Petőfi óta legnagyobb költőnk. Ady Endre születésének nyolcvanadik fordulóévében nem haszontalan tekintetet vetni az utókornak a költő szülőföldjére, a Szilágyságra. Ady életművének értelmezéséhez sok tekintetben nyújt segítséget a környezet, amely a Partium üstökösét elindította pályafutását az Értől az Óceánig.
„Mindszentnek hívják hasztalan,
Mert minden átok rajta van. ”
Ez jutott eszébe Adynak, sétáján a bölcsőhelye körül. Öt évszázadot éltek az Adyak a Szilágyság hepehupái közt. Röghözragaszkodásuk hagyományai élénken virágzottak a családfa nagy vezérágán s nem kis mértékben befolyásolták felfogását a társadalom kérdéseiről. Családjának anyagi lecsúszottságában is Ady oly hetykén viselte ősnemesi magyar tudatát, akár valami bocskoros kuruc a szakadt kacagányt. Rendszerint akkor berzenkedett benne a rátartiság, amikor az uralkodó osztály idegenből asszimilálódott elemei a föld népének jogaiért vívott harcaiban a rosszmagyarság vádjával igyekeztek tollvezetését elgáncsolni. De az ősmagyar és köznemesi tudat sohasem jelentett egyet nála kiválságokhoz való ragaszkodással, sem sovinizmussal, amiknek egész életében karakán ellensége volt. Fegyvernek, pajzsnak használata csak ezt a tudatát ellenségei szakadatlan támadásaival szemben, amelyek személyében a harcos haladás, a forradalom eszmélye ellen irányultak. Ugyanígy szülőföldjéből sarjadtak Ady testvéri érzései a magyarsággal együttélő más nemzetiségek iránt. Szilágymegye és Érdmindszent vegyes magyar-román népében kora ijfúságában egyformán tanulta meg tisztelni az embert. Télen sárba-hóba, nyaranta porbafulladó falujában világosan láthatta, hogy a napi kenyérért vívott küzdelemben egyformán hull a szikes rögökbe mindkétfajtájú népnek verejtéke. A távolból odaködlő Bükk és Rézhegység teknőjében tipikus alföldi sikká szelidülő érmelléki táj így formálja már gyermekkorában az eljövendő költő lelkületét azzá, akivé magyar és világviszonylatban rövid élete során óriásodott.
Szemere Miklós jegyezte fel annakidején Petőfiről, hogy parasztdölyfösségében leginkább a fényes és gyakran újított csizmáira volt hiú, mert gyermek és ifjúkorában sokat járt mezítlábasan. A gyermekkor élményei egyik költőnél így, a másiknál amígy ütnek vissza később alkotásaiban. Ezért sem fölösleges bepillantanunk, ki mit hoz magával bölcsőjéből. Azt meg Szabó Dezső állapítja meg Petőfi és Ady lélekalkatának összehasonlításában, hogy Petőfi csak érzéseiben volt forradalmár, de nyelvében az egyszeri, világos és felszínes népi beszéd mellett maradt. Ady ellenben forradalmat teremtett nyelvművészetünkben is.
Hallottam egyszer úgy szólani falusi embert Szilágymegyében, hogy „a kökörcsinek elvéreztek a lompérti réten”. Ady, ha hallotta volna, föltétlenül versbefonja ezt a pompás szólást. Kiragadja, felmutatja, mint boldog bányász a szerencsésen talált drágakövet. Hiszen ily ragyogó lelete volt a nyelv forradalmasításában például a „búberzsenyes ősz” akusztikailag és vizuálisan megkapó kifejezése is. Menyivel szebb, plasztikusabban csillogóbb az őszi vörös és sárga színeknek az elfeledt berzseny szóval való jelölését, s a szomorú hervadás búberzsenyes ősszé tömörítése az egyszerű népi, hétköznapos „bánatos sárgavörös ősze” helyén.
Nem máshonnan hozza pedig ő az efajta fogalomötvözeteket, mint éppenséggel szűkebb szülőföldjéről!
