Zoltán Gábor Orgia című regényének svéd recepciójáról
„Gábor Zoltán Orgie-ja nagy formátumú regény és megrázó ábrázolása egy történelmi mélypontnak, amely – legalábbis Magyarországon kívül – alig ismert. Egy olyan világban pedig, amely ismét a szélsőjobboldaliság szakadéka felé sodródik, sürgető figyelmeztető kiáltás is egyben, és az egyik legfontosabb olvasmány, amelyet éppen most kézbe vehetünk.” — Johan Wilhelmsson
El kell valahol kezdeni, miért és hogyan olvassák a svédek az Orgiát – Orgie! S akkor kezdjük máris a hétköznapi tásadalmi interakciónál! Néhány sort arról a finom, de lényeges társadalmi dinamikáról, ami nem hivatalos szbályokon, hanem emberi kapcsolatokon: szokás, kultúra és a nyelv(!) alapul.
Ami nekem a magyar nyelvi és kulturális kontextusban természetes volt Zoltán Gábor regényeiben, az mennyire lesz különös vagy furcsa, egyáltalán befoghatóvá válik-e a svéd író- és olvasótársadalomban? (Érdekes lesz azt is megnézni, megemlítik-e Krasznahorkai Lászlót.) A svéd recenziók inkább elborzadnak a tartalomtól, vagy próbálják intellektuálisan elemezni a „magyar traumát”? És talán egy későbbi alkalommal megérné megnézni, milyen volt ennek a könyvnek a svédországi zsidó olvasata!
Persze már most tisztáznom kell, én nagyon szeretem az Orgiát is és a többi regényt is. Azt, ahogyan a szerző a személyes narratívákból kirakja a nemzet mögöttes filozófiáját. És azt is tisztáznom kell, most svédül nem ovastam el a könyvet, mindössze néhány recenzió ismertetésére vállalkozom. És még azt is el kell mondanom, ismerem a fordítót, Peter Karlssont jó néhány éve, de anélkül, hogy bármi közös dolgunk vagy érdekünk lenne – ezen kívül az egy magyar irodalmon kívül, ha ez számít!
Szerintem Måns Wadensjö a Svenska Dagbladetben a Leszállás a pokolba egy ostromlott Budapesten című cikkében nagyon jól és közel kerül a könyvhöz: „Zoltán tárgyilagosan, szinte szárazan, megfigyelő módon ábrázol, és a könyv olvasásának igazi borzalma éppen abban rejlik, hogy a gyötrelmek milyen gyorsan válnak normálissá – az áldozatok, az elkövetők, és valójában az olvasó számára is. Eleinte gyakran kell félretennem a könyvet, az undortól, amit a leírtak kiváltanak, de idővel kialakul egyfajta rémisztő megértés az ábrázolt világ iránt. Meg lehet szokni, még a pokol látványát is. Talán hihetetlenül hangzik, de éppen ez a regény ereje: ez teszi fontossá, hogy a mai időben olvassuk, és hogy publikáljuk. Mert bizonyos értelemben az a szabályokon alapuló világrend, amelyben egy ideig éltünk, egy ígéretre épült. Egy ígéretre az áldozatoknak, de egymásnak is: soha nem szabad elfelejtenünk, és közösen kell megegyeznünk abban, hogy ami a holokauszt alatt történt, az soha többé ne ismétlődhessen meg. Ez az ígéret azon a felismerésen alapul, hogy az ember képes a legmélyebb romlottságra is, nincs belső mélypont, ami megállítaná. Ha elkezdünk feledni, ha lazítani kezdjük a szabályokat, megszegni az ígéreteket, nincs természetes határ; nincs olyan pont, ahol a világ automatikusan visszatérne a normális állapotba. Az emlékművek és botlókövek, amelyek a fizikai térben vannak, csupán a szimbólum egyik fele – de mindig szükségük lesz a történetekre, hogy továbbra is megszólíthassanak minket.”
