetemi stúdiumom bevezető előadásán, afféle vitaindítóként gyakorta szorgalmazom megfontolásra Szerdahelyi István mondatait:
A közvetlen környezetünkön túli valóságról szerzett legelső, világnézetünket mélyen formáló ismeretanyagból, a felnőttektől hallott mesékből úgy tudjuk, hogy az állatok, növények, szelek és csillagok emberként viselkednek. S ha ezt a hitet később a – szintén a felnőttektől kapott – okos magyarázatok ki is verik fejünkből, azért fogékonyak maradunk a természet antropomorf értelmezései iránt. Nem okoz gondot számunkra, hogy átvegyük az – újabb ellentmondásként – ugyancsak a felnőttek által belénk nevelt esztétikai értékrendet, amely azt írja elő, hogy jóllehet az állat és a szél nem ember, de a párduc szép, a víziló rút és a vihar fenséges, vagyis ezeket esztétikai szemszögből mégis emberszerű mértékekkel kell megítélnünk.
Kétségtelen, hogy esztétikai ítéleteink alapja legtöbb esetben a társadalmi közmegegyezés, a konvenció – és persze az otthoni neveltetés. Nemcsak abban számít ez utóbbi kardinálisnak, hogy mi szép, jó, netán hasznos, hanem abban is, hogy mi igaz, valós és hiteles, s mi nem. A szülők és felnőttek szerepe itt óhatatlanul kiemelt, de az iskolai oktatás mellett (főként a gyermekkor évei végén, a kamaszkorban) ez számtalan esetben ötvöződik, problémássá válik. Otthonról hozott családi, netán szűkebb-tágabb baráti környezettől hallott történetek, olvasmányok, filmek, saját maga által felfedezett dolgok szétszálazhatatlanul kavarognak egy kamaszban. A mód azonban, ahogyan a világot megismeri, többnyire mindig történetekre épül. Ezek révén sajátítjuk el környező világunkról és abban önmagunkról a legfőbb ismereteket, fogalmazzuk újra és újra hitvilágunk kérdéseit, ismerjük fel a transzcendenst, illetve képezünk olyan – múltba is nyúló – narratívákat, amelyek segítségével helyi és egyetemes emberi szinten is stabilnak tudhatjuk (legalább egy ideig) kulturális emlékezetünk identitáskonstrukcióit. A mára igen problematikus műfaji besorolású „történelmi regények” szerepköre is ekkor, ezekben az években válik lényegessé. (Amit manapság már döntően filmek, videók, világhálós tartalmak is kiegészítenek). A történelmi(nek mondható) regények, históriák, mondák nemzeti és helyi szinten is ötvözik a fiktív és a valós elemeket, zárt, teljes világot építenek a múlt egyes eseményeiből, de ezek ritkán hivatottak történelmi „éppígylétük” ábrázolására. Vagyis jó esetben is valóság, tények és fikció minőségi keveredését adják.
Egy fiatal persze ritkán tud magabiztosan disztingválni valós és hamis történelmi ismeretek között, akkor is, ha felnőttkora tájékára épp ez lenne a társadalmilag eszközölt tanulási folyamat egyik legfontosabb kitűzött célja: korábbi ismeretei bővítése, azok folyamatos kitétele ellenőrzési mechanizmusoknak, összevetése és elemzése tehát, s ezek következtében a korábbiak fölülírása, újabb ismeretelsajátítási és feldolgozási fázisok kezdeményezése. Anélkül, hogy különösebb pedagógiai mélységekbe vagy örvényekbe hajóznánk, e ponton egy nagyobb zárójelet is szükséges nyitnunk.
