MEGOSZTOM

Kormányos László: Helytörténetírás csillogó szemmel

John Lukacs neves magyar származású amerikai történész, Budapest 1900, a város és kultúrája című, a múlt századfordulón világvárossá fejlődött magyar fővárosáról írt könyvében Nagyváradra is kitér: „Nagyvárad bizonyos értelemben afféle kis Budapest volt akkoriban…. Magyar (és olykor magyar zsidó) tehetségek innen keltek szárnyra és repültek ki a nagyvilágba, Budapestre és Párizsba… (A) nagyváradi kávéházakban Baudelaire-hívők és folkloristák folytattak éjszakába nyúló vitákat és ivászatokat. Azokon az éjszakákon, amikor a kávéházi füst szétoszlott a tiszta sötét levegőben, a szűk girbegurga kis utcák … földszintes házsorai között …egy-egy villamoskocsi magányosan imbolygó fénye fénylett a macsaköveken.

John Lukacs könyveit mindig nagyon szerettem olvasni, erősen hatottak rám, ezt a munkáját pedig különösen érdekesnek tartottam. Lukacs, ahogy teszi ebben a könyvében is, mögé látva a számoknak, a mégoly fontos – vagy annak tűnő – statisztikák száraz adatainak, nem csak eseményeket sorol, régmúlt történések mikéntjét tárja elénk, de látja, beleéli magát mindebbe, s mintha csak egy regény lapjait forgatnánk, kézenfogva az olvasót, színes életképein keresztül végig vezeti egy letűnt kor világán. John Lukácsot olvasva, s főleg ezt a könyvét a kezembe véve, mindig az jutott eszembe, csak egyetlen olyan szerzőt ismerek Nagyváradon, aki így, pontosan így, ezzel a leplezetlen rajongással közelítette meg és mutatta be saját szülővárosának múltját, és aki így, pontosan így szerette, és meg is értette szellemiségét, látta színeit, a mindennapok sokarcú világát: Péter I. Zoltán. Ő maga is, ebből a szerteágazó rálátásból, tehetségből fakadó irodalmi igényességgel, olyan utakra vezette olvasóit, ami számomra csaknem felért egy időutazással.

Péter I. Zoltán könyvei, írásai épp úgy, mint John Lukacs művei mindig erősen hatottak rám, és azt is megértettem, mi köti össze bennem ezt a két embert. Egyformán ott van a törekvés arra, hogy egy adott téma feldolgozásakor mindig és mindenkor azt ragadják meg, ami igazán fontos, és lényegretörő, azt, ami a legjellegzetesebb. De a stílus, az írás módja, a szöveg hangulata is legalább ennyire fontos, és az, hogy a téma bemutatáskor, a város kulturális, irodalmi vagy épített örökségéről, egykor volt életéről, mindennapjairól minél teljesebb, színesebb portrét fessenek. Maga Péter I. Zoltán 2015 körül így fogalmazott történetírói munkájának mikéntjéről: „Néha sokat töprengek bizonyos dolgokon, eseményeken, eseteken. Van, hogy az ablak előtt állva, kitekintve. Mikor már mondatokká állnak össze töprengéseim, leülök, és akkor kezdek írni.” S tette ezt, nem tisztes távolságot tartva, felkészültsége, alapossága iránti „hódolatot” várva, hanem alkotásain, történeti munkáin, életképein keresztül bevonva választott korába vagy témájába azt, aki számára a legfontosabb partner, szinte közeli jóbarát: az olvasót.

Péter I. Zoltán nagyváradi helytörténész, író, újságíró, közíró 72 évesen, 2020 áprilisában tragikus hirtelenséggel távozott közülünk. Hatalmas életművet és Nagyvárad kulturális életében, közéletében pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Pályája során Nagyvárad múltjáról, elsősorban is újkori, leginkább 19. század végi és 20. század eleji építészetéről, kultúrtörténetéről, a város lakóinak korabeli életéről, s nem utolsó sorban a kor legmeghatározóbb egyéniségéről, Ady Endréről, közel 60 kötete jelent meg, amelyből 40 alkotást önálló szerzőként jegyzett, valamint több száz tanulmánya. 