Johan Wilhelmssontól két részletet emelek ki! Sürgető figyelmeztető kiáltás a jelen számára című recenziójának már a címe is szinte honosítja a művet! De szól a stílusról is: „A nyelv gyakran éppoly közvetlen és nyers, mint maga a tárgy: pontosan és biztos hangütéssel idéz meg egy olyan közeget, amely akár a pokol egyik körének is megfelelhetne.” És a módszerről is: „Az ábrázolás mögött kiterjedt levéltári kutatás áll, de mindenekelőtt az a teljesítmény figyelemre méltó, ahogyan a szerző képes volt a tényeket hússal, vérrel és megkínzott bőrrel felruházni. Hogy mennyire közel maradt a valósághoz, abból is érzékelhető, hogy megjegyzi: az áldozatok nevét megváltoztatta, nehogy másodszor is megalázza őket.”
A következő idézetnél úgy érzem, a Sydsvenskan kritikusa teljesen érti és a legjobb értelemben a helyén kezeli e művet: „A leglesújtóbb következtetés, amelyet az Orgie olvasása után levonok, az, hogy a holokauszt kiszolgálói nem elsősorban valamiféle eltorzult kötelességtudattól vagy ideológiai fanatizmustól vezérelve cselekedtek, és nem is valamiféle ellenállhatatlan társadalmi nyomás hatására. Ami mozgatta őket, az a vágy volt. A kifosztott javak iránti vágy. A halálra ítélt női testek iránti vágy. A vágy, hogy egy szorosan összezárt, gyilkos közösség részévé váljanak. A hatalom iránti vágy, annak legtisztább formájában. És nemcsak hogy szabad kezet kaptak a rablásra és az erőszakra, de mindehhez még a jó lelkiismeretük is megvolt, hiszen mindezt a nemzet javára tehették.” Lehet ez egy egyelőre még ki nem mondott dicsérete a fordító munkájának is?
Tommy Sundin az Egy teljesen visszataszító regény címmel már távolabb jut az irodalmiságtól: „Valami ragyogó irodalmi megformálás aligha jellemzi a könyvet, és talán Gábor Zoltánnak a regény helyett inkább a dokumentarista tárgyú tényirodalmat kellett volna választania formaként. A regényalakok kavalkádja túlságosan nagy, és óhatatlanul felmerül bennem a kérdés: mi indokolja ezt a mértéktelen tobzódást az erőszakban? Nem lett volna elegendő ennek a fele is?” Ebből a kategorikus és kicsit kioktató pozícióból rögtön visszakozik is: „Ám talán mégis szükség van minderre, afféle memento moriként, arra emlékeztetve, hogy mindez a mi korunkban is megtörténhet. Különösen nyugtalanítóak azok a jelentések, amelyek az extrém erőszakra hajlamos szélsőjobboldali csoportok térnyeréséről számolnak be Európa-szerte – nem utolsósorban az egykori NDK területén.” Lehet, hogy ő is érzi: igazából a svéd társadalmi dinamikában is ott vannak ezek az erők, csak a helyi kontextusban másképpen jelennek meg. És még az is lehet, hogy Sundinból a svéd olvasó (s)védekezési mechanizmusa szólal meg, „irodalmi mértéktelenséget” kiált, mert a valóság elviselhetetlen.
Åsa Linderborg nagy név a svéd újságírásban. Ennek súlya, terhe alatt minden másként hangzik az ő tollából. De mindjárt egy bizonytalanságra talál, amikor ezt mondja: „a Nyilaskeresztes mozgalom mindenesetre gondoskodott róla, hogy az auschwitzi kemencéknek legyen dolguk”, holott úgy indítja írását, hogy ő már 1987-ben Budán találkozik ezzel a témával. Ettől függetlenül vagy mindezzel együtt is rosszul tudja! A United States Holocaust Memorial Museum honlapján ezt olvassuk: „1944. július 7-én Horthy elrendelte a zsidók deportálásának leállítását Magyarországról. […] Július 9-én leállították őket.” Amire Linderborg gondolhat, az a nyilasuralom 1944. október 15. után, de az már egy másik történet, és nem Auschwitz!