Nyolcvan évvel ezelőtt Ady édesapja apró, paraszti birtokon gazdálkodott. Évtizedek kemény munkájával sikerült csak gazdaságát felgyarapítani családja számára emberségesebb élet-feltételeket teremtenie. Szüleinek eredeti szegénységi bizonyítványaként őrzi az idő utókorunk számára magát Adynak szülőházát, az érmindszenti, – ma már adyfalvi sárpadlós, nádfedeles egyszobából, konyhából, pitvarból álló vályogépületet.
Hová sodródott későbben a költő e pocsolyás Ér-vidékről? Nyomjelezzük új és új állomások felé kígyózó tövises utjait. Városképek és dátumok villannak a múltból. !
Kisgimnazista éveit Nagykárolyban tölti. A Nagyhajdú város ucca egyik udvarán ma is ott áll megülepedve a kis ház, melynek kosztkvártélyos lakóifja volt. Tíz-tizennégy éves korában azt sem tudhatja még, hogy a nagykárolyi uccákat vele egyidőben róják gyermekcipellőkben az életében többé-kevésbé jelentős szerepre emelkedő Jászi Oszkár, Kafka Margit vagy később Bölöni György nejévé váló Marchis Ottilia. Íróvá fejlődése tekintetében ezek az évek távolról sem hasonlíthatók össze a középiskolai második félidővel, amit a károlyi piarista középiskolánál lényegesen szabadabb szellemű zilahi Kollégiumban tölt el. Zilah jelenti számára az irodalmár élet megkezdését, az Önképzőkörben a pályadíjnyertes Márkó király balladájával, s a Szilágyság című helyi lapban írt próbálkozásaival. Első platonikus diákszerelme is ott sarjad a mecsekaljai kisvárost övező Diákdomb, Terbete lábainál az utóbb megverselt Zsóka iránt.
Szilágysági élményeivel feltarisznyázva küldik szülei jogásznak Debrecenbe azzal a kilátással, hogy majd egyszer talán még tasnádi szolgabíró is válhatik eleveneszű gyermekükből. A civisváros azonban mindent inkább jelentett számára mint a komoly iurisprudenciába történő elmélyedést. Diákújság szerkesztése, vidéki napilapok munkatársi asztala kedvesebb neki, mint a jogakadémia padsorai. Vizsgák helyett versek, színházi kritikák, hitvány riporteri éhbér, sok nélkülözés és az ifjúkorral járó tivornyázások jelzik az időnek röptét, mely elsuhan forró homloka fölött. Első verskötete is kikerült a debreceni nyomda gépei alól, amikor Nagyváradon a Szabadság-nál megüresedik egy újságíróasztal. Ezerkilencszáz új esztendeje már itt találja nálunk ennek a lapnak Sas uccai szerkesztőségében, ahova kopott körköpenye alatt jóformán egyebet sem hozott Debrecenből, mint a porváros civisvilágának disznótoros, és a hányvetett provinciális újságírósorsnak vegyes emlékeit. A huszonhároméves fiatalember előtt Nagyváradon nyílik tágabb láthatár a haladó eszmék s a feudálkapitalista korszak ellentmondásainak felismerése. A város szellemi élete ekkor érkezik forrpontjára. A földesúri és polgári konzervativizmus mind élesebben kerül szembe a reformok után sikoltó, haladást sürgető, felvilágosult társadalommal. A polgári radikalizmus vezéremberei közül Várady Zsigmond már röpiratokban követeli az általános titkos választójogot, a nemzetiségi egyenjogúsítást és a nagybirtokok felosztását. Somló Bódog, a Jogakadémia rendkívül képzett professzora klerikális kartársai megbotránkoztatására leplezetlen híve a marxizmusnak. Az ő és hasonló felfogású férfiak szuggesztív hatására válik Ady radikálisan progresszív szellemű közíróvá s szerződik át a maradi irányú Szabadságtól a kevésbé kötött Nagyváradi Naplóhoz. Írásait a polgári baloldali publicisztika átütő ereje jellemzi. Ez időben közhíres „Egy kis sétá”-ját az ingyenélő főpapok anyagi javakban dúslakodásról és a külvárosi proletáriátus nyomorúságáról, mely cikkéért az osztály bíróság fogházbüntetéssel sújtja. Egész sorozat cikkében kél a marxista hitvallásért üldözőbe fogott Somló Bódog védelmére, amely cikkei országos figyelmet és erős külföldi visszhangot keltenek.
