Boka László
Amit egy kép megmutathat, és amit nem
„Mint régi fotográfiákról az évek suhanásával letörlődik az egyéni, és a vonások egy szinte megmagyarázhatatlan korhasonlatosságban olvadnak fel, úgy váltja stílusárnyalatokra egykori szilaj különbségeit a félmúlt […] Ez az érzéki változás mégsem megy az egyéniség rovására; ellenkezőleg élesen, keményen kimetszett emlékre, jellegzetes íróképekre van szükségünk, hogy a közösség élménye felmerülhessen tudatunkban. A stílus első feltétele a magától értetődővé vált egyéniség.” Halász Gábor Nyugatban közölt sorai (A három Babits-arc) jutottak eszembe, amikor elém került egy régóta őrzött, biztos helyre eltett fényképsorozat, őre egy számomra meghatározó emléknek. Maga az emlék persze nincs rajta a fotográfiákon, itt kezdődnek a bajok. Mit mutathat meg, s mit rejt el egy időből kimetszett, kimerevített pillanat? Mit képes elmondani másnak, mint aki maga is átélte e pillanatot? Vagy annak, aki legalább tanúja volt ennek… Sugallhat-e általánost, emberit, egyetemeset, vagy csak rögzített pillanatkép, mely értelmezésért kiált? Van-e önálló játéktere, van-e a vizuálisnak általában olyan narratív ereje, mint a verbálisnak, vagy az – ha nem művészi fotó –, csak egy képmagyarázattal érvényes? Netán e magyarázat épphogy leszűkíti, korlátozza, egyetlen jelentésre redukálja? E kérdéssor akkor is igaz és érvényes, ha a szóban forgó képen sokak által felismerhető személy(ek) látható(k).
Az utóbb században számos elméleti összefoglalás született már a fényképről és a fotografálásról. Nincs okom, sem kellő terem itt felsorolni ezeket. Három-négy fontosabb aspektust mégis fontos felidézni. Az egyik első nagyhatású összefoglaló munka Roland Barthes Camera Lucida című könyve volt, amely egyaránt kitért a fotó társadalmi, kulturális szerepére, és szólt annak személyes rétegeiről, amelyek nem mindenki számára hozzáférhetők egy-egy fényképen. Barthes egyrészt úgy vélte, a fotó a mindenkori jelenben megtörtént esemény egy pillanatának a kimerevítése, vagyis elsődlegesen megörökít. Hiteles forrásként értelmezhető, bár már ő is számolt azzal a ténnyel, hogy a kép az idővel megkopik, magyarázatra szorul. Barthes inkább a fotó mögötti emlék, az emberi memória határainak kérdését feszegette, s ezt kívánta a kutatásai középpontjába helyezni, a fotó történetiségét, múltbeliséget tartalmazó jellegét vizsgálta. Abban lényegénél fogva a valóság és a múlt átfedése történik meg. Fontos itt a történés. Nem adottság ez, nem kész instancia, hanem olyasvalami, amire a modern irodalmi hermeneutika s más posztstrukturalista elméleti iskolák is rámutattak már: a néző kell hozzá, hogy ez megtörténjen, végbemenjen. A fotográfia – akárcsak egy jó irodalmi mű vagy más művészeti alkotás – „nyitott”, s a befogadás révén jön igazából létre, akkor kap valós létet. Addig csak halott anyag. Ez az alaptézis itt látványosabb is, mint más, ősibb művészeti ágaknál. Ahogyan a hagyományos fotónegatívot előhívják, úgy az emberi elmében is megszületik, kivetül benn a valami. Barthes sokat idézett példája, édesanyja gyermekkori képe alapján (némileg leegyszerűsítve) azt is kimondja, hogy a fotónak kétféle természete van: létezik információértéke, s létezik úgynevezett érzelmi jelentése is. Utóbbi nem mindenki számára hozzáférhető.[1] Ha nem művészi fotográfiáról van szó, akkor szükség lehet némi képmagyarázatra, amely a pillanatkép lényegéhez segít közelebb férkőzni, végső soron életre kelteni, játékban tartani azt. Az olyan fotók, melyek ismert személyeket ábrázolnak, akkor is, ha nem művészportrék, félúton helyezkednek el. Bennük afénykép hármas természete mutatkozik meg, mely egyszerre konstruál, rekonstruál és dekonstruál.