A gyermekkor spontaneitása, kreativitása és kiszámíthatatlansága fokozatosan rutinokból felépülő létnek adja át a helyét, amit már Kosztolányi is elpanaszolt. Ez az oktatási folyamatokban is megmutatkozik, ahol értelemszerűen nem lehet mindent ma sem „élményszerűvé” változtatni, ha tetszik, a kisgyermeki rácsodálkozás szintjeire visszaszínesíteni. A tudományos megismerésnek (mint minden más megismerésnek, tanulási formának) ugyanis az átfogó ismeretszerzés a célja. A gyermeki vagy fiatalkori felfedezés spontaneitásával szemben ez jó esetben tudatosan, szervezetten és szisztematikus módon valósul meg. Mondhatni, a megismerő tevékenység az egyén felnőttkorára (sokszor szakmai képzése, képzettsége függvényében) az elméletek és a rendelkezésre álló bizonyítékok összevetését igényli, amit a szakirodalom leginkább elmélet-bizonyíték koordinációnak nevez. Ehhez azonban szükséges belátnunk, hogy a meglévő (korábban megszerzett) tudásunk sok esetben hiányos, esetleg téves, így új bizonyítékok keresésére van szükség. Ha az új bizonyítékok összhangban vannak a korábbi elképzeléseinkkel, akkor nem teszünk szert új megértésre, viszont megerősödik a vizsgált elmélet érvényességének a valószínűsége, tudásunk elmélyül. Ellentmondó bizonyítékok esetén azonban megkérdőjeleződnek az elképzeléseink, kikezdhetőkké válnak elméleteink, ami mentális diszkomfortérzettel vagy kognitív konfliktussal is járhat, amit mindenképp szeretnénk feloldani. Ennek egyik módja az ellentmondó bizonyítékok torzítása vagy figyelmen kívül hagyása, az árnyaló tényezők hárítása. Ez nem is csak fiatal(abb) korban gyakori, hiszen látszólag egyszerű megoldást kínál: elkerülhetők vele a tévedés belátásából fakadó negatív érzések. Ragaszkodunk inkább balítéleteinkhez, rosszul rögzült félismereteinkhez. Mindazonáltal tény, hogy ezek rámutat(hat)nak arra, hogy valamikor, valahol felületes ismeretet sajátítottunk el, amit érdemes (lenne) kiegészíteni újabbakkal.
Csakhogy a nem tudományos énünk összetett okokból ragaszkodhat az első elképzeléseinkhez (is), mint a gyermekkor féltve őrzött, bensőséges emlékeihez, akár tudat alatt is. A könnyű referencialitást, vagyis minden megtörtént életesemény fölelevenítését műveiben látványosan kerülő Bodor Ádám is azt nyilatkozta interjúkötetében, hogy: „a gyermekkor színei, hangjai, illatai, kísérő zöngéi, az eszmélés egész gyönyörűséges tárháza igenis beleköltözik a művekbe, mivelhogy kitörölhetetlenül él az emlékezés legmeghittebb rejtekeiben, hiszen mai fogékonyságaink mind-mind a gyermekkor élményvilágában gyökereznek.” Ebbe az egykori élményvilágba tartoznak a már említett, kamaszkorban olvasott regények is. Mert valóban történetek révén sajátítjuk el a világról szóló ismereteinket, találunk egyes szereplőkben mintákat, azonosulási lehetőségeket, sőt az ezekben leírtakat – ha csak absztraháltan is – valóságként kezeljük. Olvasmánylistáinkon a mesék világa, majd a kalandregények/lányregények után a múlt rejtelmeibe kalauzoló mozgalmas (tan)történetek következnek. Ezek ráadásul Európa-szerte generációkat és azok történelmi tudatát határozták meg az utóbbi két évszázadban. Walter Scott (még névtelenül publikált) 1814-es Waverleyje egy sor történelmi tárgyú regényt indított útjára, hiszen az európai klasszicizmus és főként a romantika kedvezett az önállósuló műfajnak: a történelmi regények saját jelenüket szinte kivétel nélkül megelőző korok gondolat- és érzésvilágához viszonyították, s azt úgy ábrázolták, hogy hőseik sorsában a népélet, majd a nemzet nagy hőstettei, sorskérdései is tükröződjenek.
Újabb problémakört jelent, hogy míg a természettudományos gondolkodás fejlesztése fontos célként jelenik meg ma is a tantervekben, a társadalomtudományi ismereteink sok esetben esetlegesnek vagy szubjektív megítélés alá esőnek tűnnek. A két, valójában szétválaszthatatlan területre sokáig komoly hatást gyakoroltak olyan szerzők munkái, mint Jean Piaget kognitív fejlődésre vagy fejlődéslélektanra vonatkozó elméletei. (Eszerint a természettudományos gondolkodás alapjai serdülőkorban, a formális műveleti szakaszba lépve sajátíthatók el. Az újabb kutatások már cáfolják ezt, s egy részük azt állítja, már az óvodáskorú gyermekek is rendelkeznek a természettudományos gondolkodás bizonyos összetevőivel). Mindeközben azt tapasztaljuk, hogy mennyi tényismeretre vonatkozó hiányossággal rendelkeznek a középiskolások és az egyetemisták is. Ha rá szeretnénk jönni, hol siklik ki a folyamat (mind a természettudományos, mind a humántudományos ismeretelsajátítás terén), érdemes visszatérni időről időre az alapvető kérdésekhez. Ahhoz például, hogy a gondolatok az elme alkotásai, ennélfogva a fizikai valóságtól külön léteznek, s ezek lehetnek hiányosak vagy akár tévesek is. Az ún. tudatelmélet részeként ez a képesség már négy-öt éves kor táján is kialakulhat, s ennek segítségével belátható, hogy ugyanarról a dologról többféle vélekedés is alkotható. Az életkor előrehaladtával felmerülhet tehát az igény arra, hogy az alternatív elképzelések közül kiderítsük, melyik a helytálló. Minél több ismerettel rendelkezik ugyanis valaki egy témáról, annál hatékonyabban tudja majd megítélni a régi és az új információk relevanciáját.
