A Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Tanszéki Csoportja és a Holnap Kulturális Egyesület a sokoldalú íróegyéniség, Páskándi Géza életútjáról szervezett irodalmi estet 2025. október 23-án a nagyváradi Léda-ház kultúrtérben. Páskándi Ágnest, az író lányát, hagyatékának gondozóját, valamint Cseke Péter irodalom- és eszmetörténészt Albu-Balogh Andrea, a PKE adjunktusa és Szűcs László szerkesztő kérdezte.
Szűcs László: Az idén 30 éve elhunyt, a történelmi Szatmárból származó Páskándi Géza (1933–1995) írói indulását és egész pályáját nagyban meghatározta Kelet-Közép-Európa 20. századi valósága. Ahhoz a fiatal nemzedékhez tartozott, akiket Láng Gusztáv szavai szerint „derékba tört” a magyarországi ’56-os forradalom melletti kiállásuk. Azonban – az utókor örömére – Páskándi Géza alkotókedvét nem vette el a hat börtönév. Rendkívül gazdag életművet hagyott hátra, minden lehetséges irodalmi műfajban és műnemben kipróbálta magát. A lírától az esszén át a prózáig, majd a drámáig vezet az út – sokféle hangszereléssel.
Albu-Balogh Andrea: A róla készült portréfilmben Páskándi Géza egy kulcsmondatot fogalmazott meg: „A méltó túlélés a boldogság maga”. Volt neki még sok más jelentőségteljes mondata. Én ennek a beszélgetésnek a címéül választott, Író a korridorban szókapcsolatot is az ő egyik cikkéből, pontosabban emlékezéséből vettem. A Korridorban éltem című esszéről van szó, amit 1993-ban írt meg. Ebből szeretnék kiindulásként felolvasni néhány mondatot, ami azt jelzi, ő hogyan is értette az „író a korridorban” létet: „A történelemben vannak kerek hősök, központi alakok, vannak epizodisták, és vannak, akik korridorokban lelik meg az érvényesülés útját. Ők azok, akik sem a kerek hősök, sem az epizodisták közé nem tartoznak.” És aztán tovább folytatja, hogy mit jelent a korridorhős: „Olyan figura, vagy éppen hős, aki felveszi a folyosók, korridorok, átmenőhelyek alakját. Lehet ez spirális, hullámvonalas, netán henger vagy téglalap alakú.” Azt hiszem, hogy a mai beszélgetéshez egy jó kiindulópont lehet ez. Ő elfogadta azt a sorsot, azt a korridort, amit számára a 20. századi valóság nyitott.
SzL: Néhány nagyon érdekes műalkotást hoztatok el, tárgyakat, fényképeket, képverseket. Arra kérném Ágnest, beszéljen arról, mit is látunk most.
Páskándi Ágnes: Itt két kép látható, az egyiket a fiam szobájából, a másikat pedig a nappalink faláról vettük le. Az egyik grafika, a másik festmény. Az édesapámat ábrázolják. Ezenkívül a családi fotótárból hoztam el egy csomó Páskándi-portrét, amelyek közelebb hozzák apám különböző korszakainak arcait az ikonikus hosszú hajtól a fiatalkori vagy a joviálisabb, 55–62 éves kora közötti, öltönyös Páskándiig. A képverseket a Petőfi Irodalmi Múzeum anyagából válogattuk ki, és azért tartottam fontosnak megmutatni, mert ezek az abszolút kortárs, ma is izgalmas, avantgárd Páskándit mutatják be, és azt a mérhetetlen játékosságot, ami őt jellemezte. Hónapokon keresztül rajzolta ezeket, lopkodta el az iskolai filceimet a tolltartómból, és sok esetben tanácsokat is kért, hogy mit hogy kell lerajzolni, mert azért alapvetően nem volt festőművész, és nem volt a vizualitásnak gyakorlója.
Nekem meggyőződésem az édesapámról, hogy grafomán volt: folyamatosan írt. Gyakorlatilag éjt nappallá téve, késő estig, néhány óra alvás, és hajnali 3-4 óra környéken már kattogott az írógépe: egyfolytában írt. Ez a korszak egy szenvedélyből született, és játék volt elsősorban, de nagyon sok indulat fűtötte szinte haláláig. Társadalmi kérdések mozgatták – akkor a rendszerváltozás időszakát, annak első éveit éltük Magyarországon. Egy új, formálódó világ egy írónak mindig új kihívás, és új inspirációkat adott: egyfolytában járt az agya. Néha tényleg úgy lehetett érezni, ha ezt nem tenné, akkor szétrobbanna, vagy befelé fordulna. Vannak olyan sorok és részletek is, amik egyébként más írásokban visszaköszönnek, az ő nagyon egyedi és kozmikus világképében minden mindennel összefügg.
