MEGOSZTOM

Mindent átnéztek, ami papír volt, s nyomtattak rá valamit

A nagyváradi Könyvmaratonon mutatta be Kiss Ágnes a Finomhangolás Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúrarendszerekben – Romániai példák (1949-1989) című kötetét. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatójával a Kriterion kiadónál megjelent műről és a korról Szűcs László beszélgetett.

Ez a könyv arról szól, mitől volt olyan eredményes a szocialista rendszerben a cenzúra, amit én szovjet típusúnak nevezek. Onnan indíthatjuk a gondolatmenetet, hogy a cenzúra normái tágan voltak meghatározva, a szabályok alkalmazása mindig az aktuális politikai elvárásoknak, irányvonalaknak volt alárendelve. Mindig azt nem engedték, amit abban a pillanatban nem akartak. Ez hatalmas adminisztrációs kérdés is volt, több ezer ember munkáját kellett országos szinten koordinálni. Adott napon többé-kevésbé egyformán kellett értelmezniük a cenzúra szabályait, miközben éppen alkottak vagy cenzuráztak. Azzal foglalkoztam, hogyan alakították ki a koordinációt, hogyan ellenőrizték a rendszert. A könyv első felében azt vettem sorra, milyen eszközökkel irányították a cenzorok munkáját, hogyan közölték velük, mit szabad, mit nem szabad. Amikor cenzort mondok, a Sajtófőigazgatóság munkatársaira gondolok, rajtuk kívül a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanácsnál és a pártnál is voltak funkcionáriusok, akik ezzel foglalkoztak. A második részben azt is vizsgálom, milyen személyes kapcsolatok alakultak ki azok között, akik a cenzúra-rendszer különböző intézményeinél dolgoztak, az alkotókat is ide értve, s hogy a „jó” kapcsolatokra építve milyen praktikák alakultak ki, s ezek miként járultak hozzá az eredményességhez.

Az, hogy szovjet típusú, azt jelenti, hogy a szocialista tábor egyes országaiban hasonló mintákra épült az intézményrendszer?

A nagy intézményi struktúra hasonlított, a belső szervezeti megoldások is. Iosif Ardeleanu, korábban Adler Döme, a Sajtófőigazgatóság vezetője több alkalommal járt a Szovjetunióban tanulmányutakon. Teljes egyformaságról azért nem beszélhetünk, a szovjet mintára leginkább a román és keletnémet hivatali rendszer hasonlított, máshol, így Magyarországon nem volt spéci cenzúra hivatal.

1977-ben Romániában is megszűnik a Sajtófőigazgatóság. Ez egyedi döntés volt?

Ugyan például Csehszlovákiában is bekövetkezett intézményi átszervezés, ez egy román döntés volt, a Szovjetunióban formálisan csak 1991-ben szűnt meg. Nálunk elsősorban külpolitikai okai voltak, másrészt annyi történt, hogy a párt és a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács átvette a főigazgatóság szerepét.

Lenne egy álnaiv kérdésem: miért volt szükség cenzúrára? A párt lapjainál dolgozó újságírók álmukból felverve is pontosan tudhatták, mit lehet leírni s mit nem. Ugyanakkor az ember hajlamos a cenzúrára úgy gondolni, hogy miből mit kell kihúzni. Holott, úgy gondolom, arról is szó volt, mit kell megírni, milyen irányba menjen a tájékoztatás.

Így van, a cenzúra és a propaganda párhuzamosan működött, már a 40-es évek végén voltak eligazítások arról, mik a kampánytémák, mikkel kell foglalkozni. Azt, hogy miért van szükség a cenzúrára, hát nagyjából nyilván tudták. De voltak árnyalatok, állandó változtatások, a sajtófőigazgatósági alkalmazottak munkáját is azért kellett ellenőrizni, mert nem mindenben voltak száz százalékosan biztosak, tévedtek ők is. A Sajtófőigazgatóság anyagai megvannak Bukarestben, pár megyében is maradtak anyagok. Úgy tudom, Váradon és Maros megyében is maradt, valamennyi Kovászna megyében. Amúgy, mikor megszűnt a hivatal, begyűjtötték az aktákat Bukarestbe. Ezekben követhetők ezek a szervezeti eszközök, nagyon részletes jelentéseket írtak a helyi cenzoroknak a munkájáról, ezt az instruktorok ellenőrizték Bukarestben, és visszajeleztek nekik. Ez a visszajelzés is egy oktatási eszköz volt, hogy mikor döntöttek tévesen a cenzorok, mi maradt benne a lapban, illetve mit húztak ki feleslegesen. A visszajelzés számszerűen felsorolta, hogy ennyi jó beavatkozás volt, ennyi felesleges beavatkozás, és ennyi elmulasztott beavatkozás. 