Alkotói munkássága, önálló köteteinek publikálása 1992-ben Nagyvárad római-katolikus templomainak bemutatásával kezdődött. A város templomainak, építéstörténetüknek a feldolgozása a következő közel három évtizedben lényegében folyamatos. Nagyvárad református templomairól 1996-ban, székesegyházainak történetéről 2004-ban, történelmi templomairól és zsinagógáiról pedig 2017-ben jelent meg önálló kötete. Ezek a városkép, a városfejlődés, a közösségi élet szempontjából talán legmeghatározóbb épületek mindig kiemelt szerepet kaptak azokban a monográfiákban is, amelyek időről-időre összegezték és kiegészítették az addigi kutatásokat. Ilyen az 1994-ben megjelent Nagyvárad építészeti emlékei a barokktól a szecesszióig című munkája, illetve ennek a kötetnek az 1998-ban megjelent második, bővített kiadása, valamint a 2005-ben kiadott Nagyvárad 900 éves múltja és épített öröksége, ami a legteljesebb összegzése lett addigi várostörténeti kutatásainak és történetírói szemléletének.  

Monografikus feldolgozásaiban már széles teret kaptak Nagyvárad világi épületei is, a középkori vártól, a 20. század elején emelt impozáns középületeken át (Nagyvárad városháza, 2011), ugyanezen kor pazar szecessziós építészetéig. Ez utóbbinak, pontosan felismerve, hogy Nagyvárad városképi korszerűsödésének és egyben korabeli fejlődésének épp a szecesszió virágzása volt az egyik legfontosabb bizonyítéka, külön figyelmet is szentelt 2011-ben megjelent Szecessziós építészet Nagyváradon címmel megjelent kötetében. Lényegében munkásságának ehhez a köréhez tartozik a kor két legmeghatározóbb nagyváradi építésze, idősebb és ifjabb Rimanóczy Kálmán munkásságának a bemutatása is. (A két Rimanóczy. A nagyváradi városkép alkotói, 2013) 

Nagyvárad történelmi múltjának, épített örökségének feltárása, népszerűsítése számos további, változatos témájú munka megírásához is elvezetett. Ilyen a 2012-ben megjelent A jelenkori Nagyvárad megalapítása című munkája, amelyben feltárja a középkori város teljes pusztulásából fakadó városfejlődési, városépítészeti folyamatokat. Önállóan, vagy társszerzőként foglalkozott a középkor századaitól kezdve Nagyvárad történetéhez, sorsához ezer szállal kapcsolódó városközeli fürdők múltjával is (Félixfürdő, 1998, Püspökfürdő, 1999.). Társszerzőként 2019-ben jelent meg a Rulikowski temetőt bemutató munkája. A város értékeinek népszerűsítése szempontjából szintén fontosak azok a városismertetők, amelyek kifejezetten a Nagyváradot vagy a szűkebb-tágabb régiót felkereső turisták, idelátogató vendégek számára kívánta bemutatni értékeinket. Ilyenek, a 2002-ben három, magyar, román és német nyelven is megjelent Nagyvárad (Városnéző séta) című kis kötetei, amelyek közül Nagyvárad-városismertető címmel 2006-ban egy átdolgozott, bővített kiadás is megjelent. E téren fontos a társszerzőként 2004-ben jegyzett Bihar megye útikönyve – Nagyvárad, Érmellék, Berettyó völgye, Hegyköz címmel megjelent munka is. 

Péter I. Zoltán mindig arra törekedett, hogy ne csak leírja, de minél szemléletesebbé is tegye, és ezzel minél közelebb hozza olvasójához a múlt századforduló nagyváradi világát, mindennapi életét, annak vidéken szokatlanul élénk gazdagságát, vibrálását. (Lám John Lukacs mennyire jól felismerte ennek kiemelkedő fontosságát!) Hogy ebben volt nosztalagia is? Kétségtelen, de nem csak az, egyben jogos érzés is volt ez részéről, hiszen benne is, ahogy bennünk, váradiakban is, ott él ez a szemlélet, az a tudat, hogy ennek a zaklatott történelmű városnak, osztozva mindig a magyarság egészének sorsában, ha mégoly rövid, de ritka szerencsés és termékeny korszakát jelentették az 1900 körüli esztendők. 