SzL: Ugyan a mai beszélgetésünk egy irodalomtörténeti konferenciához kapcsolódik, mégis arra kérlek, hogy beszélj az édesapádról, a férjről, a magánemberről. Egyáltalán, mennyire tudott ő a családban jelen lenni a rengeteg munka mellett? Miközben társasági ember is volt, szerkesztőségbe járt, nagyon színes egyéniség volt.
PÁ: Ebben korszakok vannak az áttelepülés után: ’74-ben érkezett át Magyarországra apám. Én házasságon kívül született gyermek voltam, azért nem házasodtak össze a szüleim itt, Erdélyben, mert akkor már tudták, hogy át fognak települni mindketten Magyarországra. És ezt nem lehetett más módon akkoriban megtenni, csak úgy, ha mindketten egy-egy névházassággal jönnek át, egy magyarországi bátor jelentkező segítségével. Ez nem sikerült nekik. Először átjött az édesapám, és aztán közel egy évvel később én az édesanyámmal. Ekkor négyéves voltam, ’74 végén jöttünk át.
Zaklatott gyermekkorom lehetett az első három évben, pláne az anyám visszaemlékezése szerint. Én kevés dologra emlékszem, de azért ez egy erős időszak volt. Nyilván nem véletlenül mentek el innen, érzelmileg is, anyagilag is nehéz volt: szegénységben éltek, és megfigyelés alatt álltak. Apám nyilván ez elől menekült el, mert egyszerűen nem bírta tovább. De minket is az anyámmal folyamatosan megfigyeltek abban az egy évben, ránk volt állítva több szekus.
Aztán áttelepültünk, lassacskán konszolidálódtak, lakás lett, nem kellett egyfolytában a hátuk mögé nézni, hogy ki figyeli őket, és apám saját néven jelenhetett meg, szóval egész más helyzet volt. Elkezdődött egy polgári családi lét, bár azt hiszem, én igazából nem ismerem, hogy milyen polgári családi létformában fölnőni. Megpróbálom a saját három gyerekemnél ezt megvalósítani. De az anyám folyamatosan küzdött, hogy szép családi életet éljünk, egyébként meg is tudta valósítani, ami kisebb csoda volt ez után az előtörténet után. És akkor apám szépen beleérett ebbe, de mondjuk érettségi előtt még nem tudta, hogy én abban az évben érettségizni fogok, nagyon meg is lepődött. Félreértés ne essék, imádott engem, mindennap találkoztunk, együtt ettünk, de este beszélgettem a vacsoraasztalnál az édesanyámmal, hogy mi legyen a ballagási ruhával, vagy valami ilyesmiről, és akkor rám meredt, és megkérdezte: „Te már most ballagsz, ebben az évben?!” Hát mondom: „Igen, elnézést!” Félreértés ne essék, ez engem soha, egy pillanatig nem zavart. Az anyám mindig úgy nevelt, hogy megértsem azt, hogy az apám miért ilyen, tehát nekem ez sosem okozott problémát, mert én azt gondolom, ha egy gyerek egyébként érzi azt, hogy szeretik, akkor ez teljesen a helyére kerül az értékrendjében. Úgyhogy egészen polgári család lettünk. ’95-ben halt meg apám, és mivel ’85-től már nem ivott egy kortyot sem, az utolsó tíz évben tényleg már mintaférj és -apa szerepben lehetett. Sokat jártunk nyaralni, minden évben elvittek a tengerre, mert asztmás voltam gyerekkoromban, illetve az apám is asztmás volt. Jártunk a hegyekbe is, Jósvafőre. Egész évben ki nem tette a lábát az erdőbe, de az az egy hét az olyan volt, hogy ő elindult a bottal, és ment. Úgyhogy én békében vagyok a gyerekkorommal.
ABA: Édesanyád könyve egy emlékező regény, a Rozsdásszemű. Szerintem nagyszerű könyv, kortörténeti dokumentum, és a családotoknak is a krónikája. Ő méltó szellemi társa volt Páskándi Gézának, és a halála után a saját munícióiból karriert épített. Több filmet is forgatott itt, Erdélyben Járosi Andorról, ha jól tudom, de egyáltalán az erdélyi ’56-ról, aztán az erdélyi zsidóságról. Idézzük fel az ő alakját is! Kérlek, mesélj róla, milyennek láttad őt, egyáltalán ezt a küzdelmes életet.