Van a másik nagy homályos terület, a politikai és ideológiai hibák. Ezekről úgy okították őket, hogy a jelentésekből kiollóztak cenzúra-mintákat, amiket jónak véltek az instruktorok Bukarestben. Ezt egy dokumentummá szerkesztették, amit úgy hívtak, hogy note (feljegyzések), amit periodikusan megküldtek a helyi cenzoroknak. Elvileg ezt olvasgatniuk kellett, és akkor látták, hogy az országban ki mit cenzúráz, merről fúj a szél, mi mehet, mi nem mehet. Még így is tévedtek, ugyanígy a főszerkesztők is, akik hetente mentek eligazításokra. Utóbbiak informális utakon is értesültek arról, hogy itt azt cenzúrázták, ott azt. Volt egy főnök Bukarestben, Illés József. Róla azt hírlett, hogy nagyon jó ember volt, mindenkinek segített, mondjuk jó szándékkal felhívta az Arad megyei újság főszerkesztőjét, a Temes megyeit, a Bihar megyeit, és így terjedt az információ informális úton. De azért kellett a cenzúra, mert szinte napi szinten kellett kalibrálni, hogy mi mehet, mi nem.


Ez a napi szintű kalibrálás utal a könyv címére, ez volt ugye az a bizonyos finomhangolás?


Igen. Utal arra, hogy milyen apró, mindennapi szervezeti eszközökkel oldották meg, hogy az emberek tudjanak arról, mi szabad és mi nem. És ezt miként pótolták ki az informalitás területén a személyes kommunikációval. Volt egy jól működő formális rendszer, amit még olajozottabbá tettek a mindennapi gyakorlatok. Ha egy szerkesztő elpanaszolja a haverének, hogy a cenzúra mit vett ki a munkáiból, a haver a következő alkalommal kétszer is meggondolja, leírja-e ezt a dolgot. Vagy ott volt Domokos Géza, aki ha az Írószövetségben hallotta, hogy mi mehet, s mi nem, ezeket elmondta a barátainak, jóindulatúan, kedvesen, hogy mik azok a trükkök, amivel publikálható valami. Ez az egyik, a networking, hogy ezeken a hálózatokon keresztül hogy működött az információ átadás a cenzúrával kapcsolatban. 

Volt egy másik fajta informális gyakorlat, amikor felkeresték a cenzort. Mert voltak cenzorok, akiket „jó” cenzoroknak tartottak, barátságba is kerülhettek velük, nem ritkán évtizedekig dolgoztak együtt. Olykor a céljaik is egybeestek, hogy a lapot megkíméljék a büntetésektől, utólagos retorzióktól. Tehát felkeresték a cenzort a kézirattal, ő pedig tanácsot adott. Lehetett is hivatkozni arra, hogy ez a cenzor már átengedte, jónak tartotta. Mindez csak megduplázza a formális cenzúrát. Ugyanazt csinálják, amit formálisan is lehetett volna, de ezt párhuzamosan megteszik. Aztán az anyag bekerül a formális rendszerbe.
Megtörtént, hogy a cenzor egy bizalmibb kapcsolatban elárulta az embereknek, hogy mi az ő titkos utasítása, hogy mit miért nem szabad. Szóval bizalmas információkat szivárogtatott ki. Nem lett volna szabad ezt elmondania, de elmondta. Jó szándékkal tette, és jó szívvel fogadták. És pontosan ezért, mert egy ilyen cinkosság alakult ki közöttük, az emberek sokkal inkább alkalmazkodtak ezekhez a cenzúra-normákhoz. 

Ezeket az információkat már nem a levéltári anyagokból szereztem, hanem amikor elkezdtem helyi cenzorokkal interjúzni, beszélgetni. Ilyenkor igyekeztem a szerkesztőségből is beszélni valakivel, és az egykori cenzorral is. Ilyen csapatokat választottam, tudva azt is, ennél sokkal többféle forrás van. Ide tartozik a memoár irodalom, illetve vannak naplók, vannak korabeli levelezések. 


Ezek az egykori cenzorok könnyen szóba álltak veled?


