Az utókort hálásnak vagy hálátlannak szokták mondani annak függvényében, hogy megfeledkezik-e vagy sem az előtte járókról. Vannak személyiségek, akiket azért nem őriz meg emlékezetében az utókor, mert sokkal jelentősebb kortársaik voltak, akik elhomályosították emléküket. És vannak olyanok is, akiknek bár voltak érdemeik a közösség életében, de tevékenységük összességében mégsem érdemli meg a feltétlen tiszteletet. Ha Nagyvárad múltjából keresünk ilyen személyiséget, akkor Sas Edére tökéletesen illenek a fenti megállapítások: az ő munkásságát nem lehet kihagyni egyetlen nagyváradi sajtótörténetből sem, de mégsem ejtik ki diccsel sohasem az ő nevét, legalábbis Nagyváradon, mert újságírói érdemei szinte kizárólag egyéni érdekekkel párosultak. Mindazonáltal érdemes megismerkedni ezzel a különös, emberi gyarlóságaival együtt is érdekes személyiséggel.
A modern nagyváradi újságírást Iványi Ödön teremtette meg, aki 1891-ben Aradról tért vissza szülővárosába, hogy átvegye a Nagyvárad napilap irányítását. Ő csábította Váradra azt a két későbbi szerkesztőt, Fehér Dezsőt és Sas Edét, akik a huszadik század fordulójától az első világháborúig tartó korszakban a sajtóélet meghatározó szereplőivé váltak. Indig Ottó a váradi újságírásról szóló Váradi parnasszus című könyvében írja, „Ők már hivatásos írók, professzionista publicisták voltak, ellentétben azzal az országos gyakorlattal, mely a szerkesztői székekbe politikai ambícióktól mozgatott jogászokat, teológusokat, tanárokat ültetett. Ezzel magyarázható hozzáértésük, lapjaik iránt érzett elkötelezettségük. (…) Ők formálták a váradi irodalmi ízlést, ők alakították az irodalmi közvéleményt”.
Az Iványival együtt Váradra érkező Sas Ede 1869. december 23-án, Pesten látta meg a napvilágot Hille Ede néven, apja csehországi német katonatiszt volt, édesanyját Szurmák Jozefának hívták. A sors nem volt kegyes hozzá: gyerekkori betegsége, sántasága egész életében elkísérte, de ezt a testi fogyatékosságot hihetetlen akaraterővel és munkabírással kompenzálta. Írásai már 1886-tól kezdtek megjelenni a Szegedi Híradóban és a Szegedi Naplóban, utóbbi lapnak 1889-ben munkatársa is lett, majd az aradi Alföld is belső munkatársként foglalkoztatta.
Fehér Dezső és Sas Ede tehát együtt kerültek a Nagyváradhoz, közösen dolgoztak a szerkesztőségben, sőt, közösen írtak színdarabot is Ínségesek címmel, amelyet 1893-ban be is mutattak. Egyébként később még két Sas Ede darabot játszottak Nagyváradon: a Légyott előtt című jelenetet 1900. decemberében, a Mihály pópa lányát 1907 januárjában mutatták be, ez utóbbit felújításként 1914-ben is előadták. De ne szaladjunk ennyire előre az időben. Iványi Ödön 1893. októberében meghalt, helyét Sas Ede vette át, és az elkövetkező másfél évben, míg a lapot irányította, elődjéhez méltó színvonalon tartotta. Indig Ottó kiemelte már említett könyvében, hogy Sas Ede hívta Váradra Marton Manót, aki szintén a helyi újságírás jeles személyiségévé nőtte ki magát. Csakhogy az említett másfél évet, míg Sas Ede először állt a Nagyvárad élén, beárnyékolta az az erőszakos románellenes tüntetés, melyet a lap szított.
Az eset előzménye az, hogy a Nagyvárad 1893. augusztus 6-iki számában vezércikk jelent meg Súlyos vádak Pável püspök ellen címmel. Ebből idézünk: „Pituk Béla nagyváradi gör. kath. plébános egy röpiratot adott ki, melyben az excellenciás püspökről, Pável Mihályról és a gör. kath. klérus több előkelő tagjáról néhány tényekre hivatkozva azt állítja, hogy honárulók; idéz rendeletet, mely szerint a püspök utasította tagjait, hogy a magyar nyelvet igyekezzenek onnét is kiirtani, hol az már tért foglalt; fejtegeti a belényesi főgimnázium üzelmeit, felsorolja névszerint azon községeket, melyekben a kétszínű törekvés a magyarokat eloláhosította; elmondja, hogy a püspök és környezete a dáko-román eszmék rajongó táborába tereli a hívőket.” Az újság részletesen ismertette Pituk Béla röpiratát, az elkövetkező napokban szinte egész lapszámok ezeket a vádakat taglalják, ami felkorbácsolta a kedélyeket a városban. Augusztus 9-én este azután robbanásig nőtt a feszültség: a feltüzelt magyarok erőszakos tüntetést szerveztek a városban. Erről így számolt be a Nagyvárad: „A tüntetést már délután mindenki tudta. Ezért a Szent László téren volt az egész város. Müller cukrászdája zsúfolva elegáns hölgyközönséggel. A téren pedig gyűlt, gyülekezett a tüntető tömeg. Lassan-lassan tömörültek a román püspöki palota előtt. 9 óra felé elkiáltotta magát egy harsány torok:
– Le a hazaáruló gazemberrel!
Iszonyú zsivaj támadt erre. Megeredt a kőzápor, mint a veszedelem. Csörömpölve hullottak alá a palota ablakai. Közben siketítő fütyülés, macskazene, abcúg hasította a levegőt. A tömeg nőttön-nőtt. A kőzápor egyre erősödött.
Alig van már ép ablak a püspöki aulán, mikor rohamléptekben megérkezett a rendőrség, élén Rimler Károly főkapitánnyal s valamennyi rendőrbiztossal. A rendőrök lehetőleg szép szóval iparkodtak a népre hatni; hátraszorították őket és nagy szabad tért tisztítottak meg a palota előtt. Hanem a sokaság még a kordonon keresztül is röpítette a köveket.