PÁ: Anyám egy nagyon olvasott és elképesztően szép fiatal nő volt, amikor ők megismerkedtek, román irodalom szakon végzett egyébként. Fotómodell is volt, manöken. Aztán jött ez a szenvedélyes szerelem az apámmal, és akkor azt a kérdést kellett feltennie magának, hogy apámat valóban meg kellett menteni, amire csak egy szerelem, meg egy nő képes. Én is így gondolom, mert egy nagyon-nagyon meggyötört test és szellem volt, ami egyébként az irodalmi munkásságát nem befolyásolta, de az anyámnak a hathatós kezelésével az elfagyott lábai és az ujjai így jöttek helyre például. Felhízlalta, vitaminokkal tömte, nem kapszulás vitaminokkal, hanem egészséges ételeket főzött neki. Egyszerűen rendbe tette az apámat, aki egy hatéves börtönből, kényszermunkából és egy önpusztító életből került bele ebbe a kapcsolatba. A mai napig egyébként azt gondolom, hogy a híresztelések ellenére nem alkoholista volt, hanem nagyivónak tartom az édesapámat, és ezt mondhatom, mert én szociális szakember vagyok, tehát ismerem ezeknek a fogalmaknak az orvosi értelmezését. Tíz évvel a halála előtt úgy tette le a két doboz cigarettát és az alkoholt, hogy egyik napról a másikra. Soha többet nem gyújtott rá, és nem ivott egy kortyot sem. Egy alkoholista erre nem képes. Az apám nem tudta volna ezt az életművet befejezni, ha nincs az anyám.
Aztán apám halála után egy óriási vákuum következett, egy nagyon mély gyász, kétéves nagyon mély gödör anyámnál lelkileg. Abból felépült, felépítette magát, és akkor két lehetősége volt – ezt nekem el is mondta, akkor már felnőtt voltam –, hogy vagy az apám után hal, vagy csinál valamit. Ikonikusan fontos ügyeket kezdett felvállalni: az erdélyi ’56-osokat, ami egy nagyon elhallgatott téma volt addig, és a zsidó témát vette elő, az is nagyon fontos volt számára. Mindezt párhuzamosan azzal, hogy az apám hagyatékát menedzselte, mozgatta a szálakat, embereket vont be a Páskándi-témába, egyre többen lettek igazán elkötelezettek az apám dolgai iránt. És a végén jött az, hogy megírja a Rozsdásszeműt, amiről én le akartam beszélni – nagy hiba lett volna, ha hallgat rám –, mert tudtam, hogy nagyon fájdalmas megírni: nyilván ez volt az egyik ok, de ez egy öngyógyító könyv anyámnak. Illetve mivel román szakon végezte az egyetemet, kicsit kérdéses volt számomra, hogy tud-e magyar nyelven írni olyan színvonalon, amit megérdemel a téma. Itt lépett be Száraz Miklós György barátunk, kitűnő író, ő szerkesztette. Csodálatos könyvet csináltak belőle, ami, bár van benne egy kevés szubjektivitás is, fontos kordokumentum. Ennek egy része a Páskándi-sztori, meg egy része az anyám múltja, de szó van benne az egész erdélyi magyarság helyzetéről, irodalomtörténeti szempontból, politikai szempontból, hányattatások tekintetében, illetve az áttelepülés Magyarországra, a ’90-es évek Magyarországának az elképesztő lelkesültsége. Hogyha valaki nem szereti Páskándit, sőt, azt mondom, utálja Páskándit, vagy nem érdekli, mert sose olvasott tőle semmit, annak is egy izgalmas könyv. A nőknek azért, mert lélektani, lehet rajta sírni meg nevetni, szórakozni egyszerre. Minden nőnek vannak hasonló élményei. Másrészt mindenki számára megmutatja azt, amit mai fejjel nagyon nehéz megérteni: hogy mi zajlott a ’60 –90-es évek Erdélyében és Magyarországán.
SzL: Péter, többször is egyetértőleg bólogattál, amikor Ágnes beszélt, amiből azt is vontam le, hogy te is nagyon jól ismerted Páskándi Gézát. Mesélj először arról, hogyan és mikor ismerted meg, milyen körülmények között.
Cseke Péter: Kolozsváron van egy Káposztás és egy Paszulyos vendéglő, és a Káposztásba járt, amikor a Kriterionnál dolgozott. Egyszer Beke Györggyel voltam a Káposztásban. Meglátta, hogy itt van Páskándi. Odamentünk, és bemutatkoztunk. Azt mondja: „Szóval te vagy az a Cseke Péter.” Hú, hogy megijedtem én attól. Miért? Az Igaz Szónak 1970 decemberében volt egy szatmári száma, és megkért Panek Zoltán, aki ezt a lapszámot szerkesztette, hogy ha már Szatmárra járok, menjek ki Mikolába, és készítsek a szatmári számba Gellért Sándorral egy beszélgetést. Amikor bementünk a könyvtárszobájába, rögtön megláttam a Holdbumerángot, és azt mondja: „Páskándit nézed? Jaj, hát tudod, hogy én tanítottam, de mindig mellébeszélt, és nem volt jó jegye.” Paneknek volt annyi esze, hogy kihúzta ezt a jelenetet. Páskándiban az maradt meg, hogy én írtam Gellért Sándorról, és büszke volt Gellért Sándorra.