„Az Orgie cím a brutalitás teljes elszabadulására utal, a szex és az erőszak végletes összefonódására – de bármilyen förtelmes is volt mindez a valóságban, Zoltán ábrázolásában elveszik a hitelesség.” És ami itt jön, majdnem mondhatnám Linderborg szellemében, én majdnem ezt szeretem a legjobban tőle: „Nem hiszem el azt a jelenetet, amikor egy roma férfit arra kényszerítenek, hogy zsidó nők sorát erőszakolja meg. Azt sem, amikor egy menstruáló fogoly nagy, bűzös vércsomót ejt a padlóra, majd az lesz a feladata, hogy a székház takarítója legyen. És végképp nem hiszem el, hogy a női nyilasok azt kiabálták volna: a pináikkal fogják megállítani az oroszokat a fronton.”
Azt még megengedi, hogy „Zoltán azt akarja megmutatni, hogyan lesznek hétköznapi emberekből fasiszták és kollaboránsok”, de mint mondja: „Hiányzik a szürkezóna: azok, akik hezitálnak, undorodnak, szégyellik magukat; akik megijednek saját maguktól.” Mintha Linderborg elfelejtené, hogy Zoltán épp azt mutatja meg: a szürkezóna a Városmajorban pillanatok alatt vált koromfeketévé. Mintha Linderborg nem olvasta volna Martin Niemöllert: „Als die Nazis die Kommunisten holten, habe ich geschwiegen; ich war ja kein Kommunist!” De akkor olvassuk mi most magyarul: Először elvitték a kommunistákat, de én nem tiltakoztam, mert nem voltam kommunista. Mintha Linderborg 20. századi erkölcsi tapasztalati sűrítményéből egyszerűen hiányozna ez a kis intés, miszerint a rossz nem azért uralkodik, mert ők többen vannak, hanem mert a jók hallgatnak. Mintha Linderborg nem tudná elhinni, hogy van egy földi pokol – ő nem is használja ezt a kifejezést.
Van azonban egy nagyon fontos mondata: „Az én ítéletemnek azonban az olvasás élményéről kell szólnia.” – és ez rendben is van. Csak számomra az az érdekes, hogy Linderborg kétségbe vonja még a megtörténhetőséget is, majd így zárja írását: „Küzdenem kell, hogy ne csak átfussam az utolsó harmadot – és nem azért, mert a történet túl borzalmas, hanem mert a borzalom annyira túl van hajtva, hogy a végén már nem érzek semmit.” Linderborg nem a borzalmat kérdőjelezi meg, hanem annak elmondhatóságát – és végső soron a saját erkölcsi befogadóképességét.
A Göteborgs-Posten nem kockáztat és egy jól kijelölt helyre teszi az írást: Kultúra | Eszme és kritika | Esszé. Hynek Pallas írása, a Minnesdagen revideras och urvattnas (Az emléknap revideálása és kiüresítése) egyből visszahajít még engem is abba a társadalmi dinamikába, abba a többszintes döntéshozatali labirintusba, ahol a svédség és a zsidóság végtelen sok aspektusára hívja fel a figyelmet. A regényt éppen csak megemlíti, de ő legalább a művet hitelesnek tekinti: „Alig tudom végigolvasni a könyvet. Oldalról oldalra haladok. Mélyeket lélegzem. Negyed évszázada vagyok filmkritikus, láttam brutális erőszakjeleneteket, szadizmust és pszichológiai terrort. Mégsem készített fel semmi arra, amit a magyar Orgie című regény ábrázol.” Az esszé további része már nem a regényről szól, hanem a tanulságtalanságról.
