MEGOSZTOM

Néhány vonás Horváth Imre és Bélteky László barátságához

Bélteky Lászlót be kell mutatni még a váradi olvasóknak is, pedig több figyelmet érdemelne. Nem vált ugyan élvonalbeli költővé, létformája az újságírás volt, de 1932-től egy évtizeden át lírikusként is mutatkozott Nagyvárad szellemi életében: továbbá lépten-nyomon szereplője irodalmi esteknek, társasági összejöveteleknek. Olykor Horváth Imrével együtt. Meghívták a Vásárhelyi találkozóra is.1

Pályaképét a Romániai magyar irodalmi lexicon így rögzítette: Bélteky László (Székelyhid, 1909. ápr. 2. Budapest, 1995.?)2 – költő, szerkesztő, Középiskoláit Nagyváradon, a premontrei gimnáziumban végezte. 1929-től 1931-ig a kolozsvári Kereskedelmi Akadémia hallgatója. Újságírói pályáját az Ellenzéknél kezdte, 1932-től az Erdélyi Lapok belső munkatársa, 1934-től az Erdélyi Néplap, 1942-től az Estilap felelős szerkesztője Nagyváradon, majd 1943-tól a Magyar Nemzet belső munkatársa Budapesten. Első versét az Erdélyi Helikon közölte, szerepelt az Új Arcvonal (Kv. 1932) s a Tíz tűz (Nv. 1932) c. antológiákban. 1941-ben a Szigligeti Társaság adta ki Jelszó nélkül c. verseskötetét, mely az ősz, a céltalan érmelléki bolyongások s a növekvő értelem- ellenesség leverő hangulatából egy népi-paraszti világ vágyálma felé keres kiutat. Újságírói működését a felszabadulás után is folyatta Budapesten, a Magyar Rádió 1957-58-ban rádiókomédiáit mutatta be.”3

1984 őszén látogattam meg Budapesten, Aranykéz utcai lakásán, hogy nagyváradi irodalmi emlékeiről faggassam. Szívesen állt rendelkezésre, sztorikat idézve beszélt múltjának erről a küzdelmes, de lényeges szakaszáról, végül váradi írók fényképeivel, Gulácsy Irén-, Arató András- s egy Horváth Imre-levéllel, továbbá egy nevezetes Horváth Imre-levelezőlappal ajándékozott meg. Arató András-leveleit rövidesen visszakérte, „azok annyira személyes természetűek, hogy azokat csak Neked betekintésre adhatom oda.”

Ajándékba kaptam Indig Ottó kismonográfiáját is, amelyben Horváth Imre néhány javítást végzett saját kezűleg. A könyvet 1982 január 21-én dedikálta: Lacimnak, sok szeretettel: Imre. Horváth Imréről különösen meleg hangon beszélt: „Legmeghittebb fiatalkori barátaim közé tartozott.

Örökös egzisztenciális problémákkal küzdött, amiben neki is volt felelősége, mert erősen alkoholizált. Csoda, hogy kilábalt belőle. Segítettem, ahogy tőlem telt. Én Dsida Jenővel egyenrangú költőnek tartottam, mert minden sorában megcsillan a költőiség, amit nehezen lehet megfogalmazni. Ez különösen aforisztikus verseire vonatkozik, melyeknek racionális magva van, de lírai aurája. Ilyet csak költő tud hallani, érezni: „Furcsán rikkan egy rigó füttye, a csend lágy testén sebet ütve.” Úgy volt váradi költő, hogy nem esett a provincializmus csapdájába. Sajnos, az ötvenes években, ahogy egy versében írja, ő is az „első vonalban küzdött”, de aztán ebből is kigyógyult, mint az alkoholizmusból. Lazán, de tartjuk a kapcsolatot, amint ezt legújabb könyvének dedikációja is bizonyítja: „Bélteky Lászlónak – Lacimnak – az igaz költőnek, szavaihoz igazodva, szeretettel Imre. Várad, 1984. VIII. 30.”