Több rendőr megsérült a kőzáporban. A főkapitány, aki emberfeletti buzgalommal iparkodott volna a nép ezreit ösmertetni: Két súlyos dobás találta a nyakán. (…)
Közben egyre terjedt a riadó jelszó:
– Föl a kanonokokhoz!
Mint a vízáradás tajtékzó hullámai, rohant a sokaság a nagy Teleki utcán a Magyar-utcára. Azon az úton folyvást szedték a köveket. Kőváry prépost háza előtt rémséges zaj reszkettette meg a levegőt. Abcúg az oláhokkal!
A következő percben nem volt a házon egyetlen ép ablak; de még ablakfa sem. Az óriás kövek a lakásokba repültek, iszonyú rombolást, halálos ijedelmet okozva a lakók között. (…)
Azután vissza a Szent László-térre! Ott szájról szájra szállott a suttogás; végül már égreszkedtető riadó lett belőle:
– Föl az oláh szemináriumba!
Azt hitték, leszakad a vad iramodás alatt a vendéghíd. Recsegtek a karfái is: oly megzsúfolt tömeggel tódultak rá és futottak bomlottul át Olasziba. A Bémer-téri hídépítés kőrakása volt az arzenál. Az éjszaka serege átözönlött a Bazárszoroson, egyre sokasodva. Borzalmas abcúgolással tört ki az ostrom az épület ellen. Néhány rendőr állt ott: az megpróbálta a lehetetlent. Egyikük kihúzott oldalfegyverével akarta szétkardlapozni a túlnyomó tömeget. Azt majd agyonverték. Hullott a kő özönnel. (…)
A román papnevelde ablakainak teljes szétrongálása és agyonkövezése után egészen nekiszilajult már a néptömeg és leszedve az ablaktáblákat és zsalukat, ezekkel a hosszú fehér lécekkel felfegyverkezve rohantak végig az úton kínos lármával:
– Le a hazaárulókkal! Abcúg Pavel! Visszafelé jövet még egyszer kőzáporral támadták meg azokat a Széchenyi-utcai házakat, hol oláhok laknak, sőt nem egy tiszta magyar család ablakát is érték véletlenül a repülő kövek. (…)
Mikor itt útközben minden oláh ablakát teljesen összezúzták, akkor vadul ordítozva rohantak a Fő utcára. A színházból éppen akkor tódult ki a közönség és bámulva nézték a ritka látványt. Aztán átment a tömeg a vendéghídon egyre dübörögve és abcúgolva. A gyönge alkotmány minden pillanatban leszakadással fenyegetett.
A kispiacon rengeteg népség csatlakozott a visszaérkezett tüntetőkhöz. Mint a lavina úgy nőtt hirtelen a sokaság. Fülsiketítő kurjantásoktól visszhangzott az éjjeli órákban máskor csendes kispiac. (…)
Fél tizenegy lehetett, mikor a püspöki palotán elpusztított a tömeg minden elpusztíthatót: azután visszavonultak a Szent László térre és énekelni kezdettek.
A rendőrség tehetetlenül nézte végig a kínos rombolást. (…)
A püspöki palota dörgetésébe beleunt tömeg nagy részének éppen akkor jutott eszébe, hogy jó volna a Várad velencei gör. kel. plébánia és az avval kapcsolatos oláh iskola felé is egy kirándulást tenni s egy kiadott jelszóra hirtelen megindultak óriási lárma és danolás közepette végig a Zöldfa utcán és a nagy töltésen.
Már a töltés végére értek, amikor egyszerre csak szemben találták magukat a katonák szuronyaival, mire mintegy varázsszóra megfordult a tömeg s hanyatt-homlok rohant vissza a Szent László térre s itt tömören állást foglalt. A katonaság csakhamar utolérte a menekülőket, de egyelőre megelégedett azzal, hogy elfoglalja a vezénylő százados által részére kijelölt pozíciókat. (…) Egyidejűleg egy eskadron huszárság is állást foglalt a Szt. László téren (…) komolyabb összeütközésre nép és katonaság között nem került sor s utóbbi mintegy éjjeli 2 óra felé bevonulhatott a laktanyába.”
Azért idéztük hosszabban az akkor történteket, mert az ügyből évekig tartó per lett, melynek több mint harminc vádlottja, és két fővádlottja volt, utóbbiak közül az egyik maga Sas Ede, aki a vád szerint izgató beszédeket intézett a tüntetésre összegyűlt néphez. A Nagyváradi Törvényszék mind a két fővádlottat hat-hat hónapi börtönnel sújtotta magánszemélyek elleni erőszak bűntette miatt, a többi vádlottat pedig kisebb-nagyobb fogházbüntetésre ítélte. A Nagyváradi Ítélőtábla azonban mindkét fővádlottat fölmentette, a többi vádlottra nézve pedig részben megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét. A Magyar Királyi Kúria 1898. január 20-iki tárgyalásán egész terjedelmében helybenhagyta az ítélőtábla ítéletét. Mindazonáltal a helyiek közül sokan mindvégig a tüntetés értelmi szerzőjeként, és a fő felelőseként tekintettek Sas Edére, aki 1895-ben Budapestre költözött. Csak feltételezni lehet, hogy az elköltözésben közrejátszott ez az ügy és a rá nézve kedvezőtlen elsőfokú ítélet is. Budapesten a Fővárosi Lapok és a Pesti Napló munkatársaként dolgozott. Rengeteget írt, szerzőként közkedveltségre tett szert, 1895 májusában a szegedi Dugonics-társaság tagjává választották. 1897 májusában megnősült, 1898 márciusában családnevét hivatalosan is Sasra változtatta. Ugyanebben az évben, immár a teljes felmentés után ismét tisztává vált számára a váradi levegő, így könnyebben elfogadhatta Láng József laptulajdonos felkérését, hogy vegye át ismét a Nagyvárad szerkesztését. Az akkorra már több kötetes szerzőként ismertté vált Sas Ede visszatérése késztette Fehér Dezsőt arra, hogy kilépjen a Nagyvárad szerkesztőségéből és új napilapot alapítson, ez lett a Nagyváradi Napló. Sas Ede Váradra való visszatérésétől, és a Nagyváradi Napló beindításától kezdve az első világháború kitöréséig számítható a nagyváradi újságírás aranykora, amikor négy színvonalas napilap: a Nagyvárad, a Nagyváradi Napló, a Szabadság és a római katolikus egyházmegye lapja, a Tiszántúl hadakoztak egymással az olvasók és nem utolsó sorban a különféle hatalmasságok kegyeiért.
