Noha jelentős korkülönbség volt közöttünk, mindkettejükhöz jó barátság fűzött. Talán azért is, mert mind Zoltánnal, mind Aladárral könnyű volt szót érteni, kommunikálni, az is közös jellemzőjük volt, hogy remek humoruk volt, jó poénjaik voltak, remek történeteik. Minden helyzetben fel tudták oldani a hangulatot, még feszültebb pillanatokban is, különösen Zoli.
Alapvetően történész lennék, s voltak helyzetek, amikor forrásokra volt szükségem, ilyen esetben gyakran fordultam hozzájuk segítségért. És mindig tudtak segíteni a tudásukkal. Megtapasztalhattam azt az óriási tudásanyagot, ami kettejüket jellemezte. Fontos hozzátennem, hogy ezt egyikük sem használta egy másik ember megalázására. Ez szerintem fontos dolog, mert ugye vannak még nagyon okos, felkészült emberek, olyanok, akik folyamatosan villogtatják a tudásukat, hogy azt éreztessék a másikkal, te nem vagy olyan, mint én, te nem tudsz annyit, mint én. Ezt soha nem éreztem az ő részükről. Ha valamit szakmai téren mellélőttem, ők ketten soha nem ilyen módon igazítottak ki, legfeljebb azt mondták, olvass még itt és itt utána, gondold át stb. Az igazán nagy emberek ismérve soha nem a kérkedés, hanem a közösségben a tudásmagvak elhintése, tovább éltetése.
Egy adott pillanatban kipattant az agyamból az ötlet, hogy Magyarország legnevesebb történészeit meghívjuk Váradra, hogy tartsanak egy-egy előadást a Szacsvay Akadémián. Ebből el is indult egy sorozat, s a program úgy alakult, hogy előzőleg mindegyik vendéggel készített egy-egy beszélgetést a maga témájáról Szilágyi Aladár. Az egyenesen döbbenetes volt, hogy olyan rangos történészek, mint Romsics Ignác vagy Zsoldos Attila este a vacsoránál azt mondják: „te Ödön, engem alaposan megizzasztott Ali”. Számomra ez hatalmas elismerés volt az előtt a tudás, az előtt a felkészülés előtt, ami őt jellemezte. A végén már híre ment ennek, hogy az akadémikusok alaposan fel kellett készüljenek a beszélgetésekre a váradi újságíróval, ez szerintem a maximális elismerés jele volt.
Egy másik emlékem Zoltánhoz kötődik. Ő pontosan tudta, hogy mennyire, milyen mértékben birtokosa egy adott tudásnak. Akkoriban történt, hogy kezdett kibontakozni az elképzelés a Nagyvárad Krónikája kiadására. Első körben őt kértem fel a mű megírására, mondtam neki: „Nézd, Zoli, egy ilyen könyvet te kellene megírjál.” Akkor azt mondta, „Ödön, én ezt nem tudom egyedül vállalni, legfeljebb akkor veszek részt benne, ha összeáll egy csapat. Figyelj, – tette hozzá – én nem tudok olyat írni, amihez nem értek. Nem vagyok hiteles arról írni, ami nem az én korszakom.” Végül csapat nem állt össze, de tíz éves projekt lett belőle, ennyi idő kellett ahhoz, hogy Kormányos László megírja a kéziratot, s további 2-3 év ment el a könyv szerkesztésére. Én azt gondolom, hogy Zoltán részéről az ő emberi nagyságát bizonyítja, hogy volt ereje, szerénysége erre a csábító felkérésre nemet mondani.
Az is mindkettőjükre jellemző volt, hogy tartoztak ugyan intézményekhez, ragaszkodtak ezekhez, de nem követeltek maguknak tisztséget. Nem vonatkoztathatok el attól sem, hogy mindketten alapítói voltak az RMDSZ-nek, ott voltak a negyven ember között, akik 1989 decemberében Jakobovits Miklósék műterem-pincéjében ezt a Szövetséget itt Bihar megyében létrehozták. És harminc év alatt egy millimétert nem voltak hajlandóak távolabb lépni más irányba. Egyikük sem, pedig voltak a Szövetségnek nehéz pillanatai. De ők vállalták ezt a szervezetet a hibákkal és az erényekkel együtt is. Amikor hibát láttak, akkor bejöttek és négyszemközt elmondták nekem, de soha nem ártottak. Ezért különösen hálás vagyok nekik.
Zárásként még annyit tennék hozzá: a tudásukhoz méltó szerénységüket emelném ki újra, illetve azt, ahogyan az ő tudásuk könyvekben, lapokban, előadásokban hasznosulni tudott. Mindketten a zászlóvivői voltak ennek a közösségnek, ilyen emberekre mindegyik generációnak szüksége lenne, hiszen minden nemzedék gazdagodna általuk.
A szerző történész, politikus, parlamenti képviselő