Bár lehetne, most nem nyitok újabb zárójelet ezen „információk” felnőttkori, tudatos, érdekvezérelt (hatalmi, ideológiai vagy piaci stb.) torzítási gyakorlatairól. A 20. században számtalanszor előfordult (autoriter politikai konstrukciók és propagandájuk, vallási megfontolások vagy gazdasági érdekszférák és médiamanipulációik miatt), hogy egy-egy esemény megítélését befolyásolták, más színben tálalták, másként közvetítették, interpretálták és kívánták továbbhagyományozni, mint ahogyan az megtörtént. Ez sajnos evidencia. Fontosabbnak érzem témánk felől azt az aspektust hangsúlyozni most, ami kevéssé nyilvánvaló. Hogy tudásunk, világról alkotott képünk, benne történeti ismereteink is (és így téves vagy félismereteink is) – a természettudományos elméletektől eltérően – nemcsak bizonyítékokon alapulnak, melyek segítségével elképzeléseink könnyen megerősíthetők vagy cáfolhatók, hanem egy sor egyéb kritérium is közrejátszik tényként való elfogadásukban. Alapvetően ilyen a pszichológiai aspektus vagy az érzelmi hatvány. Amikor eleve nem is a „valóság” érdekel, hanem az, amit szüleink, nagyszüleink annak akartak hinni, látni és velem is láttatni. Ami segített nekik egykoron túlélni, tovább lépni vagy csak okosan boldogulni, akkor is, ha mi, felnőttkorban már nem egészen ezt tapasztaltuk, nem is ezt tanultuk, de aminek (ha jobban belegondolunk, épp ezért is) racionálisan belátható, kézzelfogható történeti okai vannak. Hogy Erdély mindenkoron magyar föld volt, hogy a Magyar Királyság határait több tenger mosta, hogy Zrínyit nem vadkan ölte meg, hanem összeesküvés áldozata lett, hogy egy sor történelmi igazságtalanság esett meg velünk – és azokban nem sok saját szerepünk, felelősségünk volt. Görgei így lett „árulóvá”, Mohácsról is azt gondoljuk, amit, mert az egyszerű magyarázatok általában fölszabadítják a kognitív disszonanciák terheit. A 20. században jellemzően már nem (csak) belső, sokkalta inkább külső ellenfelekre, árulásokra hárítottuk a történelmi felelősséget. Volt persze, amikor jogosan. A tévhitek maguk viszont épp azért tévhitek, mert a tények feltárása helyett a kollektív meggyőződés dolgozik bennük: érvek helyett csoportos meggyőződések működtetik. A történelmi források ilyenkor rendszerint nem kerülnek elő vagy eleve feltáratlanok, az eseményeknek azonban jellemzően van történelmi valóságmagjuk, a képzetek és félismeretek így könnyűszerrel befészkelhetik magukat a köztudatba.
Annak idején a Széchényi Könyvtárban magam is segítettem azt a 46 részes ismeretterjesztő filmsorozatot, amelyet az ismert tévés műsorvezető, Nagy György álmodott meg a köztévében, s ami Magyarország történelmét (alcíme szerint is Történelmi tények, tévhitek és legendák hármasában) igyekezett bemutatni. Ma már tudjuk – például Ablonczy Balázs remek könyveiből –, hogy milyen szívósak a Trianon-legendák, köztük az például, hogy Mária, a román királyné számos vezető politikusnál kijárta, sőt „kihálta” a számunkra elfogadhatatlan diktátumot, vagy az, hogy a francia miniszterelnök Clemenceau magyarok iránti ellenszenvét az táplálta volna, hogy magyar származású menye volt, aki megcsalta a fiát, utóbb el is váltak. Ha valami sérti az erkölcsi világképünket, igazságtalannak érezzük a megtörtént eseményeket.