Ennek a küzdelemnek a megvívásához Sas Ede nem válogatott az eszközökben. Bár ő anyagilag ettől egyre csak gyarapodott, a korban ő volt az egyetlen váradi újságíró, aki a szerkesztői munkából meg tudott gazdagodni, de a pénzhajhászásnak és az intrikáknak megvolt a hátulütője is. Alig fél éve volt Nagyváradon, amikor helyi kollégái bojkottot hirdettek ellene. Erről így számol be a Nagyváradi Napló 1899. május 20. száma: „A vidéki hírlapírók szövetségének nagyváradi bizottsága tegnap este 7 órától 11 óráig a zsurnalisztika történetében ritkán előforduló esettel foglalkozott. (…) Az ülésen elhatározták, hogy Sas Ede hírlapírót boycottálják a helyi bizottságból és ez iránt javaslatot tesznek a V. H. O. Sz. (Vidéki Hírlapírók Országos Szövetsége – szerk. megj.) központjánál is. Sas Ede ellen az incollegiálitás vádjai hangzottak fel lépten-nyomon és ennek következménye lett a tegnapi határozat. (…) Az ülésen Szathmáry Zoltán a következő inditványt terjesztette elő: Tisztelt választmány! Tekintettel arra, hogy Sas Ede hírlapiró eddigi itteni működésével nap-nap után annak adta bizonyítékát, — hogy önző érdekeinek képes feláldozni az egész nagyváradi hirlapirói kar existencziáját és reputáczióját, tekintettel arra, hogy viselkedésével csak a hirlapirók tekintélyét rontja meg a nagyváradi közönség előtt, melynek jóakaratát és jóindulatát annyiszor tapasztaltuk, tekintettel arra, hogy egész múltja az itt nem kodifikálható cselekedetei miatt csak ártalmára volt ezen testületnek, indítványozom, hogy Sas Edét, mint aki (…) hírlapíró társaink ellen egyik intrikát a másik után követi el, mert aki minden kollegáját, ahol csak teheti, megmarja és kisebbíti úgy az ő, éppen modora miatt szűk körű társaságában, mint különösen a kénye-kedvére bocsájtott »Nagyvárad« czímű lapban, ismételten indítványozom: miszerint őt a V. H. O. Sz. nagyváradi bizottságából egyszersmindenkorra kizárjuk, vele minden társadalmi és hivatalos érintkezést megszakítunk (…)”. A bojkottra való felhívást végül hat az egyhez arányban megszavazták, és egyben kijelentették azt is, hogy amennyiben Sas Ede tagja marad a szövetségnek, akkor ők maguk lépnek ki belőle. De végül nem lett következménye az ügynek, Sas Edét nem zárták ki a Vidéki Újságírók Országos Szervezetéből.
Kultúrtörténeti emlék
Ezek a torzsalkodások azonban nem fordították el az újságírók figyelmét a Nagyváradot érintő legfontosabb ügyektől. Itt kell megjegyezni azt, hogy a Nagyvárad főszerkesztőjeként Sas Ede is a haladást képviselte és támogatta a város fejlődését. Felemelte szavát, hogy Nagyvárad a királyi tábla megyei székhelye legyen, kardoskodott a Kereskedelmi Kamara Nagyváradra költöztetése érdekében. Az új városháza és a kőszínház építésének az ügye, a közvilágítás bevezetése is fontos volt számára. Sas Ede közkedvelt író volt, köszönhetően könnyed, humoros stílusának, amivel a komoly témáknak is egyfajta joviális, kellemes hangulatot tudott kölcsönözni. Nagyváradnak már régóta szüksége volt egy új városházára, Sas Ede erről a súlyos hiányosságról is könnyed hangnemben tudott írni 1900 februárjában: „… a városháza urainak rettenetesen fő a fejük, hogy hova helyezzék hát el a városi hivatalokat, ha a királyi tábla részére át kell engedni a mostani bagolyvárat, amelynek oduiban nem laknék el egy réti csikasz fenevad sem – hisz ma már a farkasnak is modernebb igényei vannak. Először tudvalevően az a terv merült föl, hogy a városházát a Zöldfa szállóban kell elhelyezni. Igen, de az ötlet ellen súlyos aggodalmak merültek föl. A városatyák, akik mindig sanda szemmel ellenőrzik a városi tisztviselők működését: úgy okoskodtak, hogy az alkalom tolvajt, azaz örökké villásreggeliző, lakmározó és ozsonnázó tisztviselőket fog szülni. Közel lesz a szálloda étterme s ezért a tanács egy-egy kis pörkölt mellett fogja tárgyalni a fontos ügydarabokat; a bizottságok kávézva üléseznek és a közgyűlést pedig fölterített asztal mellett fogják megtartani (…) Ez a félelem aztán, hogy a városháza egy nagy lakomázó kompániává alakul át, megingatta a Zöldfa híveit. Pedig milyen érdekes lett volna fölírni a vendéglő ajtaja felé: Vendéglő a városházához. A városháza fölé pedig ezt: Városháza a vendéglőhöz.
Abban minden nagy és kisebb kaliberű elme egyetért Nagyváradon, hogy legcélszerűbb lenne új, fényes, pompás és drága városházát építeni. Ennek a nagyszerű tervnek nincs is, csak egyetlen akadálya, de ez az egy akadály aztán olyan hatalmas, hogy lehetetlenné teszi azt a fényes álmot, mikép nálunk a városi tisztviselők bűzös, sötét, nyirkos kazamaták helyett emberhez és hivatalnokokhoz méltó szobákban dolgozzanak. Nagyvárad tudvalevőleg igen messze áll anyagiak dolgában a régi Velencétől, ahol a paloták falait vékony aranylemezekkel vonták be. A város anyagi helyzeténél csak polgárainak anyagi helyzete rosszabb, akik között már vagyonos embernek kiáltják ki azt, aki nincs fülig az adóssággal.”