Büszkék lehetünk, hogy Ady nagyváradi tartózkodásának négy éve jegyezte el egyszer s mindenkorra a harcos humanizmus és haladás eszményével. Le kell azonban igazság kedvéért szögezni, hogy mint költő Ady semmi érdemlegeset sem termelt ki zsenijéből nagyváradi tartózkodásának ebben az időszakában. A költő Ady mérföldekre maradt értékeiben és súlyban az újságíró, a publicista Ady mögött.
Alig pár hóval Nagyváradnak történt búcsúmondása előtt hozza össze sorsa jövendő múzsájával halhatatlan szerelmi költészetének megihlető Lédájával. Léda sodrába kerül Párizsba mint budapesti napilapok külföldi tudósítója s tölti idejét nyolc éven át felváltva Párisban és Budapesten. Ettől az időtől, 1904-től kezdve szökkenésszerűleg tör magasba költészete. Míg nagyváradi tartózkodásának utolsó évében „Még egyszer” címen kiadott második verseskötete jóformán semmi haladást sem mutat első Debrecenben kiadott verseihez viszonyítva, az 1904-től 1906-ig született költeményei rohamosan terelik felé a magyar irodalom közfigyelmét. Hangja szokatlanul új. Mondanivalói és formanyelve egyként forradalmi jelentőségűek. Polgári progresszív nézőszögét ebben a két évben váltja fel az igazi forradalmár nyílt színvallása, főleg az 1905-ös orosz forradalom hatása alatt.
Amint próféciás előrelátással 1902-ben meghirdette, hogy a német imperializmus évszázadra szóló szenvedésekben fogja rántani az emberiséget, úgy 1905- ben döbbenetes jóstehetséggel jövendöli be, hogy a világforradalom Oroszországból fogja a földkerekséget meghódítani
Elindul tehát Ady azon az úton, amely rövid néhány év alatt jóval még az első világháború kirobbanása előtt nemcsak magyar, de világirodalom viszonylatban is a legegyenesebben vezeti őt a tetőpontra, ahonnan a megújhodás előtt álló emberiség jövőjére nyílik legtisztább kilátás. S akik nem rabjai Magyarországon az elavult rendszernek benne látják már az új idők útmutatóját s mint magát nevezni szerette a dalolva is viharokat jelző énekesmadarat, a „pacsirta-álcás sirályt”. Csoda-e, hogy fellépése a politikusokból és a kitaposott ösvényeken egyhelyben topogó irodalmárokból egyszerre váltotta ki személye ellen a gyűlöletet? Ezzel szemben úgy a fiatal magyar szellemiségiek, mint az öntudatos munkásság mind szorosabban tömörülnek Ady zászlaja alá.
Nagyváradon, hova mindenkor sűrűn és szívesen visszajárt, sereglik mögéje 1908-ban legszervesebben a fiatal költők gárdája, a Holnap társaság.
Működésének súlypontja az Új versek kötetének ezerkilencszázhatos megjelenésétől kezdve az első világháború kitöréséig terjedő nyolc esztendőre esik. Ebben az időszakban évente jelenik meg egy-egy verskötete. Meglepő termékenységgel ontja prózai írásait novelláktól kezdve vezércikkekig. Az ezerkilencszáznyolcban megindított Nyugat folyóirat nagyrészt Ady nevének népszerűségére támaszkodik. Költeményei most kezdenek idegen nyelvfordításokban megjelenni. Horváth Henrik fordításában németül, 1909-óta Goga fordításában románul is. Reinitz Béla és Hetényi Heidelberg Albert megzenésítésében versei a dalok szárnyain is hódítanak számára új és új tömegeket. 1914-ben harminchét éves korában pályája csúcspontjára érkezett.