Tormay Cecile Bujdosó könyvét nagyon sokan történeti forrásként fogadják el. Egy naplóból természetesen tudható, hogy annak szerzője 1919. április 13-án mit csinált, hol s miért „bujdosott”, de azt, hogy a Szovjet házban Budapesten Kun Béla mit csinált, s miért mondta, hogy föl kell akasztani minden reakcióst, azt az írónő legfeljebb vizionálhatta, vagy utólag konstruálta bele fiktív művébe.
A hibás ismeretek, érvek szívóssága látványosan fennmarad történelmi vitahelyzeteken kívül is, vagyis ezek érvényesek jobb szándékú, nem politikai legendáriumokra is, mint amilyenek az irodalmi tévhitek. Tudjuk, hogy Petőfi a Nemzeti dalt nem szavalta el 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum lépcsőjén. Elszavalta másutt és máskor ott is talán, de 15-én bizonyosan nem. A nemzeti emlékezet bearanyozta helyszín és a költő-forradalmár kultusza ugyanakkor máig szétválaszthatatlan. Széchenyi ugyan soha nem találkozott Petőfivel, de Széchenyi (már tébolya közelében) azt írta: „Petőfi az én fiam” – s a színvonaltalanabb Petőfi-irodalom több életrajzi szólama ezt az állítást szó szerint értette, készpénznek vette, legalábbis elképzelhetőnek gondolta. Diákjaimnak ma is el kell mondanom, hogy Arany és Petőfi között alig hat esztendő volt csupán a korkülönbség, s az irodalmi életben kettejük közül Petőfi volt a járatosabb, rutinosabb: úgy látszik, a gimnáziumok többségében még mindig az „idős, megfontolt Arany” és a „fiatal, lánglelkű Petőfi” képe hagyományozódik tovább.
Madách ismert remekművéből számtalanszor idézik az ismert sorokat („Be van fejezve a nagy mű, igen. / A mű forog, az alkotó pihen. / Évmilliókig eljár tengelyén, / Míg egy kerékfogát ujitni kell.”) de aligha tudják, hogy ezek javarészt Arany János betoldásai, javításai, aki a szöveget átírta, mondván, az eredeti sorok (többek közt az Úr megszólalásaiban az olyan szófordulatok, mint az „azt hiszem”) egyszerűen blaszfémikusan hatottak volna.
Azt magam is sokáig rosszul tudtam, hogy a Kossuthtól származtatott jelmondat (mely a magyar ifjakat tengerészi pályára buzdító felhívásként vált ismertté) eredetileg „Tengerhez magyar, el a tengerhez!” formában hangzott el, s nem a mindmáig hangoztatott és tévesen idézett „Tengerre magyar!” változata a hiteles.
Hogy helyi legendákról, felületes „tényekről” is szót ejtsek: Krúdy Gyula a 19. század végi Nagyváradra érkezéséről szólva Nagy Endre az Egy város regényében azt a „Pece-parti Párizst” emlegeti, ahol a szerkesztőségekben Adyt is ismerik, ami nyilvánvalóan történetietlen és téves. Krúdy és Ady sohasem éltek egy időben Nagyváradon. Mindmáig több helyütt olvasom azt is, hogy Ady Endre, Biró Lajos és Nagy Endre triumvirátusa milyen meghatározó volt az új század első éveiben a város publicisztikai és irodalmi életére. A valóságban ők hárman alig másfél hónapig tartózkodtak csak együtt Nagyváradon: Ady 1899 decemberében érkezett, Biró 1900 tavaszán (ők ketten együtt albérletet is kivettek), de Nagy már sok éve a városban dolgozott, ott végezte tanulmányait a jogakadémia hallgatójaként, viszont épp a fiatalabbak érkezésekor, az új évszázad legelső hónapjaiban költözött el Váradról.
A városi legendáriumok persze nem a cizellált történeti ismereteikről híresek, s ezeket sajnálatosan bölcsészpalánták és fiatal kutatók is olykor készpénznek veszik. Ugyanígy lehetne emlegetni Ady helyi „kalandjait” ecsetelő írások pontatlanságait, vagy azt, hogy A fekete zongora ősképét – bár szép a keretezés, s elvben lehetséges lenne, még Dutka szép visszaemlékezésébe (A Holnap városába) is bekerült – nem egy váradi bordélyház vak zongoristája ihlette. A híres vers nem is ott született, hanem már Pesten, s persze sokkal univerzálisabb, mintsem ilyen konkrét, referenciális jegyekkel bírna.