A villamos bevezetésének az ügyét is felkarolja a Nagyvárad, erről is sziporkázó gondolatokat oszt meg Sas Ede olvasóival a fentebb idézett cikk keretében: „Szóval mindenki örül a villamos vasútnak, csak a bérkocsisok vannak kétségbeesve, hogy ha az átkozott elektromos masina fog utcáinkon keresztül-kasul robogni: ők tormával és paprikás lével mérhetik ki a paripáikat. Pedig hát a bérkocsisok aggodalma merőben alaptalan. Éspedig azért, mert a villamos vasút nagyon olcsó és ezért nagyon demokratikus közlekedési eszköz. Márpedig a mai demokratikus korban ki akarna a nép közlekedési eszközéhez folyamodni? Legyenek nyugodtak a bérkocsisok, különösen pedig a kétfogatúak: Nagyváradon a villamos vasút idején is bérkocsin fognak járni azok, akik voltaképpen – nem igen tehetik. Mert Nagyváradon igen kevés ám a pénz; de annál több az úr!”
A Nagyvárad igyekezett úgy szorgalmazni a város fejlődését elősegítő befektetéseket, hogy mindez Sas Edének konkrét előnyöket is hozzon. Az újságcsinálás alapvetően üzleti vállalkozás volt számára, de az irodalmi sikereket sem a megteremtett művészi értékkel, hanem az anyagi haszonnal, illetve az ehhez kapcsolódó, avagy ezzel is járó társadalmi elismertséggel mérte. Természetes tehát, hogy ott volt a helye az egyébként jószándékú, de dilettáns írókat tömörítő Szigligeti Társaságban, és az itteni kapcsolatainak, illetve befolyásának köszönhetően az a megtiszteltetés érte, vagy elintézte, hogy a kőszínház hivatalos megnyitó ünnepségén, 1900. október 15-én az ő prológusát olvasták fel. A Szigligeti háza című költemény bár művészi szempontból nem kiemelkedő alkotás, de fontos helytörténeti adalék, ezért idézünk belőle. Az első szakasza így hangzik:
Te legcsodásabb háza a világnak!
Rajongva nézem bűvös falaid.
A földi mámor, földöntúli vágyak
Az örök dicsőség, mind itt lakik!
Festett tündérkert! A panasz, a vád
Zúgó viharként támadnak ma rád.
S én e viharban megrendülve kérdem:
Mi most a színpad – s mi volt régen?
Majd a színház múltjának korszakait idézi meg egy-egy strófával. A történelmi számbavétel után magát Szigligeti Edét szólítja meg egy hét strófás betéttel, arra kérve, hogy legyen mintegy égi védnöke e földi művészi hajléknak. Majd a jókívánság következik:
Hogy mi körül zúg a zavaros ár,
Hogy minden szépet, jót örvénybe zárjon:
Álljon e ház, miként a sziklavár,
Mint hegytetőre épült templom álljon!
S ha szennyes árvíz zúdul a világra
Legyen az ideálok Ararátja!
Mert jaj a népnek – sorsa rút halál,
Ahol nem divat – az Ideál!
Támadjon itt igaz magyar világ,
A költészet bűbájos virulása:
Magyar földből fakadó virág
Legyen sasfészek, melyből az eszmék
Magasra törve a napot keressék,
Fehér legyen a szárnyuk – de szabad!
Fehér sas legyen itt a gondolat!
A prológus utolsó előtti versszaka:
S amit a törpe kor ma csak nevet:
Itt prófétája szóljon ihletetten.
Lobbanjon föl a hazaszeretet
Tűzoszlopa a sivatag jelenben!
Támadjon költő, kinek dörgő hangja
Hazafiságnak legyen ércharangja.
És hirdessen a jóknak víg esztendőt:
Hisz megbűnhődtünk múltat s jövendőt!….
Majd miközben a zenekar halkan a Himnuszt kezdi játszani, felhangzik az utolsó versszak:
…Ti, kik itt vagytok – halljátok szavunk?
S visszhangja kél-e, lázasan remegve?
Hisz minden vágyunk, égő óhajunk,
Hogy utat leljünk mindig szívetekbe!
Ti, kik itt vagytok – imádkozzatok:
Teremtsünk mi is egy nagy korszakot!
Az ideálnak! Mi küzdő hazánknak!
Magyarok Istene! Úgy áldd meg ezt a hazát.
Sas Ede irodalmi tehetségénél sokkal nagyobb volt üzleti rátermettsége. A váradi sajtó konkurenciaharcában ő mutatkozott a legagilisabbnak. Hegedűs Nándor újságíró, aki személyesen ismerte őt, azt írja, hogy a Magyar Távirati Iroda, a Pester Lloyd, a Pesti Hirlap és a Budapesti Hirlap tartott Nagyváradon sorfizetés ellenében tudósítót, és ez mind a négy lapnál Sas Ede volt. Ez volt az egyik oka annak, hogy az újságírók nem szerették őt, aki még ezeket a kis jövedelemforrásokat is elorozta tőlük. Hegedűs ezt is írja róla: „sánta is volt, béna is volt, de fürgeségben és agilitásban vetélkedett öt ép emberrel és csakhamar mint a dagály harapott le egy-egy darabot Láng József lapvagyonából.” A manőverezések eredményeként a Nagyvárad 1901. augusztus 3-án egy hírlapkiadó részvénytársaság tulajdonába kerül, melynek sokak meglepetésére Sas Ede lett a főrészvényese. Másik pályatársa, az őt szintén személyesen ismerő Tóth Sándor egy 1921-ben írt, egyébként rendkívül rosszindulatú, sőt, dehonesztáló cikkben emlékezik vissza arra, miképpen kaparintotta meg Sas Ede Láng József lapját: „Bebeszéli Láng Józsefnek, kiadójának, aki e kampányban (az 1899-es bojkottról van szó – P. I.) fedezte, tartotta az ellenszenv dacára is, amely Sas Edével szemben megnyilatkozott, hogy alakítsa át a nyomdát és a lapot részvénytársasággá. Ez meg is történt. Az elhelyezett részvényeket Sas Ede visszakunyorálta (…). Mikor a részvények többsége a markában volt, Sas Ede közgyűlést hívott össze, amelyen az ő strohmannjai, nagyrészt a vállalat vele cimborázó alkalmazottai és kávéházi csellengők jelentek meg s kimondták, hogy a lapot és a nyomdát Sas Edének adják át. Láng máról holnapra szegény ember lett s kénytelen volt kivonulni az üzletből, amelyet ő teremtett meg.” A cikk durva hangneme miatt fenntartásokkal kell kezelni az abban foglalt állítások hitelességét, viszont tökéletesen érzékelteti azt, hogy egyes kollégáiban milyen erős ellenszenvet volt képes kelteni Sas Ede, aki miután teljesen átvette az uralmat a Nagyvárad fölött, kérlelhetetlenül a saját üzleti érdekeinek a szolgálatába állította azt.