Kezdjük ott, hogy a képek ugyanúgy narratívával rendelkeznek, mint az elbeszélt történet, alkalmasak a történetmondásra és persze a képi manipulációra, befolyásolásra is. A fotó nemcsak rekonstruál, konstruál is egy valóságot, ezáltal a két ellenhatás által dekonstruálja is saját magát. Egyszerre építi fel és bontja le önnön világát, saját hitelét. Susan Sontag gondolatát felidézve, a fotó kétféle természetéből fakadóan egyszerre egy majdnem jelenlét és a hiány jelképe is.[2] Az időhöz való viszonyában is egy sajátos hármasság kísérhető figyelemmel: megakadályozza a múlttá válás teljes, totális folyamatát, kimerevíti a mindenkori jelen pillanatát, hogy a jövő számára az tovább élhessen. A fotó ezért „nem vallomás a világról, sokkal inkább a világ [egy] darabja, a valóságnak olyan kicsiny mása, amilyet bárki készíthet vagy szerkeszthet.”[3] Ez a „bárki” persze nem a művészi képek esetére vonatkozik elsősorban. A művészi fotográfia ugyanis alkotás: a valóság teremtése, és sohasem annak leképezése vagy másolása. Ami a szemlélőnek, a befogadónak mentális képet indukál, sajátságosan egyéni narrációt nyújt, pontosabban egy temporális kapcsolatot, egy párbeszédszerű viszonyt formál önmaga és a néző (mint befogadó) között. Ezért is írhatta Sontag, hogy a fényképezőgép feltalálása magát „a látást változtatta meg: megérlelte az önmagáért való látás gondolatát. ”[4]
Kérdés, hogy az a vizuális narratíva, amelyet a fényképek képesek megjeleníteni, csak az ilyen művészi fotók esetén működhet-e? Továbbá: ha ismert maga az ábrázolt művész, megelevenedik a keretezett „művészarc”, akkor eleve a hozzá asszociált karakter- és korszakjegyek mentén kezd-e az utókor valamiféle kerettörténet feltételezésébe? A fotó ontológiai realitásának tényéből kiinduló kutatások, a fényképek létmódját vizsgáló szemiotikai-szemiológiai megközelítések a fotóelmélet legjelentősebb vonulatát képezték a 20. században. Ezek értelmében a fényképezőgép felaprózta a valóságot, látszólag kezelhetővé, de egyúttal átláthatatlanná is tette azt, miközben minden megidézett vagy teremtett pillanatot valamiféle rejtélyességgel is felruházott.[5] A fényképek egyszerre rendelkeznek ábrázoló és utaló erővel, általuk és bennük „egyidejűleg kerül sor »prezentálásra« és »reprezentálásra«, e jelfunkciók elválaszthatatlansága ráadásul a fényképezés legbensőbb lényegéhez tartozik.”[6] Bár a kép- és fotóelmélet számos meghatározó szerzője[7] leszámolt a fénykép objektivitásának elvével, az általános társadalmi használat mindmáig makacsul ragaszkodik a képen megmutatkozó valóság (vagy valóságszerűség) képzetéhez. Ennek veszélyeit manapság a digitális tér tapasztalata, a kibervilág és a közösségi média sugallta párhuzamos valóságok kezdik leginkább tudatosítani. Ha visszalépünk a hagyományosabb, 20. századi helyzetekhez és technológiákhoz, akkor belátható, hogy a klasszikus fényképben a valóság és a múlt együtt van jelen”.[8] A feszültséget és „a fénykép irrealitását” így Barthes számára is az adta, hogy a kép itt és most létének jelenvalóságával szemben az idő kategóriáját, a múlt dimenzióját avatta strukturáló, rétegeket képező elemmé. A feszültséget inkább az itt és hajdan illogikus összekapcsolódása eredményezi. Hacsak a fotót nem illúzióként (mesterséges vagy művészi alkotásként, tehát képi fikcióként) vizsgáljuk, akkor annak valóságát éppen, hogy „nem-jelenlétében” találhatjuk, hiszen realitása az itt-volt-lét valósága lesz, mert „minden fotóban megvan az így történt döbbenetes evidenciája.”[9]