Magánéletében, gyakori betegeskedéseitől eltekintve két döntő fordulat történik. Megszakadnak Lédával való kapcsolatai és röviddel a háború kitörése után nőül veszi Csinszkát, Boncz Bertukát. Feleségének csucsai házába vonul, onnan figyeli elszoruló szívvel az imperialista háború szörnyűségeit. Teljes erővel küzd a háborús őrület tobzódása ellen, mialatt kótyagos álhazafiak nemzetiszínű jelszavak hangoztatásával igyekeznek hangját elnémítani. Katonának szeretnék mindenáron besoroztatni nyilvánvalóan azzal a hátsógondolattal, hogy harctérre cipeltessék s fizikailag végeztessenek vele. Szerencséjére vagy szerencsétlenségére Ady egészségi állapota már annyira romlott, hogy ellenfeleinek ezt a hő óhaját a legridegebb szívű katonaorvosok sem hajlandók teljesíteni. Nem a hősi halált tartogatta számára végzete, hanem az ágyban párnák közt való kihunyást.
Csucsáról az ezerkilencszáztizennyolcas őszirózsaság forradalom napjaiban utazik Budapestre. Nagybetegen még megjelenik a Nemzeti Tanács ülésén, a magyar köztársaság kikiáltásán, de a rákövetkező két hónapban állapota napról napra romlik, mígnem 1919. január 27-én a halál meg nem váltja szenvedéseitől. A forradalmi Magyarország a nemzet halottjává nyilvánította s temette el óriási részvét mellett Budapesten.
– – – – – –
Költészetének a halála óta eltelt közel negyven év távlata immár megadja a tárgyilagos értékelés lehetőségét. Tisztán láthatjuk verseiben politikai szerelmi és az önmagával viaskodó emberi lélek egymástól el nem szakítható összeölelkezését.
Időrendben kortársai először szerelmi lírájának új hangjára, érzelmi bőségére és eladdig szokatlan gazdag színskálájára váltak figyelmesekké. Szerelmi lírájának túlnyomó része Lédájával szemben táplált érzelmeivel forr össze elválaszthatatlanul. Lángoló vallomások ezek, kezdve „Könnyek asszonyához” írott soraitól a tengerparti alkony, kis hotelszoba elhagyatottságának hangulatfestésétől, a „Héja-nász az avaron” szenvedélyéig és a kegyetlen „Elbocsájtó szép üzenet”-ig, mely múzsájával történt örök szakítását bejelenti. Ha számszerűleg kisebb helyet kapnak is költészetében, a feleségéhez Csinszkához írott versei, a belőlük áramló érzések melegsége tisztasága sem marad mögötte a Léda-versek szépségeinek. Gondoljunk csak ilyen értelemben az „Őrizem a szemed” mélységesen szép strófáira.
Legtöbb magyarázata, félreértésre adtak okot Ady költészetében az önmagával viaskodó lélek versei. Pedig a költő élete könnyedén nyitó kulcsa ennek a lélekzárnak. Mint minden ember, ő is boldog és szép életre vágyik. Ámde e vágyak teljesülése útjában ott állanak különböző gátak s ott tátonganak ijesztő mélységek is. Ady teljes tudatában van kivételes tehetségének. Tudja, hogy előbb-utóbb még ha rokkanva is, de be fog futni a világirodalom nagy óceánjába. Igenám, de addig mennyi küzdelem az egyéni léttel s mennyi buktató. Mámorkeresésének hátterében ott lappang a csömör és az egyéni gyöngeség az Ős kajánnal való viaskodásában. Emberi és költői magasabbrendűsége gyötrelmesen őrlődik a Disznófejű nagyúrral, az arany birtokában fölényes tőkés társadalommal szemben. Hajója repülni szeretne vele, a Holnap hősével új nagy vizekre, de a rendszer, amelyben él, zátonyokkal telten veszélyezteti gyönyörűséges iramát. Viharos életvezetése mögött a korai halál sejtelme settenkedik. Közel érzi magához, ha olykor szülőföldjére hazatér, az ablakától alig száz lépésre fekvő temetőt. Élete legszebb éveiben várja hajára a nagy ősznek hóharmathullását, örömteli férfiúkorának hirtelen megrokkanását. Retteg az éjszakák némaságától s ha magára marad, elfogja a félelem, hogy a jó Csönd-herceg, a háta mögött lopózkodó árnyék menten eltiporja. Ilyen lelkiállapotban jut eszébe a régi szánutazás apjával az erdei úton, amikor mindketten: apa és fiú nótáztak, daloltak, ha szánjukkal elsiklottak a Krisztus kereszt mellett. Törötten beteg éveiben, az esendő ember mellverésével gondolja, hogy nótaszó helyet most már mélyen megemelné kalapját a kereszt előtt. Ilyen kilengései a lelki egyensúlyból kergetik a lét és nem lét kérdéseinek boncolgatásához. Lélektani kalandozásait magyarázták némelyek vallásos poézisre.