Ady és Sas
Ellenszenvről szólván és az eddigiek után talán nem lesz meglepő, hogy Sas Edének a Nagyváradra kerülő Ady Endrével is meggyűlt a baja, bár kapcsolatuk igen kedvezően indult. Sas Ede jó újságírói, szerkesztői szimatának bizonyítéka, hogy ő közölt Nagyváradon először Ady-írást, méghozzá még egy Debrecenben írt kritikáját. Ady hálás is volt neki ezért, és miután Nagyváradra került, az első itteni hónapjaiban kedvező kritikát írt Sas Edének a Mesék a valóságról című verses kötetéről. Később azonban kiismerte a befolyásos szerkesztőt, és valósággal ellenségekké váltak. Az első nyílt csörtére azt követően került sor közöttük, hogy a Debreceni Friss Újságban támadó cikk jelent meg Nagyvárad ellen, mely már egy sor közintézményt elorzott Debrecen elől, és most a közigazgatási tanfolyamot is el akarta volna venni. Ady Endre a Nagyváradi Naplóban fűzött megjegyzést ehhez cikkhez: „Ezt a debreceni lapot Sas Ede nagyváradi hírlapíró szerkeszti. Újabb adat arra, hogy bizonyos egyéniségek sem erkölcsi, sem semmiféle inkompatibilitást nem ismernek”. Sas Ede helyett Harsányi Sándor, a debreceni lap szerkesztője válaszolt s vádakra. Leírta, hogy Sas Ede ugyan főszerkesztője az újságnak, de annak tartalmába a politikai irányításon kívül nem szól bele. Ha hinni is lehet ennek az állításnak, ez a helyzet önmagában véve megkérdőjelezte Sas Ede álláspontjának hitelességét és őszinteségét. 1901 decemberében lovagias ügy is kerekedett a Sas Ede és Ady közötti ellenszenvből. Sas Ede írt egy verset a Nagyváradi Magyar Színpadba, illetve a Nagyváradba. Másnap Ady Endre a Színházi Újságban parodizálta a verset. Ennek az Ady kötetekben nem szereplő gúnyversnek az utolsó részét idézzük, már csak azért is, mert jól leírja azt, milyen embernek látta Sas Edét sok kortársa:
Szólnak sokan, változik fű, fa is,
De némely ember állandóan hamis.
Másnak mégis van őszinte sora,
De ez őszintén nem írt még soha.
Kedve, könnye, sírása tettetett,
Gyűlölt mindig, sohasem szeretett.
Írása, lelke, mindene sottis,
Kamatoztatja – még a lantot is.
Az afférnak következménye lett: Karácsonyi Aladár, a Nagyvárad munkatársa provokálta Kaczér Vilmost, a Színházi Újság szerkesztőjét, amiért Kaczér lovagias elégtételt kért. A pisztolypárbaj a volffi erdőben zajlott le, Karácsonyi huszonöt méterről lőtt, de nem talált, Kaczér nem élt a lövés jogával, a párbajnak így nem volt sérültje.
Ady és Sas Ede utolsó nyilvános kakaskodása 1903 tavaszán zajlott le, amikor Ady Endre a helyi napilapok előzetes megegyezése ellenére leközölte a Nagyváradi Naplóban azt, hogy dr. Somló Bódog nagyváradi jogakadémiai tanár ellen a tanári kar több tagja állásfoglalást fogalmazott meg, mert antimonarchistának, ateistának és anarchistának minősítették nézeteit. Ady írása országos felzúdulást keltett, váradi kollégái azonban, köztük természetesen Sas Ede is szószegéssel vádolták meg őt. Ezekre válaszul írta Ady szerkesztői üzenetét a Nagyváradi Napló 1903. május 31-i számában, többek között ezt: „A „Nagyváradi Napló” ellen ízléstelen és oktalan kirohanást intézett tegnap két nagyváradi lap, a „Szabadság” és a „Nagyvárad”. (…) Ők tudniillik azért haragusznak, mert a nagyváradi jogakadémia szenzációs, fölháborító botrányát mi tártuk legelőször a nyilvánosság elé, s hogy újságíró nyelven szóljunk: zsurnalisztikailag mi vezettük be az ügyet.(…) – A szószegés vádja hát nem való és komikus is. Sas Edéhez, a kollegialitás híres apostolához külön szavunk van, mert durva kirohanását ő is megtoldta egy szóval. Mi nem irigyeltük az ő sikereit a tejgazdaság, biztosítás-kötés és hirdetés-akvirálás terén stb., mért irigyli ő tőlünk azt a zsurnaliszta-sikert, mely pláne nekünk nem hozott anyagi hasznot sem.” Sas Ede nem maradt adósa Adynak és a Nagyváradi Naplónak, ezt írja a Nagyvárad június 3-i számában Szerkesztői üzenetként: „Ami egyébként a Nagyváradi Naplónak e lap szerkesztőjére tett megjegyzését illeti, arra mi viszont azt jegyezhetjük meg, hogy igénytelen nézetünk szerint a közönség valószínűleg többre becsüli azt az újságírót, aki teheneit feji, mint azt, aki a publikumot feji meg.” Június 5-én még egyszer odaszúr Adynak: „A Nagyvárad szerkesztője igenis büszke rá, hogy a portája körül látszik a tevékenység nyoma. Akinek ez nem tetszik, pukkadjon meg az irigységről. De aki azt meri állítani, hogy amit a Nagyvárad szerkesztője szerzett, azt nem a legszigorúbb tisztesség útján szerezte, az közönséges, rágalmazó gazember”.