Nem mellékes az a kérdés sem, ki láthat bizonyos fényképeket. Hiszen alapvetően a készítője és/vagy tulajdonosa dönt arról, milyen széles körnek mutatja meg. A „beavatottak” nem egyszerűen a találkozást köszönhetik nekik, sokkalta gyakrabban az ezt kísérő magyarázatot, értelmezést is, amely szubjektív valóságfordításként értelmezhető. E ponton jutunk a képleírás (klasszikus nevén az ekphraszisz) kérdésköréhez. Itt persze nem valamilyen retorikai alakzat részeként, hanem funkcionálisan, egyszerű „olvasott kép”-ként tekintek most rá. Az „átlag” fényképeket mint a (személyes) múlthoz kapcsolódó tárgyakat és a múlt egy-egy pillanatát magukba sűrítő képeket ugyanis legtöbbször magyarázatért kiáltó instanciáknak véljük: nemcsak az utókornak, hanem még a családtagoknak és leszármazottaknak is megmagyarázzuk azokat (a beavatottak, a szemtanúk hitelességével és persze fontoskodásával). Nem csak a képet, hanem egy kész narratívát adunk legtöbbször tovább.
Nem mindig evidenciaszerű, hogy a nyelv képes-e megjeleníteni, újra élővé tenni egy képet s annak minden elemét, ahogyan az sem tudható, nem magyarázza-e túl a nyelv mindazt, amit a kép a maga lényegi sajátosságánál fogva csak sugall. Az ilyen egyéni leírás szavak segítségével nyit új dimenziókat a vizuális térben vagy keretezi a történetet, de sikere számos tényezőn múlik. Másik oldalról nézve a kép is önmaga alá gyűrheti a nyelvet, megőrizve saját képszerűségét, anyagszerűségét. A legtöbb képmagyarázat esetén csak egy szokásosan alárendelő viszonyt érzékelünk, amikor a „magyarázó” kódváltásra kényszeríti a képet, a látottakat elsődlegesen a nyelv közvetítése által teszi felidézhetővé, eseményszerűvé.
Összegezve az eddigieket: a fotográfia – túl azon, hogy magát a látást is megváltoztatta – konstruál, rekonstruál és dekonstruál is, illetve ábrázol és reprezentál valamit az itt-volt-lét valóságában. Ez utóbbi funkció által nem egyszerűen leképez, megmutat, hanem annak képviselet-értelmű jelentése mentén is működésbe lép: valaki vagy valakik lényegi vonásai, gondolatai, eszméi, ideái helyett is szól, azokat akaratlanul magába sűríti. Így jutunk vissza ahhoz a köztes esethez, amikor nem művészi képről van szó, hanem átlag fotográfiáról, de azon mégis egy közismert (művész)ember látható. A befogadó/néző dekódolási folyamatai mögött ilyenkor az azonosítás öröme, az ismerősség élvezete is ott húzódik, mely megelőzheti a képolvasást magát.
Mi a helyzet azonban egy olyan múltbeli pillanattal, aminek rögzített felvételei (az a pár fotó, amiről alább röviden szólni fogok) sohasem voltak láthatóak az egyik ábrázolt személy számára? Nem azért, mert e képek rejtettek maradtak volna, vagy fotósuk rögvest az elkészültük pillanatában (a megörökítettek jóváhagyó bólintását remélve) ne mutathatta volna meg (hiszen már akkor sem analóg fényképezőgéppel fényképeztek), hanem mert az ábrázolt maga elveszette látását, idős korára teljesen megvakult.