Egyáltalán nem. Kellemetlen tapasztalataim is vannak. Viszont egy nagyon jó élménnyel kezdődött, ezért nem törtem le. Volt tanárom egy szentgyörgyi, egykori cenzorral ismertetett össze, aki később a megyei könyvtárnak volt az igazgatója, helyi szinten elismert, tekintélyes ember. Nagyon kellemes beszélgetésünk volt, és ő említette többször is: „jaj, kisasszony, nem, nem csak ezek a formális izék voltak”. Akkor figyeltem fel arra, hogy másfajta kapcsolatok is voltak, mint ez az állandó harc és ellenségeskedés, amit az irodalomnak egy része sugall nekünk. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot másokkal, de az emberek kétharmada visszautasított. Voltak olyanok, akik nem vállalták névvel, érthető, hisz ők később többnyire a sajtóban maradtak. Beszéltem egyetemi tanárral, aki egykor cenzor volt, főszerkesztővel, aki cenzor volt, ők nagyon rossz néven vették, hogy én ezt tudom róluk, és megkeresem őket.

Szégyellték azt, amit csináltak?

Igen, igen. Pedig próbáltam nem támadó lenni, általában a cenzúra szót sem használtam, csak mindig a Sajtófőigazgatóságot… Ezzel együtt is akadt, aki egyszerűen faképnél hagyott. Szóval nem volt könnyű. Akkor nyíltak meg, amikor fel tudtam sorolni a kollégáikat, a szerkesztőségeket, mert nevekről tudtunk beszélni, arról, hogy ki kicsoda. Az volt a baj, hogy nagyon keverték ezekkel a szekus, spiclis diskurzusokkal. Volt egy ilyen szabadkozás, hogy „de mi nem azt csináltuk”.

Amiről beszélünk, ugye ez mind romániai magyar sajtó, vagy általában foglalkoztál a romániai cenzúrával?

Általában a romániával és nem csak sajtóval, hanem mindennel, mert a helyi kollektívák mindennel foglalkoztak, ami a megyében működött. A könyvcenzúra tartozott Bukaresthez, és persze megvoltak a szakosztályok is Bukarestben. A helyiek a Directia Instructaj Control alá tartoztak. Sikerült olyan forrásokat összegyűjteni, melyekben nem csak a cenzúra minden intézménye jelenik meg, hanem sok kulturális terület is, film, sajtó és könyvkiadás is.

Színház is?

Színházról is olvastam. Az anyagokban kevés színházi cenzúrát találtam, nem is ezt kerestem. Általában a helyiek csak megkapták Bukarestből a jóváhagyott, engedélyezett darabok listáját. Szóval kábé ezzel foglalkoztak, a többi Bukarestben dőlt el. Ez az egyik kritika egyébként a feldolgozással kapcsolatban, hogy miért nem csak egy kultúraszeletet választottam. Azért, mert engem az általános mechanizmusok érdekeltek. 

Arról lehet beszélni, hogy mennyiben volt az egészen belül a romániai magyar cenzúra specifikus. Utaltál arra, hogy lehetett némi összekacsintás vagy megbeszélés az emberek között, ennek vannak nyomai?

Szerintem nem specifikus. Van, aki azt mondja, hogy ezek a hálózatok szorosabbak voltak, kisebbek voltak, de ezt elmondhatják magukról a németek is, a szerbek is, és elmondhatják magukról a románok is. Igen, mondták, hogy a kisebbség jobban összezár. Én úgy látom, ez annál sokkal általánosabb, a románok is ugyanúgy jártak el a cenzoraikkal, meg egymás közt. Pont olyan szinten marták is egymást a szerkesztőségek, mint a kisebbségeken belül. Én nem látom ezt egy kisebbségi specifikumnak.

Elég gyakran olvasgattam a nyolcvanas évek romániai magyar megyei napilapjait. Nagy különbségek vannak. Szakmailag az egyik harmatgyenge, gondolok akár a műfajhasználatra, a tematikákra, a nyelvezetre, a másik pedig jobb. Itt lehetett emberi tényező, egy kicsit bátrabb, vagy jobb kapcsolatokkal rendelkező főszerkesztő. Mondjuk a váradi Illés Ferencnek több mozgástere lehetett, ha a bátyja főnök volt Bukarestben. Később megfigyeltem, azok a lapok, amelyek a ’80-as években jobbak voltak, legalábbis egy kicsit színesebbek, érdekesebbek, azok ’90 után is jobb színvonalon működtek. Valahol ebben látom a gyökerét, hogy megvolt a múltjuk. Tehát, ha jobb volt a lap 30 évvel ezelőtt, annak megvan a következménye ma. A kérdés igazából az, hogyan engedhetett meg magának egyik lap kicsit többet, másik pedig kevesebbet. A magyarázat az emberi tényező?