Ady Endre 1903 októberében elhagyta Nagyváradot, de Sas Edének maradt így is bőven ellenfele a városban. Folyamatosan párbajozik, szinte nincs olyan év, ami eltelne úgy, hogy ne keveredne bele valamilyen becsületbeli ügybe, és a párbajok megvívásában testi fogyatékossága sem gátolja. Még Kun Bélával is összerúgta a patkót, aki akkoriban nagyváradi újságíró volt. Mindemellett, ha érdekei megkívánták, akkor a párbajellenes mozgalmat támogatta. A Nagyvárad az új évszázad első évtizedében hű krónikása, sőt, esetenként előmozdítója volt a város páratlan fejlődésének, melynek egyik jelentős lépcsőfoka volt a városháza felépítése, majd felavatása 1904. január 10-én, a villamosforgalom beindítása 1906. március 1-jén, stb. Az évek során Sas Ede nemcsak helyi, de országos befolyásra is szert tett, amit szintén személyes érdekeinek megfelelően igyekezett kamatoztatni. A már említett VHOSZ igazgatósági tagjaként 1905-ben felvetette azt, hogy a szervezet tagjai lépjenek be a szociáldemokrata-párt szakszervezetébe. Sas Ede hivatalos indoklása szerint erre azért lenne szükség, hogy rendezzék a hírlapírók anyagi helyzetét, továbbá az újságírók és a kiadók közötti jogviszonyt. Úgy állította be saját javaslatát, mint a proletár sorban tengődő újságírók életkörülményeit javító eszközt, valójában az volt a szándéka, hogy megnehezítse az új lapok létesítését, mert azok konkurenciát jelentettek a már meglévő lapoknak, tehát a Nagyváradnak is. Terve valamiért nem sikerült, és egy év múlva, 1906-ban már kárhoztatta azokat, akik a választásokon a szociáldemokrata pártra szavaztak. 1907-ben a Petőfi Társaság rendes tagjává választották. 1909-ben a nagyváradi újságírók szövetségének megalkotásában ügyködött, mely szervezetnek elnöke is lett.
Újságíró sztrájk
Sas Edét a felsoroltakon kívül megválasztották több más közhasznú egyesület, bizottság, egylet tagjává. Társadalmi beágyazottsága egyre mélyebb és biztosabb lett, ami fontos biztonsági hálót jelentett számára 1912-ben, amikor belefutott nagyváradi pályafutásának egyik legnagyobb konfliktusába, amiből a magyar sajtótörténet első vidéki újságíró sztrájkja kerekedett.
Az akkoriban ellenzéki lapnak számító Nagyvárad megírta, hogy gróf Tisza István gazdaságában az egyik kútnak a vize fertőzött, és mindazok a cselédek, akik ittak a kút vizéből, megbetegedtek. Marton Manó szerkesztő az értesülést Tisza István cáfolata ellenére fönntartotta. Sas Ede szerint emiatt történt az, hogy a Nagyvárad nyomdája abban az évben a posta nyomtatványszállításából jóval kevesebbet kapott, mint a kormánypárti lapok nyomdái, ami természetesen kevesebb bevételt jelentett a Nagyvárad tulajdonosának. Ez rendkívül felbőszítette Sas Edét, aki emiatt Marton Manó szerkesztő szerződését tizenöt évi kifogástalan munka után azonnali hatállyal fölbontotta, nevét tudta nélkül levétette a lapról. Az ügy pikantériája, hogy a kútmérgezésről szóló esetet maga Sas Ede telefonálta meg a budapesti lapoknak, amiért ő fel is vette a tudósítói díjakat. Vagyis úgy próbált lavírozni, hogy a kormánytól és az ellenzéktől is pénzt tudjon szerezni. Amikor a Nagyvárad másik három belső munkatársának a tudomására jutott, hogyan bánt el Sas Ede Marton Manóval, szolidaritást vállaltak szerkesztőjükkel és sztrájkba léptek. Dutka Ákos, Nagy Andor és Hajnal Jenő memorandumot fogalmaztak meg, melyben követelték, hogy Marton Manó kapjon teljes elégtételt, a maguk részére pedig 30 százalékos béremelést, tisztességes bánásmódot és egészséges munkahelyiséget követeltek. Szinte a teljes nagyváradi sajtó szolidaritást vállalt a sztrájkolókkal. A váradi újságírók 1912. április 6-án nyilatkozatot adtak ki, melyben azt írják: „Kollegiális közösséget teljesítünk, amikor ezennel kijelentjük, hogy a Nagyvárad munkatársainak férfias és önérzetes állásfoglalását helyeseljük, hogy a Marton Manót ért méltatlan inzultust kari sérelemnek tekintjük, hogy a Sas Edénél tovább nem dolgozó kollégákkal minden irányban szolidárisak vagyunk és maradunk, hogy az újságírói kar ellenségének tartjuk