A kerettörténet röviden vázolható: 2010-ben felkérést kaptunk Filep Tamás Gusztávval, hogy Bágyoni Szabó István, Erdélyből elszármazott alkotó egyik friss, esszéket, beszélgetéseket, jegyzeteket tartalmazó kötetét (Az idő festett orcái) mutassuk be az Írószövetségben. A Bajza utcai palota emeleti dísztermében zajló eseményen a szerző, egykori Utunk szerkesztő korábbi munkásságát is méltattuk, rajta kívül mi ketten, felkért értékelők, beszélgetőtársak voltunk a díszvendégek, illetve közreműködött a könyvből részleteket felolvasó Bács Ferenc (szintén erdélyi származású) színművész is. A megjelenteket Vasy Géza, az Írószövetség ez idő szerinti elnöke köszöntötte. Az eseményen számosan megjelentek a szerző pályatársai, barátai közül, a terem zsúfolásig megtelt. A történet eddig még keretező történetnek sem különösebben érdekes. A bemutató már zajlott, amikor nyílt az ajtó, kis mozgolódás után szétvált a széksor, s belépett az egyik „legdrámaibb sorsú magyar drámaíró” (nem mellesleg a 80-as években szintén az Írószövetség elnöke), Hubay Miklós. Gyorsan székhez segítették, hiszen ekkor már idősen, szürkehályog ellepte szemeivel semmit sem látott. A teremben egy pillanatra akaratlanul is elhallgatott mindenki.
A könyvbemutató végén mindhárman azonnal odamentünk hozzá. Megejtő hangon elnézést kért, amiért késve érkezett és gratulált a bemutató során kialakult beszélgetéshez, amihez ő maga is hozzászólt. Bágyoni Pistát aztán elsodorták a gratulálók, Tamás is üdvözölte a bemutatóra eljött régi ismerősöket, köztük Szász Lászlót, Árkossy Istvánt, s egykori kolozsvári tanáromat, a barátságába fogadó Láng Gusztávot. Hirtelen ketten maradtunk Miklós bácsival. (Én csak bácsizhattam, hiszen 1918-ban született, nagyszüleimnél is jóval idősebb volt). Kezemet fogta, úgy vezettem a teremben, közben megállás nélkül kérdezett. Nem az elhangzottakról, hanem Váradról, közös szülővárosunkról, s persze az általa rajongásig szeretett Adyról, akinek állítólag fejből tudta több száz versét, no meg Dutka Ákosról, akinek ’56-os időskori versét is felidézte, ő, aki akkoriban a Szabad Magyar Rádió szerkesztője is volt, amiért hosszú évekig kizárták az irodalmi nyilvánosságból.
Egyik pillanatban, amit pár fotó is épp megörökít, azt kérte, meséljek: mikor jártam utoljára „otthon”, milyen most a város? Ez vagy az az épület megvan-e még? Még válaszolni sem tudtam, amikor Vasy Géza, aki mellettünk beszélgetett valakivel, de fültanúja volt a kérdéseknek, odahajolt, s valami olyasmit mondott kissé ledorongoló hangnemben: „ugyan, Miklós bá’, ott már semmi sem a régi!” Mint a thébai vak jós Teiresziasz, akit az istenek vaksággal büntettek, ám cserébe a jövőbe látás tehetségét kapta, rám emelte vak tekintetét, rám „nézett” fénytelen, tompa kék szemeivel, s halkan azt mondta: „mondd meg nekik, László, hogy a Körös illata azért mégiscsak a régi!”
Hubay Miklós alig egy évvel később, 2011 tavaszán elhunyt. Ha másfél évtized távlatából felidézem e bemutatót, az eseményről vannak ugyan fotográfiáim, de nem emlékszem ilyen kristálytisztán szinte semmi másra, mint e beszélgetésre, ezekre a szavakra! Akárcsak a szobrok, melyek magukba olvasztják az ismert személy karakterisztikus jellemvonásait, személyiségjegyeit vagy bizonyos állapotait, ugyanakkor óhatatlanul hiányosak is maradnak, teljességgel sohasem engedik magukat megfejteni, úgy látom e régről előkerült fényképek narratív kereteit. Megidéznek egy eseményt, de számomra mindig többet fognak jelenteni önmaguknál: egy olyan utolsó találkozást, meghitt beszélgetést, melyben két váradi a távoli Budapesten a Körös illatáról beszélget…
Filep Tamás Gusztáv
A Nobel-díj fölötte szükséges voltáról
Krasznahorkai László Nobel-díján az első napokban kerestem száz eurót, pedig nem kötöttem rá fogadást. Semmit nem kellett tennem hozzá, csak óvatlanul fölnyitnom egy rég visszakapott, fényképekkel teli borítékot.