De viaskodik benne a haladás fáklyavivője a magyarral is. Habzó szájúaknak, ködevőknek, a teletorokból sovén honfitársaknak ő nem volna magyar, Ő, akinek Vereckén át jöttek ősei?! Góg és Magóg fia ne rivallhatna új időkben új dalokat a Kárpátok alatt?!
Az önmagával viaskodó költő ezen a ponton érintkezik benne a politikával foglalkozó, eleinte csak jelképekben beszélő, de csakhamar nyílt forradalmárrá változott Adyval.
Hol és hogyan kezdi megütni lantján ezeket a maguk idejében nem csak merész, hanem egyenesen vakmerő húrokat?
Szimbólumokban, jelképekben eleinte, „A Duna vallomásában” már 1907-ben éppen a romániai nagy parasztlázadás esztendejében eszmél a kérdésre, hogy hát a Dunavölgyben sohase éltek boldog, erős, kacagó népek és hogy ez a táj mindörökre, minden nép számára csak a vergődések, könnyek, aszályok földje marad? Ekkor még nem lát kivezető utat az évszázados népelnyomatások kátyúiból. Ekkor még a vén Duna csak azt tudja válaszolni a költő kétségbeesett kérdéseire, hogy: „sohse lesz másként, így rendeltetett”.
És amikor Lédával a mosolygó, örök tavaszi napsütésben fénylő Rivierát járja, ahol a tőkepénzes, parfőmös, vidám úrinép élvezi az élet kiváltságos örömeit, ugyancsak jelképesen szólaltatja meg a földi paradicsomot őrző fagyos havasokat: mi lenne, ha egyszer egy dörgedelmes nagy példát adnának a verőfényben sütkérezőknek és a hegy bajtársak egy szép napon lelátogatnának örömtanyáikra? Meghalna pálma s a mosoly, finom, együgyű, úri ajkakon !”
A Duna vallomásában villan ki először Ady költészetében az együtt élő népek közös sorsára való feleszmélés és a Havasok és Rivierában a proletártömegek fogcsikorgatása a kizsákmányoló kapitalista társadalom felé! Mert amióta nemcsak Váradon jegyezte el magát haladó eszmékkel de bejárta Pestet és Párist, tudomást szerzett igazi munkásmozgalmakról, 1905-ben az első orosz forradalomról, azóta szorosabban fűzi önsorsát minden világtáj és minden faj minden nép, minden elnyomott réteg ügyeihez. Együttérez a bukott párisi leány, Zozó sorsával éppenúgy mint a tüdőbajos újpesti munkásfiúval, az álmodó nyomor alakjával. Együttérez azokkal is, akiket a faji gyűlölség bélyeges seregek tekint a zsidósággal : „Én csúnya, sárga-foltos seregem, / Futok veled és megáldalak” – írta az üldözött zsidóságról.
Természetes, hogy az elnyomottak mellett nyílvánított rokonszenve még inkább kiváltotta vele szemben a reakció gyűlöletét. De ő állta a harcot eszméi mellett mindhalálig.
A kilencszázötös orosz forradalom talán legnagyobb lendítő erőt forradalmi költészetének adta. Örökéletű versei közül ez a ihlete a „Vörös nap” és a „Csillagok csillaga” megírására:
„Vörös csillag, ragyogj és trónolj.
Mióta ember néz az égre,
Vörös csillag volt a reménye.”
A Dunavölgyben élő, különböző népeket nacionalista jelszavakkal egymás ellen uszító reakciós politikával szemben legkicsengőbb közösséget hirdető verse ma is úgy hat minden becsületes emberre, mint a felszabadulásában megújhodott ember himnusza. Ki ne ismerné ezt a versét, a Magyar jakobinus gyönyörű dalát:
„Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz
Végül egy erős akarat?
Hiszen magyar, oláh, szláv bánat
Mindigre egy bánat marad.
Hiszen gyalázatunk, keservünk
Már ezer év óta rokon.
