Egy nagyváradi magyar értelmiségi rendkívül intenzív pályaképére tekintünk vissza, amikor az öt esztendeje, 2020. március 17-én elhunyt Szilágyi Aladárra emlékezünk. Szinte napra pontosan három évtizede adatott csupán arra, hogy sokoldalú életművét megteremtse. Már közel járt az ötvenhez (47), amikor az elektro-filozófus, ahogy addigi önmagát aposztrofálta, a diktatúra bukása után a villanytelep diszpécseri szobájából átlép a sajtó és a kultúra világába. Ami csöppet sem idegen számára, hiszen mind a Bihari Napló, mind a Kelet-Nyugat szerkesztőségében javarészt barátai, az Ady Endre irodalmi közben megismert szellemi fegyvertársai körében kezd dolgozni. S válik, Varga Gábor szavaival élve „az amúgy szerény megjelenésű, a nagy nyilvánosságtól többnyire visszahúzódó, de a lelke mélyén ízig-vérig népben-nemzetben gondolkozó közösségi ember jobb sorsra érdemes váradi magyar mikrotársadalmunk örökké új utak után kutató szellemi napszámosává… Egy lámpa-gyújtogatóvá”, 21. századi polihisztorrá.
A Bihari Napló napi rendszerességgel közli publicisztikáit, többnyire vezércikkeket, illetve kedvenc műfaját, a glosszát. Pár év múltán már ő a kiadó vezérigazgatója. De 1990 februárjában ott van a Kelet-Nyugat alapításánál is, szerkesztő, majd a hetilap főszerkesztője. Közben hét éven át a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka, ezzel párhuzamosan 1998-ig a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete írott sajtóért felelő alelnöke. Egy hosszú, késő éjszakába nyúló gyűlésen püspöke meg is kérdezte tőle: „Aladár kedves, te most melyik minőségedben alszol?”
Ő maga is tudta, ezek a vezetői szerepek, bár a feladatainak mindig eleget tett, nem az ő egyéniségére voltak szabottak. Aladár igazi terepe az írás volt, az anyaggyűjtés, a felkészülés, s jellemzője a riporteri kitartás, a megérzés, a témaérzékenység. Ezek tették egyedivé és értékessé mindazt, amihez témaként nyúlt.
2002 az ő életében újabb fordulópont kezdete: tavasszal jelen van a Várad folyóirat indulásánál, majd a Naplótól átigazol az Erdélyi Riport hetilaphoz, megérkezve pályája zenitjére: hétről hétre szállítja véleményanyagait, izgalmas interjúit, olvasmányos riportjait, majd indul meg számára az országos ismertséget és elismertséget – többek között a Spectator-díjat és az Aranytollat – hozó könyvei sorozata. 2006-tól 2020 márciusáig tizenöt kötetet publikál, elsősorban irodalmi riportokat és portrébeszélgetéseket. Több ezer kilométer riportút eredménye A Klisszura titkai, A nemlétezők lázadása, a Csodaváróktól csodateremtőkig, a Besztercétől a Bánságig – könyvek az egységes román nemzetállam nemzeti kisebbségeinek tarka szőtteséről.
Majd jönnek a történelmi művek: Clio a tükrök labirintusában, Mit akartak ezek a magyarok?, A leszakadt Erdély első száz éve, A magyar hadtörténet századai. A történelemtudomány jeleseit minden esetben úgy faggatja, hogy nyilvánvaló, tudásban felveszi velük a versenyt.
Az egykor száguldó riporternek már a járás is nehezére esik, amikor 2017-ben egyedül repülőre ül, s Milanótól Bergamóig bebarangolja szeretett Lombardiáját. Közben már gyűlnek az anyagok utolsó nagy művéhez, a Kortárs, magyar című, íróportrékat kínáló kétkötetes munkához. Rohamtempóban szerkesztettük-tördeltük, tudtuk, sietnünk kell, hogy még kézbe vehesse. Ha személyesen nem is lehetett ott a bemutatón a Posticum központban 2020 március elején, betegágyából felkelve öltönybe bújt, s hősiesen számítógép elé ülve, online részt vett a beszélgetésben. A példányokat szatyorszámra előre dedikálta ismerősöknek, ismeretleneknek. Két hétig élt még.