Gyakran nem tudom eldönteni, a jelenségek közül melyik melyikkel lehet ok-okozati összefüggésben, Immanuel Kant könyvei sincsenek most a kezem ügyében; előzmények mindenesetre voltak.
Vonaton, járművön utazva s gyalogszerrel az utcán is szinte mindig olvasok, otthon is gyakorta nézem a könyvespolcot, vajon munkahelyemre, a Kisebbségkutató Intézetbe tartva melyik könyvet érdemes újra föllapoznom. Október első napjaiban Mészöly Miklós Magasiskoláján akadt meg a szemem. A Kriterion adta ki 1985-ben, benne az író néhány klasszikus műve, kisregények és novellák, többek között a címadó szöveg, aztán a Saulus és a Film. A példányt a polcról áttettem az asztalomra, s rémlik, még átsuhant az agyamon: hogyan volt lehetséges, hogy (amint azt most, ötven év után a neten böngészve megtudtam: dr.) Gervay Vilma, az ÁVH vallatószobáit s talán börtöneit is megjárt apáca, akiről nem hinném, hogy korábban hozzászokhatott volna a Mészöly-féle prózapoétikához, a Filmet 1975-ben azonnal befogadta, értette. Akkor jelent meg ugyanis a Kortárs folyóirat szeptemberi számában Sütő András darabja, a Csillag a máglyán, amit én egy-két hónappal korábban a marosvásárhelyi Igaz Szóban olvastam már. Rögtön megvettem a Kortárs friss számát, fölvittem neki, figyelmébe ajánlva a darabot. Amikor legközelebb nála jártam, a Sütő-műről szót sem ejtett, de a Mészöly-szövegről – a Film első folytatása ugyanebben a Kortárs-számban volt – szinte lelkesedve beszélt, s csodálkozott, hogy ilyen „rendszerellenes” szöveget engedtek megjelenni. A Magasiskola néhány napig ott hevert még az asztalomon.
Feltételezhetően október 9-én történt, hogy amikor cigarettaszünetről visszaértem az Intézet tárgyalójába, alkalmi munkatársam, egyben több évtizede barátom közölte, hogy amíg nem voltam ott, a hírügynökségek közölték, Krasznahorkai László kapta az idei Nobel-díjat. Nyugtáztam a hírt, persze örültem is neki, de azért egy új magyar irodalmi Nobel-díj nem villanyoz fel és nem tör le, semerre sem lendít ki a hangulatomból. Meg aztán azt is tudom, hogy aki nem ambicionálja ezt a díjat, annak nem fogják odaítélni. Örvendtem hát, nem szoktam irigyelni mások megérdemelt sikerét. Mindazonáltal nekem is, mint – ahogy utóbb kiderült – nem egy ismerősömnek, „bevillant”: ezek szerint Nádas Péter már aligha lesz Nobel-díjas. S rögtön utána: Mészöly sem lett az, akinek köpenyéből jóformán az egész modern magyar prózairodalom kibújt.
Vissza tehát a Magasiskolához. Másnap a táskámba tettem, az Intézetbe s a könyvtárba jövet-menet forgattam, olvastam. Mészöly világába hamar hagyja magát újra belevarázsoltatni az olvasó; valamelyik következő napon kíváncsiságból megnéztem, mely könyvei vannak szabadpolcra kihelyezve az Országos Széchényi Könyvtárban. A következő lépés annak ellenőrzése volt, milyen szakirodalom található róla az irodalomtudományi olvasóteremben. Némelyik munkába belelapoztam, s Thomka Beáta Mészöly-monográfiájának képmellékletében megláttam a fotót, amelyen Miklós Bohumil Hrabal mellett áll. A fotográfia 1986 májusában készült Budapesten, egy fényképkiállítás alkalmából, amelynek én voltam a szervezője.
Snitt.