Mért nem találkozunk, süvöltve
Az eszme-barikádokon?
Dunának, Oltnak egy a hangja,
Morajos, halk, halotti hang.
Bús koldusok Magyarországa,
Ma se hitünk, se kenyerünk,
Holnap már minden a miénk lesz.
Hogyha akarunk, ha merünk.”
Hogy holnap már minden a miénk lesz, semmi másra, mint arra értette a költő, ami a Szovjetunió jóvoltából a baráti demokratikus államokban Budapesttől, Bukaresttől, Prágáig, Varsóig, Szófiáig beteljesedett, minden java, öröme, sorsának irányítása mindenütt azé a népé lett, amely dolgozik, s mely tegnapelőtt még bűnös parancsolói tartottak bilincsiben.
Ady tisztábban látta, mint korának bármelyik politikusa és forróbban áhította ennek a korszaknak eljövetelét, mint bármelyik költő az akkori Európában. Nép nevében küzdött a nép felszabadításán.
Amikor „A grófi szérűn-ét” írja, a koldus, korgó gyomrú parasztot csak a búza sóvár vágyával eltelve és úgy mutatja be, hogy a szérű leégését akkor is megsiratja, ha nem az övé hamvadt el rajta, hanem a másé. De a „Délibáb üzenetében” már kísértetujjal mutat rá mit várhatnak a zsíros debreceni civis – urak, ha nem korrigálják idejében a föld dolgozó népe ellen tanúsított magatartásukat:
„Majd holnap tán nem lesz idő megtérni
Korrigálni az ősi, nagy hibát:
Civis urak, nagy baj lészen majd akkor,
Ha vörösen bejön a Délibáb.”
És a jogot követelő népi hang fokozódik tovább költészetében, amikor négy évszázad messzeségéből felidézi politikai eszményképét, Dózsa Györgyöt. Ez az újabb üzenete már nem a civis-kuláknal szól, hanem az ezerholdasoknak:
„Hé nagyurak; sok rossz, fehér ököl,
Mi lesz, hogyha Dózsa György kósza népe
Rettenetes nagy dühvel özönöl?
Ha jön a nép, hé nagyurak, mi lesz?
Rabló váraitokból merre fut
Hitvány hadatok? Ha majd csörömpöléssel
Lecsukjuk a kaput?”
Nem lant többé, hamar rohamkürt ezentúl a költő hangszere. Még messzebbre, Csák Máté idejébe nyúl vissza a történelembe:
„Nyakatokon vad, úri tatárok
S mégis büszke a ti fejetek
Frissek a vérben, nagyok a hitben,
Csák Máté földjén ti vagytok az Isten!
Előre, magyar proletárok.
Veletek száguld, vív, ujjong a lelkem:
Véreim, magyar proletárok.”
Méltán állapította meg Adyról egyik legkorszerűbb ismertetője, Révai József, hogy „Ady Endre a forradalom költője volt. Nem holmi szellemi forradalommé, nem puszta művészi forradalommé, hanem az igazi komoly népforradalommé. Első szava, amit a magyar irodalomban és publicisztikába beköszöntve kiejtett a száján, és utolsó szava, mely a már haldokló költő ajkáról a háború vége felé elrebbent, a forradalom volt.
Igaz, nagy költészet nemcsak képe a világnak, hanem maga is tükör, amiben a világ felismerheti önmagát. És minél szebb, szabadabb, emberibb lesz a világ, annál többet fog fel ismerni önmagából Ady költészetében „.
Legméltóbb azonban, ha Ady nyolcvanadik születésnapjának közeledtével őt magát idézzük. Nagy testvére a forradalmi költészetben, Petőfi Sándor azt írta, szabadság, szerelem, e kettő kell neki. A szerelemért feláldozza életét, a szabadságáért feláldozza a szerelmét is.
Más formában ugyanezt vallotta Ady is. „A magunk szerelme” kötetében:
„Bántott, dölyfölt folyton a Pénz is
S szép humanitások játsztak velem,
De lelkemből más sohasem érdekelte
Fölszánt poéta-ceruzámat
Csupán Politika és Szerelem.”
A 2025 tavaszán az Állami Lervéltár nagyváradi kirendeltségénél fellelt gépiratot változtatások nélkül közöljük.