Én úgy gondolom, igen, az emberi tényező. Azt tudom, hogy a nagyobb kulturális központokban a cenzori kollektívák sokkal stabilabbak voltak. Ugyanazok az emberek évtizedekig ott dolgoztak, ezeket megbízható kádereknek tartották. Sajnos a váradi, kolozsvári, vásárhelyi cenzorokkal nem tudtam beszélgetni, már valamennyien elhunytak.

Vannak-e írott források jelentősebb botrányokról, amikor valami átcsúszott, és ebből kirúgások vagy leváltások lettek. Van nyoma ilyen eseteknek?

Van. Volt egy jutalmazó és büntető rendszer a Sajtófőigazgatóságon belül is, bónuszokat, pénzeket kaphattak pluszban. Időnként az egész bandát megjutalmazták, máskor sorozatban hulltak a fejek. Volt sajtófőigazgatósági alkalmazottak azt mondják, mindig hülyeségekért büntették őket, nem nagy ideológiai hibákért, hanem nyomdai, tördelési problémák miatt. Mondjuk az antikapitalista helyett kapitalista jelent meg. Csíkszeredában volt hatalmas botrány, amikor a Petőfi-Bălcescu szobrot avatták, akkor a nyomdában átcsúszott egy sor, és úgy volt aláírva a hír: a gyászoló család. Na ebből iszonyatos botrány lett. Igazából akkor lett mindig nagyobb botrány, erre így emlékeznek az érintettek, amikor pártszinten nagy botrányt csaptak valamiből.

Pedig ez sem klasszikus cenzúra probléma volt, inkább a nyomda ördöge.

Persze, de ezt kihasználták, Huszár Sándort is így rúgták ki egy fejjel lefelé bekerült kép miatt.


Amíg létezett az intézményes cenzúra, minden este a lap minden betűjét elolvasta valaki?

Igen, a napilapokat minden nap, vagy a nyomdában, vagy a közelben volt az iroda, s ott ellenőrizték. Itt nagyon gyorsan, operatívan kellett dolgozni. A kulturális lapoknál ez nyilván hosszadalmasabb volt, ezért a megjelenés is elhúzódott. A helyi kollektíva is, Bukarestben ellenőrizték, pártvonalon is. Minden lapon rajta kellett legyen a pecsét, ameddig létezett a Sajtófőigazgatóság. És nemcsak a lapokon, a könyveken, de ellenőrizték a csomagolóanyagokat is, mindent, a borítékos sorsjegyet is. Mindent, ami papír és nyomtattak rá valamit, azt megnéztek.


1949-től 1989-ig különböző időszakokban más-más szabályok szerint lehetett leírni a helységneveket, földrajzi neveket magyarul. A szerkesztőségek gondot fordítottak arra, hogy ha már nem írhatják le azt, hogy Nagyvárad, akkor lett Sebes-Körös parti város, Brassó lett Cenk alatti város, Kolozsvár Szamos-parti, próbáltak ezeket körülírni, lehetőleg többféle módon. Ezt mennyire figyelték, mennyi mozgástere volt a szerkesztőségeknek?


Ez a helyi propagandatitkáron is múlt. Volt, ahol nagyon szigorúan vették, volt, ahol nem, amúgy a cenzorok tisztában voltak ezekkel a körülírásokkal.

Az sem volt mindegy, ugye, hogy Ceaușescu elvtárs füle a képeken hogyan jelenik meg.


Igen, voltak előbb az egyfülű portréi, utána a kétfülűek. Arra is találtam szabályozást, hogy meg kell nézni a színkombinációkat, nehogy kijöjjön a piros-fehér-zöld valami háttérkompozícióban. Ma már sok minden nagyon furcsán hat, sok mindenben nem látjuk a logikát. Még elmesélném azt a történetet, hogy maga Dumitru Popescu is, akit úgy hívtak, hogy Dumitru Popescu Dumnezeu (Isten), ő is indexen volt öt évig. Pedig, ahogy a neve is mutatja, ő volt az atyaúristen a sajtócenzúrában, aki nagyon fontos intézményeket vezetett. Volt a központi pártlap, a Scînteia főszerkesztője, az Agerpresst is vezette, a tévét is, volt kulturális miniszter. Azt hiszem, épp a minisztersége idején történt, amikor Adrian Păunescuval annyit viháncoltak és ideologizáltak a Contemporanul hasábjain egy interjú-sorozatban, hogy Ceausescu úgy gondolta, túlságosan előrenyomul ez az ember. És akkor behívatta, leüvöltötte a fejét, meg a főszerkesztőjét is, és azt mondta, na, kész, öt évig csend. És tényleg, Popescu többet nem publikál. Ezt az Arcanumon le tudtam ellenőrizni. Öt évig csak verseket közölgetett, azt is keveset.

Szűcs László