Egy híján negyven éve, hogy az egyetemisták Eötvös Klubjában kiállítottuk Hrapka Tibor (Szigeti László Hrabal-interjúregényéhez a cseh íróról készült) fotóinak egy részét. Az újságíró-író-szerkesztő Szigeti akkor a Nő című pozsonyi lap munkatársa volt, járt Prágában, vitte magával Tibort mint fotósát, megkeresték Hrabalt; ebből alakult ki a munkakapcsolat. Később, a „bársonyos forradalom” idején Laci politikai szerepet is vállalt, utóbb a Kalligram Könyvkiadó igazgatója lett. Én 1986-ban a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése propagandaosztályán dolgoztam, munkahelyi főnökeim pártolták ötleteimet, így e kiállításét is, valamint pár hónappal később a következőét is: november végén a diktatúrák természetét elemző világjáró és világhírű riporter, Ryszard Kapuściński harmadik világban készült fotográfiáiból állítottunk ki ötvenet-hatvanat.
Mindkét író jelen volt a maga kiállításának megnyitóján. Jeles alkalmak, sikeres programok voltak, a sajtóban is maradt nyomuk. A Hrabal-kiállításról Balla Kálmán barátom többek között ezt írta a pozsonyi Irodalmi Szemle 1986/7. számában megjelent cikkében: „az elevenen is jelen levő, személyében is megidézett nagy cseh író helyben felolvasott miniesszéje Hrabal első »szlovákiai magyar« témájú írása volt”, s „a kiállítás az első nyilvános aktusa […] az eddigi talán legizgalmasabb közös cseh–magyar irodalmi vállalkozásnak, Szigeti László készülő interjúkötetének, amely valójában egy új Hrabal-könyv lesz. Olyan mű, amelyet az író sohasem tervezett, és nem is írt meg”. A könyv csehül 1990-ben látott napvilágot, első magyar kiadása 1992-es, Zsebcselek címmel.
„Felvidéki” kapcsolataim a ’90-es évek végétől jócskán meglazultak; meg is lepődtem, meg is örültem, amikor Szigeti Laci 2021 tavaszán telefonon fölhívott azzal, hogy a Zsebcselek harmadik kiadásába függelékként be akarja tenni a kiállítás alkalmából írt, illetve az ott elhangzott szövegeket. A nyomtatott prospektus Hrabal Arc és álarc, meg Grendel Lajos A huncut és a töprengő című írásával természetesen neki is megvan, az azonban, amit Mészöly Miklós mondott ott és akkor, hiányzik.
Ekkor félrekapcsolt az agyam. Bizonygatni próbáltam, hogy téved: magyar részről Csoóri Sándor beszélt a megnyitón, a prospektusban is szerepel egy másik szövege – de Szigeti finoman emlékeztetett rá, hogy tévedek, összekeverem a két „tárlatot”. A dialógusunk további része már pontosan rekonstruálható a gépi postaládámból. Persze hamar megvilágosodtam: Csoóri a Kapuściński-kiállítást nyitotta meg (ezt egy kis botrány előzte meg, Sándor ugyanis akkor persona non grata volt a hatalom szemében), a Hrabal–Hrapka tárlatot pedig valóban Mészöly. Beszédéről Laci azt gyanította, hogy azt közöltük is az Egyetemi-Főiskolai Tanács ef-Lapok című folyóiratában (amelynek munkatársa, „anyagbeszerzője”, majd az egyik szerkesztője voltam); ha ott nem jelent volna meg, akkor a Mészöly-hagyatékban kell kutakodnia. Arra véltem emlékezni az első percekben, hogy én akkor nem kértem el Miklóstól közlés céljából a szövegét. Ám hamar észbe kaphattam, ugyanis 22 perc múlva ezt válaszoltam Szigeti levelére: „Közben persze rájöttem, hogy én akkor mégis beszéltem Mészöllyel, hiszen a megnyitás előtt együtt ebédeltünk az Egyetemi Könyvtár mellett, most nem jut eszembe az étterem neve. Kárpátia? Volt is olyan kép, amelyen az étterem felől jövünk át vagy öten az Egyetemi Klubba.”
A kiállítás 1986. május 28-án nyílt meg (és június 12-én zárult). Hrabal akkor vagy három napot töltött Budapesten, illetve néhány órát Kisorosziban, Mészölynél, akit akkor ismert meg Szigeti révén, s aki a tárlatnyitó szövegét 27-én fogalmazta meg otthonában, és másnap délelőtt még javított rajta.