Történetírói, helytörténészi felfogásának ezen része, az ezredforduló után, több formában is új, a korábbiaktól némileg eltérő munkák születéséhez vezettek. Péter I. Zoltán már a rendszerváltás előtt szenvedélyes gyűjtője volt a 19. század végétől egyre sokrétűbb, színesebb, önmagukban is történelmi forrásnak tekinthető nagyváradi képeslapoknak. E téren Nagyvárad gazdag hagyatékkal rendelkezik, hiszen bő egy évszázaddal ezelőtt, a városa haladására büszke nagyváradi polgár, szívesen élt a kor széles körben elterjedt divatjával, és képeslapok ezrein tette ezt közhírré a korabeli Magyarországon. E képeslapok Péter I. Zoltán köteteinek egy másik körét hívták életre, azokat, amelyek e mind változatosabb anzikszok alapján engednek betekintést a korabeli város mindennapjaiba. Ilyen a 2002-ben megjelent Mesélő képeslapok. Nagyvárad 1885-1915, a két évvel később kiadott Nagyváradi emlékképek, valamint a Régi képeslapok, régi történetek című könyvsorozata, amelynek harmadik kötete 2021-ben már csak posztumusz jelenhetett meg. 

A mindennapi élet sajátosságainak, gazdagságának, kiemelkedő helyszíneinek színes, életteli képekben való bemutatása több további könyvében is vezérfonalként jelenik meg. Ilyen a város kávéházainak világát és egyben kultúrtörténeti jelentőségét bemutató Főúr fizetek! Kávéházi élet Nagyváradon a Monarchia idején 2013-ban megjelent kötete, majd ennek folytatásaként a Zöldfától a Kékmacskáig, nagyváradi vendéglők a Monarchia idején, a következő évben született munkája. Az ugyancsak 2014-ben kiadott Azt írja az újság… Nagyváradi életképek a 19. század utolsó harmadából, pedig már kifejezetten a mindennapok világának részletgazdag bemutatásának igényével született. 

Péter I. Zoltán valamennyi város- és építészettörténeti munkáját áthatotta annak a küldetéstudata is, hogy Nagyvárad értékeit nem csak felmutatni kell, ugyanakkor védeni is szükséges. Ebből a meggyőződésből született városvédő tevékenysége és láttak napvilágot a műemlékvédelemmel foglalkozó írásai. A város értékeinek védelméért való szót emelés, az ő esetében pont úgy jelentkezett és maradt meghatározó jelentőségű, ahogy a történelem, az épített örökség iránt érdeklődő budapestiek számára, azt haláláig megmutatta Ráday Mihály ismert televíziós műsorában, az Unokáink sem fogják látni adásaiban. E két, saját szülővárosa iránt mélyen elkötelezett szakember ismerte egymást és dolgoztak is együtt. A legfontosabb Ráday Mihály 2004-ben forgatott A Tegnap városa című, a 20. század eleji Nagyváradról szóló két részes dokumentumfilmjében való közreműködése volt. Ez a megközelítés írásainak egy újabb körét is jelentette azonban. Ilyen a még 2003-ban megjelent Városvédő írások című könyve, valamint a 2012-ben kiadott Újabb városvédő írások című gyűjteményes kötete. 

