Hogyan emlékeznek valakire évtizedekkel a halála után? Egy név marad az utcatáblákon, egy emléktábla a főtéren, vagy történeteket is mesélnek róla? Az emlékezet több mint puszta visszaidézés – alakuló kapcsolat a múlttal, amit közösségek őriznek, értelmeznek és tesznek élővé. Ezúttal a 275 éve született, Nagyváradon pappá szentelt nyelvész, író, tanár Révai Miklós nyomába eredtünk.
Július 22-én, dr. Magyari Sárával, a Partiumi Keresztény Egyetem docensével Nagyszentmiklósra utaztunk, Révai Miklós szülőhelyére, aki a magyar történeti nyelvészet alapításának meghatározó alakja. Ez az utazás jelentette első terepkutatási tapasztalatomat, szeretném megosztani az élményem.
Először nem tudtam, mire számítsak, és be kell vallanom, egy kicsit izgultam. Mivel még soha nem végeztem terepkutatást, attól tartottam, nem tudom majd, hogyan járuljak hozzá, vagy mit is keressek.
Megérkezésünkkor szívélyesen fogadott bennünket Pál Margit, helyi tanárnő és elkötelezett kutató, aki hosszú éveket töltött Révai Miklós életének és örökségének tanulmányozásával. Első állomásunk a Nákó-kastély volt, amely Bartók Béla zeneszerző emlékezetének is egyik központi helye. Ott láttuk Révai mellszobrát, valamint miseruháját – emlékeztetve arra, hogy nemcsak tudós, hanem pap is volt. A múzeumigazgató készségesen segítette vizsgálódásunkat, kedvesen válaszolt kérdéseinkre.
A kastély megtekintése után Pál tanárnő otthonában kávéztunk, és hosszasan interjúztunk vele. Elmesélte, hogyan kezdődött a Révai kutatása, milyen kihívást jelentett számára, főleg az elején. Csalódására azt tapasztalta, hogy a helyi könyvtárban alig van információ Révairól. Még elkeserítőbb volt, amikor megtudta, hogy az eredeti mellszobrát eltávolították. A kudarcok ellenére nem adta fel. A 2000-es évek elején fáradhatatlanul küzdött Révai emlékének megőrzéséért. Bár kezdetben nem tudta elérni, hogy új szobrot állítsanak neki, de azt igen, hogy emléktáblát helyezzenek el a nagyszentmiklósi katolikus templomban, valamint Csanádon – azon a településen, amelyet Révai otthonának tekintett. Az ő elkötelezettsége mélyen meghatott. Inspiráló volt látni, hogy egy elszánt ember hogyan tudott ennyit tenni egy fontos kultúrember tiszteletéért, emlékének megőrzéséért.
Beszélgetésünk után végigsétáltunk a városon, megnéztük a Révai-szobrot. Útközben megkérdeztünk – véletlenszerűen kiválasztott – több tíz járókelőt, hogy tudják-e, ki volt Révai Miklós. A válaszok kiábrándítóak voltak: mindössze két ember tudott róla. Néhányan egyenesen nemet mondtak, mások azt magyarázták, hogy nem helyiek, míg mások azt gondolták, hogy még él. Megdöbbentő volt számomra, hogy néhány ilyen válasz olyan emberektől érkezett, akik közvetlenül a mellszobra előtt álltak. Amikor végre elértük a szobrot, megdöbbenve láttam, hogy magyarul nem volt róla információ, csak románul, angolul és németül. Ezt jelentős hiányosságnak éreztem, különösen, ha figyelembe vesszük a magyar grammatikához való hozzájárulását.
Ez a terepkutatási tapasztalat felnyitotta a szemem. Nemcsak a helyi emlékezet hiányosságaira világított rá, hanem arra is, hogy az olyan szenvedélyes személyek, mint Pál Margit, milyen erőteljes hatást tudnak gyakorolni egy-egy közösség életére. Elgondolkodtatott: vajon hogyan tudunk mi, diákok és leendő kutatók segíteni abban, hogy az olyan személyiségek, mint Révai Miklós, ne merüljenek feledésbe azokon a helyeken, amelyek formálták őket?
Horváth Fanni a temesvári Bolyai János Szakkollégium hallgatója és a Temesvári Műszaki Egyetem Fordítás, tolmácsolás és új technológiák szakjának mesterizője
Révai Miklós (Nagyszentmiklós, 1750. febr. 24. – Pest, 1807. ápr. 1.): nyelvész, író, egyetemi tanár. A szegedi piaristáknál tanult, 1769-ben tagja lett a rendnek. A szerzetesi életformát lázadozva viselte, szenvedélyes természete sok összeütközésbe sodorta. 1771- től Tatán, Veszprémben, Nagykárolyban tanított, 1776-ban Nyitrán teológiát, 1777-től Bécsben rajzot és műépítészetet tanult. Hazatérve 1778-ban pappá szentelték Nagyváradon, ugyanott egy ideig rajztanító, majd ak.-i tanár volt. 1781-ben állásáról lemondott, többfelé volt nevelő, 1783 végétől 1784. máj. 1-ig Pozsonyban a Magyar Hírmondó, az első m. nyelvű hírlap szerk.-je. 1785-től Győrben nevelő, 1787-től 1793-ig rajztanár s tankönyvet írt az építészetről. Itt vívta meg nagy irodalmi harcát a m. prozódia dolgában. 1794-ben az esztergomi gimn. tanára, ugyanakkor világi pap lett. 1802-től a pesti egy.-en a m. nyelv és irodalom tanára. Szabadelvű vallási felfogása és lelkes hazafisága miatt sok üldözésben volt része. Mint költő az időmértékes verselés egyik úttörője. A régi m. irodalom első kutatója és kiadója, az első rendszeres m. stilisztika szerzője. Nyelvtudományi munkásságában nemzetközi viszonylatban is először – Grimmet is megelőzve – a nyelvi jelenségek magyarázatára a történeti módszert alkalmazta. 1802-től a helyesírás alapkérdéseiben éles harcot folytatott Verseghy Ferenccel és híveivel, az ún. jottistákkal, akik elvetették a szóelemző módszert. Sokat foglalkozott egy felállítandó tudományos akadémia tervével, több író (Faludi, Bessenyei, Orczy stb.) munkáját adta ki. – F. m. A régi magyar írásmód (kéziratban); Magyar szép toll (kéziratban); A magyar alagyáknak I. könyve (NagyKároly, 1778); Révai Miklós elegyes versei (Pozsony, 1787); Városi építésnek eleji (Buda, 1790); Antiquitates literaturae Hungaricae (Pesthini, 1803); Elaboratior grammatica hungarica (I – II., Pesthini, 1803 – 06).
(A Magyar Életrajzi Lexikon alapján)