Íme Horváth Imre levele:

Kedves Laci,

mélyen meghatva, sőt megrendülve olvastam lélekbe markoló, őszinte kritikádat. Azt talán hangoztatnom is felesleges, hogy milyen örömmel töltött el. Az örömöm zavartalan, a megrendülés azonban őszintén szólva már elmúlt, mert sorsomat korántsem látom olyan sötét színben, mint Te. Ami az „éhhalált” illeti, ahhoz sosem álltam közelebb, mint most. A kétségbeesésem azonban ennek ellenérre korántsem akkora, mint képzeled. Nem csupán azért nem, mert bízom barátaim támogatásában, de azért sem, mert életem célját már elértem. Ugyan ki mondhatja ezt velem együtt ilyen nyugodtan el? Életem célja a kritika elismerésének kivívása volt, szebb kritikákat pedig álmodni sem mertem, mint amilyeneket kaptam kötetemre. Lehet, a következők kedvezőtlenebbek lesznek, becsülöm azonban annyira eddigi kritikusaim tehetségét, írói értékét és írói objektivitását, hogy a tehetségembe vetett hit, amelyet ítéletükre építettem, meg nem rendülhet. Bízom kritikusaim bírálataiban, és bízom abban a „boldog és büszke irodalomtörténészben, aki egy könyvtár elfelejtett poros zugából majdan kiássa verseskönyvemet”, s visszaadja azokat az éveket, amelyek nem számítnak életnek akkor sem, ha látszólag még itt kószálnék közöttetek. Ennyit a kritikáról, amelyet nem csak e sorokban, de a valóságban is előbbre helyezek, fontosabbnak tartok siralmas helyzetemnél, amelyről csak másodsorban emlékszem meg. Bár talán a Molnár Tibor barátom közbenjárásáért neki s hozzá intézett soraidért, amelyeket sietett felolvasni Neked, nem kevesebb hálával tartozom.

Helyzetem, amit Tibor barátunk részletesen ismertetett is talán, a következő: A Reggel, amelynek három esztendeje munkatársa vagyok, február 15-én megszűnik. Felmondási időm három hónap, vagyis a felmondás május 1-re szól, e hó 15-én azonban már „szabad” vagyok. Elhelyezkedési lehetőségem az elmúlt évek alatt itt helyben is szépen akadt, – most azonban nincs. Nem okolhatom magamat, hogy elhalasztottam ezeket a lehetőségeket, mert nem számítottam arra, hogy egy hét éve fennálló lapvállalat ilyen hirtelenséggel megszűnik.

Fizetésem, tekintve, hogy a lapnál tartozásaim vannak, csak kis részben kapom meg, vagyis a levonások miatt 3.000 lei helyett mindössze 738 leit vehetek kézhez. Kétségtelen, hogy kiadómnak ehhez joga van. Hogy a méltányosság mit kívánna, ez más kérdés. Na de érzelmi momentumok csak nálam szerepelnek, nálam, aki itt maradtam utolsó patkánynak a süllyedő hajón.

Mindezek ismertetése után Hozzád azzal a kéréssel fordulok, ha nem esik terhedre, tudakozódj: nem lehet-e nálatok vagy valamely más váradi lapnál elhelyezkedni és, ah igen, mennyit remélhetek? Mondanom sem kell mennyire szívesen dolgoznék ott, ahol a szellemi iránytás általad történik, sajnos azonban remélni is alig merem ezt. Nagyon kérlek, kedves Laci, kivételesen minél előbb válaszolj, s egyszersmind elnézésed kérem az alkalmatlankodásért, amelyre csak a végső megszorultság kényszerít. Amennyiben komoly eshetőség kínálkozik, úgy azonnal átmegyek, nem akarom azonban az útiköltséget esetleg teljesen eredménytelenül megkockáztatni, különösen most, amidőn minden leire néznem kell. Címem nem a Reggel szerkesztősége, str. Buteanu 5. I. emelet. A Reggel ugyanis talán már meg sem lesz, mire remélt és várt válaszod megérkezik. Eddigi jóságod s remélt közbenjárásod előre is köszönve ölel barátod: Horváth Imre