Péter I. Zoltán munkásságának külön szeletét jelenti a Nagyváradi négyes honvédek a Nagy Háborúban, című, 2014-ben megjelent munkája. A kötettel, kissé kilépve addigi történetírói kerékvágásából, ezúttal nem kifejezetten várostörténeti alkotás született, hanem Nagyvárad házi ezredének, vagyis a 4. honvéd gyalogezred első világháborús küzdelmeit mutatja be. A szerző a 2010-es évek elején került kapcsolatba a világháborús magyar részvételt feldolgozó, a harcokban elesettek emlékét őrző internetes blog szerkesztőivel, amelynek utóbb maga is állandó szerzője lett. Érdemes a csoport egyik tagjának, Pintér Tamásnak a szavait idézni, mivel sokat elárulnak Péter I. Zoltán gondolkodásáról, emberi hozzáállásáról: „Péter I. Zoltánnal 2009. december 9-én Nagyváradon, a városházán ismerkedtünk meg a Magyar ezredek a Doberdó-i fennsík védelmében című kötet bemutatóján. Mindhármunkra – a kötet szerzőire – nagy hatással volt ez a találkozás és Zoli személyisége. (…) A vezetésével a városban tett sétánk során egyértelművé vált, hogy egy különleges emberrel ismerkedtünk meg. Csendes, nyugalmat árasztó, de lelkes szavaiból Ady Endre és a századforduló évtizedeinek virágzó gazdagságú, színes kultúrájú városa ragyogott fel. A szemei is csillogni kezdtek, mint mindig amikor számára kedves dologról beszélt. Óriási tudással, s közvetlen stílusával elbűvölt mindannyiunkat. Az ismeretségünket fél évvel később, 2010 nyarán a Doberdón tett közös székesfehérvári-nagyváradi kutatóutunk alakította barátsággá. (A nagyváradi 4. honvédgyalogezred az olasz fronton együtt harcolt a debreceni 3. és a székesfehérvári 17. honvéd gyalogezred alakulataival. K.L. megj.) Nagy hatással volt rá, amit ott és akkor látott, s hallott tőlünk, ránk pedig különösen inspirálóan hatott az ő lelkes kíváncsisága. A nagyváradi 4-es honvédek látványa, s a helyszínen megismert háborús történetük oly mértékben felébresztette a téma iránti érdeklődését, hogy komoly helytörténeti kutatásokba kezdett. (…) Munkájának eredményeként egy könyv született.” Péter I. Zoltán maga is felismerte, hogy ez a könyv igazi hiánypótló munka lehet, értékmentés, még ha a szónak más értelmében is, mint a várostörténeti, vagy városvédő írásai. Nagyvárad hadi érdemeinek, mint közösségi értéknek a megmutatása fontos cél lett számára, hiszen ma is és akkor is Nagyvárad helytörténetében, szerencsésebb városoktól eltérően a település 20. századi hadtörténetéről valójában nagyon keveset tudunk és a téma nagyrészt feldolgozatlan. E téren is ő tette meg az első nagyobb lépéseket. 

Helytörténeti, irodalmi érdeklődése, helytörténészi, írói vénája leginkább Ady Endre személyében, költészetének, és legfőképpen nagyváradi éveinek kutatásában találkozott. Az Ady életmű, ennek nagyváradi állomásai feldolgozásakor lényegében ugyanazt a folyamatot figyelhetjük meg, mint a város épített örökségének bemutatásakor. Péter I. Zoltán elsőként e téren is az alapokat rakta le, vagyis 1993-ban „Hogy látva lássanak… Ady Endre Nagyváradon” címmel a költő itt töltött éveit dolgozta fel. A téma számára kiemelt jelentőségét jól mutatja, hogy ez volt a szerző második önálló kötete. Tíz évvel később a téma már tágabb összefüggést kap (Ady Erdélyben, 2003), majd a 2000-es években folyamatosan és egyre szerteágazóbb, gazdagabb megközelítésben foglalkozik Ady Endre és Nagyvárad kapcsolatával (Ady és Léda – Egy szerelem története, 2006, Ady Endre regényes életrajza Nagyváradon, 2007, Ady és Csinszka – Egy másik szerelem története, 2008, Magam szeretem, ha szeretlek. Ady Endre szerelmei, 2010). Az Ady kötetek között 2004-ben jelenik meg egy különlegesebb megközelítésű munka: Nagyvárad száz éve és ma. Nagyváradi barangolás Ady nyomában című könyve, majd 2011-ben ismét egy Ady kötet: Képzelt beszélgetések a fiatal Ady Endrével. A több évtizedes kutatómunka, amely fokozatosan felölelte a költő életének teljes rendelkezésünkre álló forrásanyagát, végül 2019-ben Ady. Az Értől az Óceánig címmel egy három kötetes kivételes munkában csúcsosodott ki. Napjainkig ez az első és egyetlen olyan alkotás, mely születésétől 1919-ben bekövetkezett halálig teljes egészében bemutatja Ady Endre teljes életútját. 