Amit ki kell még emelnem Szilágyi Aladár pályaképének felrajzolásakor, az ő műfaji és tematikai sokoldalúsága. Politika, közélet, történelem, gazdaság, képzőművészet, irodalom mellett a reál tudományokban is mutatott otthonosságot. Egyszer játékosan meg is sértődött, amikor egy könyvbemutatón úgy jellemeztem, hogy Szilágyi kolléga a sporton kívül mindenhez ért. – Mit gondolsz – kérdezte mosolyogva – miért nézzük mi Mártával éjszakánként virrasztva Roger Federer rajongóiként az Australian Opent vagy az amerikai nyílt teniszbajnokságot? Ráadásul egy tinédzser magabiztosságável mozgott az online térben. Ami a digitális szénakazal mélyén fellelhető volt, azt előbb-utóbb meg is találta. Számára mindvégig fontos volt a műhely, a szerkesztőség, ahová hajnalonként – szokása szerint – addig bejárt, amíg segítség nélkül tudott járni. Már nem feltétlenül a munka, inkább a beszélgetések kedvéért.
Lám, még címszavakba sűrítve is terjedelmes a visszatekintés, pedig ez távolról sem a teljes kép. Hogy mit jelentett Szilágyi Aladár a váradiaknak, s mit vesztett távozásával a helytörténetírás, a sajtó, arra alighanem sokrétűen rávilágítanak e mostani emlékezések.
Két történet felidézésével igyekszem még illusztrálni Aladár személyiségét, habitusát. Úgy másfél-két évtizede Konstancán jártunkban az aromán közösség életét feltérképezve beszélgettünk az aromán érdekvédelmi szervezet vezetőivel. Egy adott pillanatban Aladár azt mondja, szeretne egyszerű arománokkal diskurálni, tessék mondani, hol találunk ilyeneket. Vendéglátóink egy közeli parkba irányítottak, rá is bukkantunk a gondozott zöldövezetben üldögélő idős hölgyekre, öregurakra, akik a székeken, padokon üldögélve diskuráltak, olvasgattak, sakkoztak, tabléztak. Egyszercsak üvöltve felbukkan a park egyenruhás őre, mondván takarodjunk, különben riasztja a csendőrséget, mert itt nem szabad politikát csinálni. Aladár rá se hederített a közegre, fel se tekintett a beszélgetésből, csak csendesen odaszólt nekem: – Jó képeket csinálj, amikor a zsandárok betuszkolnak a dubába.” Üres volt a fenyegetés, nem jött senki, elmaradt a címlapsztori…
Másnap egy apró dél-dobrudzsai faluban viziteltünk a török-tatár közösség életét bemutató riportúton, a Kalaici nevű településen élők mélyszegénységével szembesülve. A kíváncsi riporter mindenkit készségesen meghallgatva még a legkisebb viskóba is bekukkantott, ahol egy idős bácsi élt elmondása szerint néhány barátságos kígyó társaságában. Délután Konstancán voltunk hivatalosak a török konzulátus fényűzően giccses fogadására, kis bayram ünnepén. És Aladár pontosan ugyanazon a hangnemen kérdezgette a helyi török elit baklavát majszoló tagjait, mint délelőtt a mélyszegény reménytelenségben tengődő falusiakat. Előbbiektől nem esett hasra, utóbbiakat nem nézte le. Tette azt, ami a dolga. Kérdezett. Olyan újságíróként, akinek legfontosabb munkaeszköze a kíváncsiság. Na ez az, amit ebből a szakmából nem lehet megtanítni.
A szerző újságíró, lapszerkesztő