*

A szöveget a kézzel írott betoldásokat is figyelembe véve szó szerint közlöm. Mindössze vesszőhibákat javítottam. A géppel írott, kézzel aláírt levél boríték és dátum nélküli. Más forrásokból igazolható azonban, hogy 1937-ben íródott, amikor költőnket Aradon a Reggel c. laptól elbocsátották. Nagy kár, hogy a korszak bibliográfiája nem tartja számon Bélteky László kritikáját a Hangtalan beszéd c. kötetéről (Arad, 1936, a Reggel kiadása),4 amely Indig Otto szerint – ha jól olvasom – az Esti Lapokban jelent meg. A kismonográfiája hiányossága, hogy egy-két kivételtől eltekintve elmarad a hivatkozások pontos hely- és időjelölése.5 A levélben említett Molnár Tibor, az Aradi Közlöny szerkesztője, Horváth Imre barátja, ahogy emlékezéseiben emlegeti: „az élő lelkiismeret”.

6 Sikerült álláshoz jutnia: „Az új felelős szerkesztő Bélteky, aki Perédit – Horváth régi ellenlábasát – váltja fel hivatalosan, természetesen kezdőknél jóval több, kétezer lejes fizetéssel alkalmazza a segítségre ezúttal is rászoruló pártfogoltat.7

Érdekesek a levélnek azok a sorai, melyek a kritikákra utalnak, méghozzá pozitív beállításban. Ha azonban vesszük a fáradságot és fellapozzuk őket, az elismerés mellett inkább több fenntartással találkozunk. Gaál Gábor szerint „Horváth Imre fiatal ember. Verseskötete (Örvény felett, Reggel lapkiadó, Arad) mégis teljesen a régi Oradea hangulatát árasztja, valami érzelmes, Dutka Ákosra, Emőd Tamásra emlékeztető melódiával. A fiatal lírikus teljességgel e ma már letűnt hangulatvilágban él.”8 Kiss Jenő talán meg szigorúbb: „Horváth Imre néha falutamási ötleteket Áprily zenéjével hangszerel s ilyenkor, minden utánérzés ellenére is, megkap. Legtöbbször azonban jóval alatta marad annak a vonalnak, ami a jó vers szintjét jelenti.

Tény, hogy aránylag fejlett technikával rendelkezik, de ez a rutin nem megy túl a pontos rím és formás versszak határán. Horváth egyelőre még csak verselő és nem költő, de éppen többrétű egyénisége jelzi, hogy költő is lehetne, ha szabályok helyett a mondanivalóra, meggyőződés helyett a meggyőzésre fektetné a fősúlyt.”9 Hasonlóan vélekedett Méliusz József: „Horváth Imre csendes, elvonuló, befelé forduló lényével mindenképp a századeleji finom rezdülésű magyar érzelmesek ivadéka. (…)

Mindezeken túl azonban, a lírai elmélyülésre és menekülő társadalmi elkülönülésre hajlamos Horváth Imre kibontakozó friss költészete előtt is példaként állhat Fodor József költői megújulása, mely az elfúló szubjektivizmusból és én-lírából az örök ember és társadalmi szabadságvágyak tágasságába emelkedett.10 Hegyi Endre is elismeri költőnk tehetségét, de a kötet színvonalát hullámzónak tartja: „Verseinek színvonala a kötet sorrendje szerint esik, míg végül utolsó versében ilyen sorokat ír: „Egy csók? Egy sír? Egy könny? Egy tangó?” (…) Vagy komolytalan tréfának veszi költészetét is, mint Tréfa című versében az életet? A választ költői fejlődésének irányától várjuk.”11