Nem balítélet, csak egyszerű felületesség rejlik A Holnapos költőket mint modern „váradi” poétákat említő forrásokban. Az 1908-as hetesfogat költői döntő többségben fogadott fiak: közülük egyedül Dutka Ákos volt helyi születésű: Ady Endre Érmindszenten, Babits Mihály Szekszárdon, Balázs Béla Szegeden, Emőd Tamás Berekböszörményben, Juhász Gyula Szegeden, Miklós Jutka Berettyóújfaluban született. Természetesen ez nem zárja ki, hogy többüknek Várad jelentette a korabeli modern, lüktető nagyvárost.
A néphit persze ritkán törődik a tényekkel. Az egyik helyi legenda úgy tartja (én is ebben a képzetben nőttem föl!), hogy a nagyváradi püspöki palota 365 ablaka az év napjaira emlékeztet, az esztendő minden egyes napján más-más ablak nyitható ki: a valóságban a Patachich Ádám püspök megbízásából Franz Anton Hillebrandt által épített palotaépület ablakainak száma a 290-et sem éri el. Ugyanezt a tévhitet az említett Nagy Endre-könyv is megismétli. Dutka említett könyvében (ami alcíme szerint helyesen „legendás korrajz”) a grandiózus épülettel kapcsolatban azt az anekdotát is felemlegeti, miszerint az épülő palota méretei és az elhúzódó építkezések költségei magasabb fórumokon, a bécsi udvarban is megütközést keltettek, s ekkor az uralkodó Mária Terézia azt mondta volna: „Nagy ól ez egy disznónak, Excellenciás uram!” A szájhagyomány szerint Patachich válasza sem maradt el: „Ketten is elférünk benne, Felség!” – ami vagy így volt, vagy nem, de az emlékezet gyorsan összekötötte azzal a ténnyel, hogy a püspök áthelyezésre került, s végül csak egy éjszakát alhatott az 1776-ban elkészült palotaremekben.
A romantikus tévedésekhez képest egészen más a helyzet, amikor a történeti forrásokhoz való hozzáférés eleve korlátozott vagy hatalmilag tiltott. Például amikor egy kisebbségi közösség azzal szembesül, hogy történelmét, kultúráját, identitását tudatosan torzítják, fedik el vagy kísérlik meg átírni. Ez jellemzően autoriter, diktatórikus rezsimek sajátja. Az 1980-as évek legvégén egyik kedves gimnáziumi történelemtanárom (elég, ha Feri bácsit írok most, sokan ráismerhetnek) úgymond felmondta a román kommunista idők kötelezően tanítandó világtörténelmét s lediktálta (akkor már kötelezően románul) a leckét, aztán arra kért bennünket, csukjuk be a füzeteket. A hátralévő 10-15 percben viszont elmondta azt, ami valóban történt, amit valóban tanítani akart volna nekünk, amit úgy ítélt meg, fontos tudnunk. Nem volt kockázatmentes vállalkozás, mondanom sem kell, úgy tudom, hosszú éveken át más évfolyamokkal is így tett, s csodás módon mindenki megértette, hogy mi zajlik: felmérte a helyzetet s hallgatott is a dologról, közben hétről hétre ittuk a tanár úr szavait.
A szóbeli, pláne a tiltott, bújtatott, repressziós állapotokban történő közlések (utóbb) sokszorosan ellenőrzendő történelmi vagy kultúrtörténeti adathalmazt is jelentenek. Más kérdés, hogy a belénk nevelt ízlésítéletek és meggyőződések sokáig kikapcsolhatatlanoknak mutatkoznak még a szakmabeliekben is. Olykor akkor is, ha belátjuk ezek kezdetlegességét, töredékes vagy felszínes voltát. Egy irodalom- vagy társadalomtörténész esetében – aki Jan Assmann szép hasonlatával élve olyan, mint a töredékes adatokat egymás mellé helyező levéltáros, vagy az a régész, aki egymás fölött egyszerre látja és átlátja a különböző korok lerakódásait – is automatikusan működni kezdhet a „régi ismeret”, mely érzelmileg egykoron átszínezte primer élményét. A folyamatos ellenőrzés azonban jó esetben lehetővé teszi, hogy elfogultságainkon úrrá legyünk, s mint a bevezetőben idézett Szerdahelyi István írta: „az értelmileg belátott igazságok személyes meggyőződésünkké válva új érzelmeket támasztanak bennünk”.