mindazokat, akik e mozgalom után a Nagyvárad-ot akár munkájukkal, akár csak hírszolgáltatással is támogatják, hogy kötelességünknek ismerjük azokat minden téren bojkottálni s egyben fogadjuk, hogy mi magunk minden rendelkezésünkre álló eszközzel dolgozunk önérzetes kollégáink küzdelmének sikere érdekében.” A nyilatkozatot tizenkét újságíró írta alá, köztük Pásztor Ede, Emőd Tamás és Hegedűs Nándor. A szélesebb váradi társadalom is a tiltakozó újságírók mellé állt: a Royal kávéházban gyülekező sztrájkolókat sokan keresték fel. „Az üdvözlők között volt Rimler Károly polgármester is, aki kitartásra buzdította az újságírókat. (…) Az éj folyamán több fővárosi újság szerkesztősége küldött szívélyes üdvözlést a sztrájkolóknak” – olvasható a Nagyváradi Napló 1912. április 7-i számában. Fehér Dezső lapja április 10-én arról számolt be, hogy a magántisztviselők bojkottot hirdettek Sas Ede és a Nagyvárad ellen, az általuk április 7-én elfogadott határozati javaslat leszögezi, hogy a Nagyváradi Magántisztviselők Egyesülete mélyen elítéli Sas Ede felháborító eljárását, azonosítja magát a hírlapírókkal és bojkottálja a Nagyváradot. Olyan kávéházba vagy fodrászterembe, ahova Sas Ede lapja jár, nem teszik be a lábukat. Felhívják főnökeiket és a kereskedőket, hogy a Nagyváradban ne hirdessenek. Április 8-án a Kereskedelmi és Iparkamarában a polgárság és a munkásság részvételével népgyűlést tartottak, ahol szintén bojkottra szólítottak fel a Nagyvárad ellen. Április 9-én este már színes röpcédulák jelentek meg a városban ezzel a felirattal: „Önérzetes ember nem olvassa, nem hirdet benne, nem fizet elő a Nagyváradra”. Mindez azonban nem roppantotta össze Sas Edét, a sztrájktörés ódiuma ellenére talált új kollégákat, akikkel tovább tudta vinni a lapot, és még azt is elérte, hogy az új munkatársakat felvegyék a VHOSZ-ba. A történteket mégis megsínylette a Nagyvárad, mert legtehetségesebb újságírói hagyták faképnél, sőt, Marton Manó és Dutka Ákos új lapot alapítottak Új Nagyvárad címmel. De nemcsak a csodák, hanem a botrányok is három napig tartanak, Sas Ede alig fél évvel a botrányos ügy után máris egy újabb megtisztelő közösségi kulturális megnyilvánulás egyik főszereplőjévé vált. A Szigligeti Társulatnak régóta dédelgetett vágya volt, hogy névadó írójának egész alakos szobrot állítson Nagyváradon. Az összegyűlt adományokból Margó Ede neves szobrász készített mellszobrot, amit 1912. december 15-én nagy ünnepség keretében avattak fel a szintén a Szigligeti nevét viselő színház előtt. Itt olvasták fel Sas Ede Szigligeti szobránál című versét. A helytörténeti kuriózumnak számító tízszakaszos költemény első és utolsó strófáját idézzük:
Elődbe nem büszke koturnusba lépünk,
Hivalgó nagy zajjal nem ünnepelünk;
Csak egy pár szál virág, mit számodra tépünk,
Késő legényeid, ős Céhmesterünk!
Csak egy pár szál virág: magyar föld virága,
Aminő volt lelked, költészeted is…
Mellyel megtelt vala színpadunk világa,
Mely kicsendült édes, bűbájos nótákba,
S délibábos álmok országába visz…
Ezt a dalt, e helyen, színfalaink között
Ő pendítette meg, tűz ujjaival;
Jaj ha en-magából lelkünk kivetkőzött,
Hogy el ne ringatja többé ez dal!…
Szivünk dobogása rezdül minden hangba,
Erre az ütemre lejt bennünk a vér;
Csitt, hallgassuk! Ez a kis falunk harangja
Ez a tiszaparti füzesek galamja: –
Ebben a nótában lelke s a mi lelkünk
Mindörökre él!…
Világháború, búcsúzó
Amikor ez a szoboravatás megtörtént, addigra már a háború előszelét lehetett érzékelni, hamarosan be is következett a katasztrófa: 1914-ben kirobbant a világháború. Sas Ede karrierje azonban úgy tűnt, hogy töretlenül halad felfelé. 1917-ben, Rádl Ödön halála után a Szigligeti Társaság elnökévé választották. A háborús időszakban fedezte fel Sas Ede az új művészi kifejezési eszközt, a filmet. Kapcsolatba került a magyar filmgyártás úttörőjével, Janovics Jenővel, megírta a Méltóságos rabasszony című forgatókönyvét, az ebből forgatott film 1916-ban készült el, később további három Janovics filmet forgattak Sas Ede írásai alapján.