Ebbe a befogadási válságba érkezik meg Maria Schottenius kritikája, amely már nem annyira értelmezni próbál, mint inkább regisztrálni az olvasás testi és morális lehetetlenné válását. A Dagens Nyheter írása a többiekhez képest mintegy egyhetes késéssel jelenik meg.
„Az Orgie problémája az, hogy a szöveg belefullad a brutalitásokba, a kíméletlen durvaságok egymásra torlódnak. Nehéz megtalálni azt a rést, amely teret nyitna az érzelmeknek és az együttérzésnek. Az azonosulás egyszerűen eltűnik a nevek végtelen áradatában, az események kapkodó jelentéseiben, a hangos és frenetikus párbeszédekben.
A szöveg furcsa módon elnémul, a regény nem nyílik meg, hanem falat képez, amely elől az ember undorodva fordul el.”
És ezzel a linderborgi nem tudom elhinni-től eljutunk a schotteniusi nem tudom befogadni-ig, s így végleg kirajzolódik a megtörténhetőség + elmondhatóság + befogadhatóság hármas határa már krikájának címében is: A magyar nyilasokról szóló regény belefullad a kegyetlenségekbe.
Éppen ezért is lesz a zsidó olvasat fontos. Ennek legfontosabb csatornája az idén már 94 éves Judisk Krönika, az egyik legrégebbi svéd kulturális folyóirat. Kinek lesz fontos? Nekem. Hogyan s mennyire képes a svédországi zsidóság azonosulni azzal, ami kelet-európai rokonaikkal történt vagy történhetett volna? Persze már az is nehéz fogalom, hogy „svédországi zsidóság”. A cikk, ha lesz ilyen ebben a lapban, elsősorban a szerzőjének a véleménye lesz, de valahol mégiscsak meg lehet majd sejteni, mit is gondol erről a könyvről a közösség egy része.
És természetesen, de ráadásul teljesen szervesen is megjelenik Krasznahorkai László és Nádas Péter neve is. Ezekkel ellentétben, állapítja meg Johan Wilhelmsson, Zoltán „rövid, tömör mondatokkal, szinte thrillerszerű lendülettel dolgozik; az egyetlen olvasási ellenállást maga a téma undorító volta okozza.”
És illett volna még arról írni, hogyan mutatják be ezek a recenzensek az akkori Magyarországot! Meg a mostanit! De ez a kis írásom mégis csak erről az általam kedvelt és fontos magyar regény svédországi recepciójáról szól.
A fordításokat a ChatGPT-vel végeztük, hol hosszú perceket érvelve, hol meg másodpercek alatt elfogadva a javasolt megoldást – remélem, mindenki örömére s boldogulására! Néha igénybe vettem a Google Translate szolgáltatását is.
Források:
- Gábor Zoltán: Orgie. Norstedts kiadó, 2024. Fordító: Peter Karlsson, 347 oldal. Borító: Sigge Kühlhorn.
- Måns Wadensjö: En nedstigning i helvetet i ett belägrat Budapest. Svenska Dagbladet, 2026-01-29.
- Johan Wilhelmsson: Ett uppfordrande varningsrop just nu. Sydsvenskan, 2026-01-28.
- Tommy Sundin: En fullkomligt vidrig roman. Västerbottens-Kuriren, 2026-01-23.
- Åsa Linderborg: Våldet är så maxat att det till slut inte känns. Aftonbladet, 2026-01-29.
- Hynek Pallas: Minnesdagen revideras och urvattnas. Göteborgs-Posten, 2026-01-27.
- United States Holocaust Memorial Museum: The Holocaust in Hungary.
- Zoltán Gábor interjú az Erport.ro oldalon: Egy kiebrudalt rádiós szép emlékei, készítette Szilágyi Aladár 2017. 03. 06.
http://erport.ro/tobbszemkozt/egy-kiebrudalt-radios-szep-emlekei