Ma már a történeti elékezet hiteles megőrzésének számos tényezője, forrása, szintje és lehetősége van, s ezek között csak az egyik a tudományos igényű történetírás maga. Az ismeretek közvetítésében ennél nyilvánvalóan szélesebb hatóköre van az iskolai oktatásnak, egyes múzeumok, könyvtárak programjainak, kiállításainak, a hagyományos média és az online ismeretterjesztés különböző fórumainak, s a történelmi hagyományőrzés számos formájának is, ideértve a történelmi regényeket és azok színpadi, filmes változatait. Lényegében minden (formális és nem formális) közvetítő csatornát fel szokás itt sorolni, amelyek a kánoni „értelemgondozás” összetett eljárásait levezényelni hivatottak. Megmutatva azt is, mi téves/hamis bennük, s mi nem. E felsorolásból ugyanakkor legtöbbször látványosan kimarad az egyik legfontosabb kategória: az otthonról hozott tudás- és véleményanyag. Márpedig abban, mi igaz, s mi nem, mit fogadunk el annak, s mit nem, nagyon sokáig az „otthoni” évek számítanak. A mai X generáció (s az előttünk járók) számára ez még – a korszak történelmi sajátosságainál fogva is – evidencia.
A 20. századi nemzeti tragédiák és a különböző elnyomó rezsimek – épp a dolgok kimondhatatlansága, megvitatásának hiányos- vagy egyenesen tabu volta miatt – fokozták tehát a tényszerű feldolgozás és a tárgyszerű értékelés, a valós szembenézés vagy éppen a szembesítés esélyeit. Mindez ma egészen más okokból vet baljós árnyakat a közeljövőre, hiszen a statisztikák azt mutatják, számosan felnőttként, az iskolapad után már nem vesznek könyvet a kezükbe. A „többség” irodalmi vagy történelemi ködképei, pontatlan ismeretei így ritkán módosulnak, ritkán íródnak fölül s lesznek értelmileg belátott igazságok, hisz eleve csekély a racionális hátterük.
Az ezredforduló óta sokat hangoztatott „life-long learning” (az életen át tartó tanulás) még mindig nem vált kellő gyakorlattá, vagy ami rosszabb, helyette sok esetben a tendencia átcsapott a totális relativizálás szféráiba. Amikor a biztosnak vélt (korábbi, történeti) tudást is könnyűszerrel fölülírják a közösségi média oldalain vagy egyéb platformokon szembejövő hangzatos és harsány állítások, a szakmai szűrőkön át nem esett, teljesen kontrollálatlan megállapítások, valós ismeretanyag szerepében tetszelgő vélemények. Ne legyenek kétségeink: az álhírek, fake news-ok a múltat is kikezdik, átírják. Ilyenkor az egyének többsége – bár sejti ugyan, hogy az általa valamikor tanultakkal e „kapott” információk teljesen szembemennek, akár meredeken ellent is mondanak azoknak – divatból vagy egyszerű lustaságból nem olvas utána a közösségi platformokon kapott információknak: nem kezd alapszintű kutatásba sem, nem mélyül el a témában, nem végzi el az ellenőrzés elengedhetetlen, a tudományos igényességhez hozzátartozó lépéseit. Mára a középiskolások között is egyre jobban elharapóznak a különböző történelmi összeesküvés-elméletek, amelyek rohamosan terjednek a világhálón és a különböző videómegosztó (streaming) oldalakon. „Nem tudom megítélni, csak továbbítom” – olvasom számtalanszor a felületes és kártékony hírek/posztok alatt idősebb, nyugdíjas ismerőseim által is a kiírt, önfelmentő sorokat. De minek töltjük meg szeméttel egymás (és a magunk) virtuális postaládáját? Pláne azt, aminek digitális nyoma is maradhat, hiszen egy későbbi időpontban a keresőmotorok mennyiségi mutatói alapján ezek több „találatot” adhatnak majd ki, mint a valós, ellenőrzött, szűrt, validált tételek! Az pedig, hogy a mesterséges intelligencia milyen fokon lesz képes szűrni egy történelmi esemény megítéléséről szóló (valid és nem valid) véleményeket, az ma még nagyon is nyitott kérdés, ami viszont – túl a manipulált, érdekvezérelt tényezőkön – a kollektív felelősségünk kérdéskörét is felveti. Akkor már minden szempontból jobb lenne megmaradni a történelmi regényeknél…
Boka László