Szemlér Ferenc is sok értéket talál, de „A részletek még nem állanak össze verssé, a hatásokat nem dolgozta fel az egyéniség — valahogyan az az érzésünk van, hogy ezek a versek nem igazak. Hiányzik belőlük valami, amit nem pótol a külső forma csillogó máza. — E versekből hiányzik még az ember. Pontosan az, amit a napilapok felfedezni véltek. Ezekből a versekből még egyelőre hiányzik az igazi költő.”12

Meglehet, Horváth Imre azokra a kritikákra hivatkozott, amelyek az említett bibliográfia nem tart számon, de Indig Ottó tud róluk: „Molnár Tibor a Rendkívüli Újság lapjain, Károly Sándor az Erdélyi Hírlapban, Jakab Géza az Aradi Közlönyben írtak.”13

*

Kuriózum a Debrecenből Bélteky Lászlónak küldött Horváth Imre-levelező lap, amely a Krematóriumot ábrázolja, szövege egy versike:

Debrecenbe vezetett az utunk.

Se maradni, se menni nem tudunk.

Bármit teszünk: ne érjen ódium.

Boldogít majd a krematórium.

Imre és Viktória, 1941. április 9. Arany Bika szálló,

II. emelet 235.

Címzés: Bélteky László szerkesztő úrnak. Nagyvárad, „Estilap” szerkesztősége, Madách ucca 3.

A költő az ezzel kapcsolatos történetet több helyen megírta, e sorok írójának személyesen is elmondta. „Nehéz idők, könnyű napok voltak Viktóriával, aki igényes volt: napi 6 pengőért laktunk a Bikában, kb. 20-22 pengőt költöttünk naponta. A Pál sörözőbe jártunk ebédelni és vacsorázni, akkora adagokat adtak, hogy az csoda.

Néztünk egy olcsóbb szállást, Ferenc József vagy mi volt a neve, nem a főutcán volt, de nem is eldugott helyen. Napi négy pengő lett volna a szállás, de olyan ronda volt, hogy akkor inkább a Bika. Viktória, aki hajlandó volt paráználkodni anélkül, hogy legalizáltuk volna a viszonyunkat, vett egy levelező lapot, amely a Krematóriumot ábrázolta, noha az éppen nem működött. Arra írtam Bélteky Lacinak címezve a rímes szöveget. Laci megnézte a lapot, s mikor látta, hogy a címünk az Arany Bika, azt mondta, akinek az Arany Bikára telik, annak egy fillért se! Végül Viktória egy könyvemmel elindult házalni és összeszedte az összeget. Keserves dolog volt, de akkoriban ebből éltünk.14 Gyűrű című versemben áldoztam emlékének.”

*

Bélteky László szerepét Horváth Imre életében, fejlődésében maga a költő is hangsúlyozta és dokumentálta. „Én magam még a ’kegyelemlakásban’ is viseltem az előnevem. Az első versemet is előnévvel nyomatom ki, ha Bélteky László barátom és első mesterem, rám nem förmed: az írónak nincs más rangja, csak a neve! Ettől kezdve azért dolgoztam, hogy a szürke név bejusson a köztudatba.”15 Az Erdélyi Lapok, majd a rövid éltű Új Lapok Bélteky jóvoltából elég sűrűn hozta verseit, s ő bíztatta arra is, hogy jelentkezzen a Színházi Élet verspályázatán, sőt jelentkező sorait ő diktálja…16 A színházi lap közölte a Régi vers-et 1932 augusztusában, majd újabbakat is hozott tőle.

Horváth Imre lényegi megjegyzést is tett alkotói szemléletére: „Nagyon szeretem a színeket, a zenét, az alliterációt. Egyik váradi költőbarátom, Bélteky László, sajnos nagyon régen elhallgatott, figyelmeztetett: a nyelv elévül, csak a gondolat marad.17 Ezt később is fülében csengett:

„Drága Laci! Örülök, hogy hírt adtál magatokról, bár eddig is sokat tudtam Rólatok. Hallgattalak a rádióban és láttalak a tévében Péterrel. Magamat is mellétek képzeltem, mintha a régi Újságíró Clubban beszélgetnénk Váradon és újra azt mondanád: ’Vigyázz, vigyázz, nem hajszold az alliterációt, a nyelv elévül, nem marad meg csak a gondolat.’18 Külön történet a Horog c. vers közlésmizériája, amely félreérthetetlen antifasiszta költemény. Erről a költő így emlékezett: „{én} a háború előtt is írtam verseket napi problémákról, meg is dátumoztam őket, például a Horog címűt, mely eléggé komoly antifasiszta kiállásnak számított, nem sokan merték vállalni, a Korunk nem is fogadta el közlésre, egy aradi minorita lapban jelent meg”.19 A költeményt Bélteky László hamarosan átvette a Vasárnapból a Magyar Lapok számára.20

*

E váradi baráti közösség szellemi, lelki összetartozása a történelmi helyzet folyamatos abszurditása ellenére megállta a próbát. Ruffy Péter is tanúsítja a fiatal váradi írógárda lelkes összetartozását:

„A harmincas évek elején egy induló váradi katolikus újság szerkesztőségében, amelynek mindketten újdondász munkatársai lettünk, megismertem egy nyúlánk, csöndes, végtelenül szerény és kopottas fiatalembert. (…) A közös sors, amely voltaképpen kilátás nélküli sorstalanság volt, kovácsolt olyan barátokká, akik az elsuhant közel fél évszázad alatt egymással soha nem pöröltek, még félreértést sem tudnék kibányászni a múltak vermeiből. Nappal hírekért loholtunk, éjszakánként együtt róttuk az utcákat a közös barátokkal, Bélteky Lacival, a költővel, Arató Bandival, a hírlapíróval, Bárdos Lacival, a szerkesztővel, bölcsekkel, bohémokkal, bolondosokkal… (…)”21

Jegyzetek

1 Turzai Mária: A Vásárhelyi Találkozó. Politikai Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 148.

2 A szerző tulajdonában lévő gyászjelentés szerint 1995. április 12-én halt meg. A budapesti Szervita templom altemplomában helyezték örök nyugalomra.

3 Balogh Edgár szerk.: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. k. Kriterion, Bukarest, 1981.

4 Záhony Éva: Romániai magyar szépirodalom a két világháború között 1919-1944. (Bibliográfia) Az Országos Széchényi Könyvtár kiadása, Bp. 1984.

5 Indig Ottó: Csak egy igaz versért élek. Dacia Könyvkiadó – Kolozsvár – Napoca, 1981.

6 Horváth Imre: Ha a múzsa táncra kérne… – Élmények és reflexiók. Kriterion, Könyvkiadó, Bukarest, 1984. 123.

7 Indig, 74.

8 Gaál Gábor: Korunk, 1935/ 5. 407–408.

9 Kiss Jenő: Horváth Imre: Örvény felett. Erdélyi Helikon, 1935/3. 146–147.

10 Méliusz József: Horváth Imre: Hangtalan beszéd. Korunk, 1937/5. 474-475.

11 Hegyi Endre: Horváth Imre. Hangtalan beszéd, Pásztortűz, 1937/10. 226.

12 I. Szemlér Ferenc: Hangtalan beszéd, Erdélyi Helikon 1937/3. 234.

13 Indig, 56.

14 A beszélgetés 1980. november 13-án zajlott le, jelen volt Margit asszony és Köteles Pál.

15 Ha a múzsa táncra kérne… 6.

16 Indig Ottó, 46.

17 Marosi Ildikó: A belső örömforrás. In: Közelképek – Húsz romániai magyar író. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974. 78.

18 Tavaszi Hajnal: Három levél Horváth Imre hagyatékából. Várad, 2003/2. 53-54.

19 Bakó Endre: Egyetlen vers… – Nagyváradi beszélgetés Horváth Imrével, Hajdú-bihari Napló, 1985. júl. 16. 5.

20 Indig Ottó, 101.

21 Ruffy Péter: A hetvenéves Horváth Imre. Magyar Nemzet, 1976. dec. 25. 16.