Készségesen megígértem ugyan Szigeti Lacinak, hogy utánajárok a dolognak, ám meggyőződés nélkül álltam neki, hogy fölkutassam otthon az ef-Lapok példányait. Ellenben az első szekrényből, amelynek ajtaját kinyitottam, a folyóirat néhány száma borult az ölembe, köztük a ’86/5–6 számok. Ennek a 39–40. oldalán pedig ott áll kinyomtatva a prospektusból átvett Hrabal- és Grendel-szöveg. És az is, amit Mészöly a megnyitón fölolvasott.
Nem ekkor döntöttem el, hogy nem fogok memoárt írni, nem is elhatalmasodó szenilitásom késztetett korábban erre a döntésre. De talán ez az eset is megerősített benne. A Mészöly-beszédet legépeltem, szkenneltettem, s a szöveget és a képet elküldtem Szigetinek. S még valamit, amiről megírtam neki, hogy visszakérem majd, amikor nem lesz szüksége rá. A képzetkapcsolás-sorozatot, tartok tőle, ez utóbbinak a vonatkozásában nem tudom garantált pontossággal visszafelé felgombolyítani. Laci az első leveléhez „ajándékképpen” csatolt egy számára ismeretlen szerző, „nagy valószínűséggel az MTI fotósa” által készített fotográfiát a megnyitóról. Talán erről, ám az is lehet, hogy ettől függetlenül jutott eszembe: Hrapka Tibi azokban a napokban (leszámítva magát az „aktus”-t, amikor ott kellett állnia a közönség előtt Hrabal és Mészöly között) folyton kattintgatta a gépét, s adott néhányat az akkor készült fotókból, azok megvannak valahol. Talán a lehajthatós ajtajú szekrényben! Ezeket sajnos nem találtam meg. Helyettük viszont egy boríték került a kezembe: 97 kép volt, illetve van még ma is benne a kiállításról, illetve Hrabal akkori budapesti útjáról. Rajtuk a magyar szellemi élet több kiemelkedő alakja, néhányan azok közül, akik ott voltak az Eötvös Klubban vagy a napot lezáró, a tervezettnél sajnálatos módon szolidabb ivászaton, a Kinizsi utcai Kaltenberg Bajor Királyi Sörözőben: Koncsol László, Makk Károly, Szegedy-Maszák Mihály.
Arra gondoltam, ez is hasznos lehet a Zsebcselek harmadik kiadásának véglegesítéséhez. Így aztán ez a vaskos boríték is megjárta az utat Budapesttől Dunaszerdahelyig és vissza, de már nem villanypostán. Egy számomra ismeretlen személy vitte és hozta, az Írók Boltjába vittem be, az illető ott vette át, aztán ő vagy más ugyanott adta le.
Amikor egy ilyen borítékot talál otthon az ember – akin itt most némi pökhendiséggel magamat értem, bár nem zárom ki, hogy mással is történhet hasonló –, elképed. Nem részletezem, milyen szellemi játékok eredményeképpen derült ki (kellett hozzá a bátyám memóriája is, aki egykor a Magyar Távirati Irodánál dolgozott): a fotók készítője ugyanaz a személy, aki a Szigeti által küldött képé: Cser István, az MTI munkatársa. E három napon végig velünk volt – pontosabban jelen volt a közös alkalmakon, ott, ahol Bohumil Hrabal nyilvánosan mutatkozott: a kiállításon, a Kaltenbergben s a dedikáláson a Rákóczi úti Könyváruházban. Onnan vitték ki a cseh írót autóval Ferihegyre. Az MTI-s ott és akkor adhatta át nekem mint főszervezőnek ezt a kis híján száz fotográfiát: használjam, használjuk arra, amire kell. Nem tudom, merre járhat most, de ezt itt újra megköszönöm neki.
