Szilágyi Aladárt mintha mindig ismertem volna. Mozgatórugója, tartóoszlopa vagy nevezzük bárhogyan is, de az biztos, hogy mindig élő és aktív része volt a nagyváradi kulturális életnek, nemcsak újságírói és írói berkekben. Megkerülhetetlen személyiség, rendkívül gazdag életműve is erről tanúskodik, egyszerűen nem volt ember Váradon, aki ne tudta volna, kicsoda Szilágyi Aladár, a száguldó riporter.
Nekem 2016-2017-ben volt szerencsém közelebbről is megismerni, amikor az Élő Várados társaimmal közösen részesülhettünk az első Kinde Annamária-díjban. A 8. Könyvmaraton ekkor a Szigligeti Stúdióban kapott helyet, Aladár a stúdió fekete termében olvasta fel az Élő Várad kis csapatának laudációját. Szerette és támogatta a fiatalokat, nemcsak bennünket, hanem mindenkit, akit arra érdemesnek talált, akiben látott valami szikrát.
De vajon hogy is hívott?
Nem sokkal később lettünk kollégák Ali bácsival, amikor az akkori Várad folyóirat szerekesztőségi titkára lettem és a Holnap Kulturális Egyesületnél is besegítettem. „Nehogy magázd, mi, újságírók magunk közt mindenkit tegezünk” – mondta Szűcs Laci lazán, én meg örültem neki, hogy nem kellett odafigyelni a sokszor felesleges illedelmességre, amit néha összetévesztünk a tisztelettel. Bekerültem egyszerre két szerkesztőségbe, és amikor épp a Holnapnál volt dolgom, a reggeleimet egy szia, Ali bácsival vagy egy jó reggelt, Ali bácsival kezdtem. Ugyanis mindig ő volt az első az irodában, hajnali 6-kor, de legkésőbb 7-kor már az íróasztalánál ült, öreg számítógépe előtt, az első kávéját szürcsölte és elszívott pár cigit. Idős kora ellenére, a központban lévő otthonától minden reggel gyalog sétált el a Léda-házhoz. A szerkesztőségi élet, a riportutak, az írás, az olvasás éltette igazán, ilyenkor volt teljesen elemében. Meg akkor, ha mesélhetett.
Vannak emberek, akik olyan jóízűen dohányoznak, hogy egyszerűen megkívánod tőlük akkor is, ha nem akarod, ilyen Marlon Brando, Kevin Costner, Mickey Rourke vagy Szilágyi Aladár. Két ujja közt tartva a félig elszívott cigarettát, intett, gyere csak ide. Én meg mentem, és ő mesélt. Mesélt, csak mesélt az Ady-körről, a Várad folyóirat kezdeteiről, az Erdélyi Riportról, külföldi és belföldi kalandosabbnál-kalandosabb riportutakról, egy-egy máramarosi templomról, a Duna-deltáról, a két Világháború közti időkről vagy a kommunizmusról, a Securitatéről, vagy épp a családjáról, és mindenről, ami épp eszébe jutott. Sokszor olyan hosszan, hogy aznap az irodai meló kicsit háttérbe szorult, mert csak ültem a szerkesztőség kis falépcsőjén és onnan hallgattam. Imádtam, amikor sztorizott, sokat kérdeztem, és láttam, jól esik neki az érdeklődés, valószínűleg azért, mert ő is nyughatatlanul kíváncsi természet volt egész életében. Könyveket ajánlott nekem vagy épp ő adta kölcsön őket, vigyem csak haza, olvassam el.
De milyen nevet is adott nekem, nem emlékszem.
Történészekkel készített interjúit néha a szerkesztőség lenti irodájában vette fel diktafonra, hallgattam a beszélgetéseket, gyakran még maguk a történészek is meg-megtorpantak Ali bácsi hatalmas tudása és felkészültésége láttán. Olyankor engem is büszkeség töltött el – az én kollégám is, micsoda profival dolgozhatok együtt, micsoda embertől tanulhatok.
Utolsó könyve, a 2020 márciusában megjelent Kortárs, magyar című kétkötetetes, írókkal, költőkkel készített interjúsorozat bemutatóján már csak videón keresztül, otthonából volt jelen. A száguldó riporter zakóban, maximális komolysággal és irigylésre méltó testi-lelki erővel vett részt az eseményen, szívesen és jókedvűen válaszolt a feltett kérdésekre. Emlékszem, egyszer a debreceni Alföld folyóirat szerkesztői látogattak el Váradra, és Ali bácsi bemutatott nekik. Meg is dicsért mindenki előtt, hogy milyen tehetséges lány vagyok, ügyes, úgy tudok fénymásolni, mint senki más. Nagyot nevettünk aztán, sokat viccelt, incselkedett, mindig volt kivel. Hamisítatlan humora sosem hagyta el, jóízű, mélyről feltörő nevetése és nehéz baritonja mindenki fülében ott cseng, aki ismerte.
Nálunk, a Holnapnál mindig van egy vagy több szerkesztőségi macska. De lenyúljuk a szomszéd macskákat is, nem probléma. Vagyis nem nyúljuk le, maguktól jönnek, szeretnek itt lenni. Kosztos macskák. Teljesen természetes volt hát, hogy a kövér narancssárgának nemrég az Alika nevet adtuk. Kicsiben és nagyban, de velünk vannak a régi kollégák, barátok.
Nekem is volt egy nevem, most már tudom. Emerencia. Ali bácsi mindig Emerenciának becézett.
Mesélve törnek felszínre az emlékek, akkor jönnek elő, ha beszélünk róluk. És az emlékek által maradnak velünk azok, akik már nem lehetnek itt.
A szerző költő, az Újvárad folyóirat felelős szerkesztője