Péter I. Zoltán valóban hatalmas életművet hagyott maga után, de nem csak azt, kiemelkedően fontosat is, amit ebben az esetben is akkor tudunk jobban megérteni, ha a számok, a kötet- és tanulmány címek mögé pillantunk. Péter I. Zoltán kétségtelenül Nagyvárad helytörténeti irodalmának egyik legtermékenyebb alkotója volt, írásai pedig szinte kivétel nélkül hiánypótlóak. Benne van ebben a Várad-szerelem, de benne van a közelmúlt, a rendszerváltást követő Nagyvárad magyarságának, értelmiségének, tanár társadalmának akkor olthatatlan igénye, hogy megismerje, újra megismerje és felfedezze saját városának múltját, értékeit. Az 1990-es évek elejétől, ahogy újjászerveztük közösségi életünket, egyházainkat, egyházi iskoláinkat, megkezdtük végeláthatatlannak tűnő küzdelmeinket elkobzott közösségi épületeink, javaink visszaszerzéséért, épp úgy fontosnak éreztük szellemi téren, hogy helyi szinten is múltunk eseményeit, épített örökségünk értékeit, nagyjaink tevékenységét, vagyis történelmi jussunkat visszaépítsük tudatunkba. Mindez természetes folyamat volt, hiszen a kommunista rendszer közel fél évszázada alatt két nemzedék nőtt úgy fel, hogy a lokálpatrióta gondolkodás és az ehhez ezer szállal kötődő helytörténeti kutatások és tudományos munkák kispolgári csökevénynek, ha nem rendszer- vagy államellenes cselekedetnek minősültek. 

Eltelve ezzel a mélyen jogos igénnyel, hova nyúlhatott, mit vehetett kezébe az érdeklődő olvasó? A Bunyitay könyvtár, amely épp 2020-ban ünnepelte fennállásának 30 éves évfordulóját, kezdetben egyáltalán nem tudott ennek a kihívásnak megfelelni. Az első kiadvány, legalábbis olyan, amit a könyvtár Nagyvárad történelme és műemlék épületeinek bemutatása kapcsán olvasói számára biztosítani tudott, 1992-ben jelent meg. Szánthó János kis füzetszerű tanulmánya Szent László városa Várad címmel, a Castrum kiadó gondozásában látta meg a napvilágot Sepsiszentgyörgyön. A szerző, aki maga is csak helytörténeti vázlatként határozta meg munkáját, mintegy 20 oldalon keresztül mutatta be röviden Nagyvárad történetét. A kis kötet lényegében szintézise volt az 1945-ig született nagyváradi helytörténeti kutatásoknak, új ismeretekkel nem gazdagította, és nem is gazdagíthatta tudásunkat. Ugyanekkor látott napvilágot Budapesten a Boldog Várad címet viselő jóval vaskosabb kötet, amely azonban nem önálló történeti munka, hanem a város múltját felelevenítő, ahhoz kapcsolódó történelmi szöveggyűjtemény. S talán még ide sorolható az ugyancsak 1992-ben megjelent Erdélyi egyházaink évszádai címmel megjelent kis könyvecske, ami tömören kitért a város egyházainak történelmére. 