Szigeti egyik következő levelében megírta, hogy igen sokat segítettem neki, nagyon fontos számára, hogy az új kiadásba beiktathatta mindhárom 1986-os szöveget: a „Mészöly- és Grendel-szöveg publikálásával lesz csak teljes egész a magyar Zsebcselek”. Azt, hogy segítettem, honorálni szeretné. Sebtében válaszoltam neki 2021. április 17-én: „vegyük a dolgot úgy, ahogy van: ez közös ügyünk volt, akkor is ingyen csináltuk, legyen most is úgy”. Amikor ismét üzent, hogy beszkennelte a Cser István-képeket, és visszaküldte valakivel, megint beballagtam az Írók Boltjába. Átvettem a borítékot, és otthon visszatettem abba a szekrénybe, ahol korábban véletlenül megtaláltam.
Amikor az OSZK-ban, Thomka Beáta Mészöly-monográfiájában megláttam Hrabal és Mészöly kiállítási képét, ingyen sem gondoltam volna, hogy másnap reggel, rögtön ébredés után kiolthatatlan kíváncsiság támad bennem a képsorozat iránt. A boríték a helyén, érintetlenül, több cellux-csíkkal átragasztva, ahogy Dunaszerdahelyen útjára bocsátották. Feltépem, kibontom; kiveszem a képeket. A szemem sarkából látni vélem, hogy valami papírdarab pilinkézik belőle a padlószőnyegre. Nézegetem, rakosgatom a képeket, megörülök az ismerősöknek, barátoknak, az irodalmi-művészeti-tudományos élet nagyjainak.
Az egyik képnél megállok, hökkenten nézem. Arra végképp nem emlékeztem, hogy egy Nobel-díjas magyar író is ott volt a díszes vendégseregben. Persze akkor még nem volt az, a plecsnit „csak a múlt héten” kapta meg. 1986-ban még egy- vagy kétkötetes pályakezdő – akkoriban az ilyeneket „ígéretes tehetség”-nek nevezték –, a Sátántangó sikere után. Az egyik fotón Hraballal és Mészöllyel beszélget az utcán, gondolom, valahol az Eötvös Klub előtt. A másodikon is. Nem beszélve a harmadikról. Ide elég lesz közülük egy is.
Gondolom, a fiatal írót Miklós itt mutatta be Hrabalnak, akit ő maga is akkor ismert meg személyesen. Pontosabban egy nappal korábban, Kisorosziban. Hogy ki autóztatta oda (ezek szerint) 27-én Hrabalt, Szigetit és Hrapkát, arra nem emlékszem, csak arra, hogy Esterházy Péter készenlétben állt.
Ha nincs a Nobel-díj, föltehetően nem jut eszembe Mészöly, illetve eszembe jut, de nem ilyen összefüggésben; nem idéződik föl az a régi kiállítás; nem keresem meg a Dunaszerdahelyen lezárt borítékot; nem jövök rá, hogy Krasznahorkait – aki, gondolom, azóta sem tud róla, hogy ily jeles társaságban már ifjan lencsevégre kapták – az orrom előtt mutatták be Hrabalnak; s bár mellékes, de sosem találom meg a százeuróst. A padlószőnyegre pilinkéző papírdarabot. Szigeti Laci küldte négy és fél éve: „a segítségedért, kutatásért, gépelésért”.
Egy irodalmi Nobel-díj hasznos dolog. Vagy legalábbis: szükséges rossz.
[1] Roland Barthes, Camera Lucida, New York, Hill and Wang, 1981. 67., illetve magyarul: Világoskamra, (ford. Ferch Magda), Bp., Európa, 1985. 88.
[2] Susan Sontag, A fényképezésről, Bp., Európa Könyvkiadó, 1981. 26., illetve újabb kiadása: (ford. Nemes Anna), Bp., Európa, 2007.
[3] Uo. 11.
[4] Uo. 141.
[5] Uo. 38.
[6] Max Bense, Fotóesztétika, (ford. Soltész Gáspár), Fotóművészet, 1974/3. 9.
[7] Így Hans Belting, Vilém Flusser, W.J.T Mitchell vagy Siegfried Kracauer munkái.
[8] Roland Barthes, Világoskamra, i.m., 88.
[9] Roland Barthes, A kép retorikája, (ford. Angyalosi Gergely), Filmkultúra, 1990/5. 69.