1918. januárjában Nagyváradon még megünnepelték harminc éves írói és hírlapírói jubileumát, hogy aztán ugyanannak az évnek a májusában bejelentse búcsúzását a várostól. Sas Ede megérezte, hogy a háborút Magyarország elveszíti, és ezzel együtt elveszhet Várad is, ezért még időben felszámolt mindent, ami anyagilag a városhoz kötötte: újságját átadta annak a Hegedűs Nándornak, aki a néhány évvel korábbi újságíró sztrájk során ellene megfogalmazott nyilatkozat egyik aláírója volt. A Nagyvárad 1918. május 31-iki számának Búcsúzó című vezércikkében így vall: „Mikor idekerültem, néhai való mesteremnek, Iványi Ödönnek az oldalán, mi volt akkor Nagyvárad? Egy igazi vidéki kisváros vett körül bennünket, a maga kezdetlegességével és elmaradottságával. (…) Friedrichstrassei elevenségű és párisias kacérságú korzónk helyén még ott kígyózott a szűk Bazár-szoros; s a város közepén bizony könnyen megszámlálhattuk az emeletes házakat. Én még részt vettem a gyűléseken, amelyeket derék Mezey Mihállyal tartottunk, hogy csináljuk meg végre a közúti vasutat; s haj, mennyi csatát vívtunk, szóval, tintával, az öreg, csökönyös Sal Ferenc apánkkal azért, hogy legyen-e hát Nagyváradnak, a nyári fabódé helyett, kőszínháza? Az én szavam volt az első, amely a Bémer-téri szép hajlékban megcsendült; a pályám első – legkedvesebb – koszorúját Nagyvárad várostól kaptam a gyönyörű színházavató estén. Elsők között hallóztam bele a nagyváradi telefonba, amivel Róth János bácsi kultur-vágya, modern vállalkozó szelleme bennünket megajándékozott; és láttam az első villamos lámpák kigyulladását – láttam kikelni, sudárba szökkenni mindazt a sok nemes magot, amelyet a jövő Nagyvárad rajongó, immár nagyrészt porladó álmodói elvetettek; láttam megvalósulni, diadalmaskodni azt a nagyszerű, hatalmas, minden akadályt leküzdő Akaratot, ami ennek a városnak a lelkét mindenkor eltöltötte, fűtötte és feszítette. Ez a lendület, ez az akarat magával ragadott engem is – s bizony jóleső öntudattal gondolok arra, hogy hű és becsületes napszámosa voltam a nagy munkámnak, ami a régi Nagyvárad lerombolásában, az újnak megteremtésében itt mindenha oly lázas és fölemelő igyekezettel folyt. (…)
Láttam e város büszke és dicsőséges nagyratörését, – tanúja és részese voltam küzdelmeinek, viszontagságainak, mikor bekövetkezett a nagy földindulás, a rettentő világkatasztrófa előestéje, amikor még csak rátette lábát a földre a vassarkú kolosszus, a Háború, – s már erre az első toppantásra összeomlott minden, ami nem volt elég erős és szilárd. S láttam a világégés idején nagyszerű erényei kivirágzását, a könyörület, a haza és emberszeretet csodálatos működését. (…) És örvendezve láttam és látom azt is, hogy e város, minden megpróbáltatása után, kifogyhatatlan őstermő talaja a regeneráló magyar erőnek. Látom a pusztulás romjainak eltakarítását. A romokon felpezsdülő új és gazdagabb életet. Új tervek kirajzását látom, új akaratok harsogó indulóját hallom – az alkotás vágya, mint a jóvérű mén, türelmetlenül harapja zaboláját. Egész Magyarország az újjászületés processzusát éli – sehol ez a törekvés nem oly heves s nem hordja magában annyira a siker föltételeit, mint Nagyváradon. Egy nagyszerű, ízig-vérig modern város van itt kialakulóban, amely minden tekintetben szebb, jobb és tökéletesebb lesz, mint a régi volt, amelynek köveit én is segítettem, tőlem telhetőleg, összehordani.
Tisztában volt azzal is, milyen szerepet játszott Nagyvárad sajtóéletében: „Mikor Nagyváradra hozott a sorsunk, Iványi Ödönt és engem, közismert dolog, hogy az újságírás itt ugyancsak gyerekcipőt viselte. (…) Ma már büszke lehet sajtójára Nagyvárad – s a modern élet haladásának keretében nagyszerű kilátások nyílnak meg újságaink jövő fejlődésére nézve is.”
Az életút vége
1918 júniusában Sas Ede már a budapesti Uher Filmgyár dramaturgiai igazgatója volt, több film is fűződik a nevéhez ebből a korszakból: az Eötvös József báró egyik költeményéből készült adaptáció, A megfagyott gyermek (1921) című némafilm az 1920-as évek egyik meghatározó magyar filmje. Két, Petőfivel kapcsolatos film elkészítésében is részt vett, a Bolond Istókban, és a Hevesi Sándorral közösen írt, magának a költőnek az életútját felidéző Petőfi című némafilmben. Mindkét alkotás 1921-ben készült el. 1922-től a Pesti Hírlap munkatársa volt. Ebben az időszakban is folyamatosan alkotott, különösen gyermekkönyvei és az ifjúságnak szóló írásai voltak közkedveltek. Sas Ede 1928-ban hunyt el, a Kerepesi temetőben nyugszik. A Pesti Hírlap szerkesztősége nevében Kosztolányi Dezső mondta a búcsúztatót: „Először látom pihenni. Mindig sietett, jött valahonnan, vagy ment valahová. Most megállott. Mindig mozgott, lüktetett, lángolt. Most mozdulatlan. Mindig serénykedett, percegett, zümmögött a tolla. Most hallgat. A hangyához hasonlított. Kétszer, háromszor akkora terhet emelt vállára, mint a teste és birta-állta. A munka hőse volt. Csak a munkát szerette és a munkában az életet és az életben bennünket. Azon a napon halt meg, mikor orvosai hivatalosan kimondották, hogy többé nem szabad dolgoznia. Ezt nem tudta, de megérezte és a szívét megállította. Azon a napon adjuk át drága hamvait a földnek, mikor a gyermekeket, az ő kis barátjait, akiket annyi ötlettel és szívből fakadó melegséggel mulattatott, elbocsátják az iskolából és megkezdődik a hosszú, nagy vakáció. Életében, halálában a munkát dicsőíti. Áldott legyen ”
Ez a munkás élet nem teremtett kiemelkedőt, de Nagyváradon ösztönzőleg hatott arra, hogy nagy dolgok történjenek. Sas Ede legnagyobb érdeme talán az, állapította meg Indig Ottó, hogy meghonosította Nagyváradon a kapitalista versenyszellemet, és ezzel hozzájárult az irodalmi-művészeti élet fellendüléséhez is. Az utókort tehát nem hálásnak vagy hálátlannak, hanem sokkal inkább igazságosnak kell mondanunk, amiért nem vezette be Sas Edét a közös emlékezet panteonjába. És emiatt valószínűleg maga Sas Ede lepődne meg a legkevésbé, erre enged következtetni a sírján olvasható saját sírverse, amivel összegezte az utána jövők számára szorgalommal leélt életének eredményét:
„Fáradtam, küszködtem,
semmit el nem értem –
s voltaképpen élni
soha rá nem értem.”
Felhasznált irodalom:
Indig Ottó: A nagyváradi színészet másfél évszázada (1798-1944), Kriterion, 1991
Indig Ottó: Várdi parnasszus, irodalmi és sajtóélet a századfordulón, Literátor, 1994
Indig Ottó: A nagyváradi újságírás története, Bihari Napló Kiadóvállalat, 1999
Hegedűs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai, Akadémiai kiadó. 1957
A korabeli sajtó kollekciói