Mi sem mutatja jobban Péter I. Zoltán munkásságának jelentőségét, hogy első kötete: Nagyvárad római-katolikus templomai épp ugyanebben az évben jelenhetett meg. Az új kötet elfoglalhatta méltó helyét a könyvtár polcán, s az évek múlásával szép katonás rendben sorakoztak már egymás mellett az újabb és újabb alkotások. Előkelő helyet kaptak a könyvtár rendszerében, de nem sokat pihentek, porosodtak a polcokon. Folyamatosan használták, forgatták azokat Nagyvárad könyvszerető olvasói, diákjai. 

De nem csak Péter I. Zoltán könyveit. Az 1990-es évektől, főleg annak második felétől már dinamikusan nőtt a Nagyvárad múltját, történelmét, kultúrtörténetét, mind változatosabb tartalommal feldolgozó, sok újdonságot, friss kutatási eredményeket is már beépítő kötetek, tanulmányok, cikkek, publikációk száma. A helytörténeti írások, könyvek, cikkek iránt láthatóan nagy volt az érdeklődés, az olvasói igény. Péter I. Zoltán mellett ekkortól bontakozott ki, vagy kapott új lendületet többek között Szilágyi Aladár, Fleisz János, Kupán Árpád, Dukrét Géza, Nagy Béla, Indig Ottó, Mózes Teréz, Emődi András és sokan mások munkássága. Többen közülük mára már nincsenek közöttünk, Indig Ottó 2005-ben, Péter I. Zoltán és Szilágyi Aladár 2020-ban, Kupán Árpád és Mózes Teréz 2023-ban, Dukrét Géza pedig idén januárban távozott. Ma még nem áll rendelkezésünkre olyan tanulmány, amely átfogóan értékelné és rámutatna arra, hogy ez alatt a bő három évtized alatt az általuk és sokan mások által publikált kötetek, tanulmányok és egyéb írások a helytörténet feltárása terén pontosan milyen értékeket teremtettek. Talán nincs is még itt az ideje az effajta számvetésnek, de aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, a rendszerválást követő évtizedekben Nagyvárad helytörténeti irodalma, akár a megjelent művek számát, akár azok értékét, tudományos színvonalát nézzük, aranykorát élte. 

Péter I. Zoltánnak mindebben kiemelkedő, sőt központi szerep jutott, amit nem csak könyvei, de több száz, különböző lapokban megjelenő várostörténeti írásai is mutatnak. Ezt a kiemelkedő helyet azonban nemcsak írói, de közéleti tevékenységével is kiérdemelte. Újságíróként 1994 és 2009 között a Bihari Napló napilap szerkesztőségében dolgozott, majd a Várad folyóirat főmunkatársa lett, közben rendszeresn publikált A Várad kulturális folyóirat kiadásában megjelenő másik havilapban, a Biharország hasábjain is. Széleskörű tevékenységet fejtett ki a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a nagyváradi Ady Endre Társaság, illetve a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete tagjaként is. 

Nem véletlen, hogy történetírói teljesítménye, emberi magatartása, közéleti szerepvállalása, nem csak tiszteletet, megbecsültséget és népszerűséget, de komoly szakmai elismerést is kiváltott olvasói, munkatársai és Nagyvárad polgárai szemében. Péter I. Zoltán munkásságát 2001-ben Pro Partium-díjjal, 2004-ben Podmaniczky-díjjal, valamint Fényes Elek-díjjal, 2005-ben Magyar Kultúráért Díjjal, 2014-ben Rimanóczy-díjjal 2017-ben a Szent László Jubileumi Év aranyozott emlékérmével, 2020-ban pedig Magyar Kultúráért Életműdíjjal ismerték el. 2010-ben pedig megkapta a Román Kulturális Minisztérium Kiválósági Oklevelét is.

Péter I. Zoltán és nemzedéke maradandót alkotott, zárógondolatként talán kifejezhetjük abbéli reményünket, hogy e nagyszerű alkotók távoztával a kutatások, publikációk lendülete nem törik meg, vannak, lesznek olyanok, akik folytatják a munkát. Mert azt, amit Péter I. Zoltán és társai letettek a váradi magyarság és a váradi tudományosság asztalára, az mindenképpen példamutató és méltó a követésre. 

A szerző történész, tanár

Kormányos László