Ilia Mihálynak beszámoltam arról, hogy Páskándinak erről a korszakáról írtam egy monográfiát, és mennyire sajnálom, hogy az egész életművet nem tudom bemutatni, mert egy kötetben nem is lehet. Ilia azt írta nekem: „Örülj, hogy az első monográfiát megírtad, mert Páskándi van akkora író, hogy négy monográfiát is írjanak róla.” Remélem, ez be fog következni.
SzL: Az, hogy őt ’56 után elítélték, börtönben volt, Kolozsváron az értelmiségi körökben mennyire volt közismert?
CsP: Tudtuk, hogy börtönben volt. Ennyi. Egyebet nem. Viszont, ha már szóba hoztad, Tófalvi Zoltán, aki az ’56-osokról több mindent közölt, mikor megtudta, hogy jövök erre a Páskándi-megemlékezésre Váradra, azt írta nekem: vajon tudjuk-e, hogy Páskándiról hány ezer oldal feljegyzés maradt a Szekuritátén? Neki mind megvan, kimásolta, és azért várja az első monográfiát, hogy lássa, mi minden hiányzik a könyvből.
ABA: Szeretnék mindenképpen beszélni a Páskándi Géza ’56-os évéről és az azt követőkről, amelyek számára nagyon nehezek voltak. Irodalomtörténet-szemináriumon kérdeztem a diákoktól, fel tudják fogni, milyen volna, hogy ha őket most lecsuknák, és hat év múlva indulhatna a pályájuk. Nehéz megérteni ma, de ez történt: az erdélyi ’56-ról sokáig kevésbé lehetett beszélni, ezért volt fontos a film is, amit Sebők Anna készített. Láng Gusztáv azt mondja, ez a nemzedék derékba tört nemzedék volt éppen amiatt, hogy nem sokkal a magyarországi forradalom után a diákok megfogalmazták a követeléseiket Kolozsváron és több városban. Ekkor Páskándi Géza kolozsvári diák volt, és részt vett a fogalmazvány elkészítésében, emiatt hat börtönév várt rá 1957-től ’63-ig. Utána is követték, a megfigyelési dossziéjáról Ágnes már ejtett szót. Én azt kérdezném tőled, Ágnes, hogy ennek a hatásáról ő hogyan beszélt később?
PÁ: Egy szóval válaszolok: egyáltalán nem. Nem tartozott azok közé az írók közé, akik abból kívántak élni egész életükben, hogy a hatéves szenvedésüket reklámozzák, ez volt az egyik ok. A másik ok az, hogy annyira fájdalmas, nehéz volt erről beszélni, maga mögött akarta tudni ezt az egészet. 24 éves voltam, amikor ő meghalt, nekem soha egy szót nem mesélt erről, pedig kérdeztem. Azt mondta, kicsi vagyok hozzá. 22 évesen is azt mondta, kicsi vagyok hozzá. Az anyámnak is nagyon-nagyon keveset, úgy szedett ki harapófogóval egy-egy részletet a börtönnel kapcsolatosan, és az is csak véletlenek sorozatának a kapcsán derült ki: amikor valami gyanús volt az anyámnak, rákérdezett, és akkor nem mondta, hogy nem igaz, de három mondattal lerendezte. Aki sokat mesélt anyámnak, aki megrázó részleteket árult el a börtönidőszakról, az keresztapám, Dávid Gyula irodalomtörténész, akivel együtt ültek a börtönben. Másoktól több információt tudott meg, mint a saját férjétől, de nyilvánvalóan, ha együtt élsz valakivel, meg szeretsz valakit, akkor látod a nyomait a testén, a lelkén, a pszichéjén, tehát ezeket ki tudtuk következtetni. Ők egy diktatórikus rendszerben éltek, és féltek, ki voltak élezve minden ilyen dologra, mindent azonnal észrevettek, és az ilyen jellegű dolgokat szerintem anyám érzékelte, de én gyerekként nem. Egyébként is, ha fájt a feje, akkor: „Ani, adj egy fájdalomcsillapítót!” Tehát olyat nem hallottál, hogy most ez a nagy halál, a nagy szenvedés. Borzasztóan erős és tartásos ember volt, talán túlságosan is, mert nem tudta megfelelően kiélni magában az őt ért szenvedést. Ma ennek a tízezrelékéért rohan valaki a terapeutához.
SzL: Pétert kérdezném: a könyv, ami az asztalon van előttünk, a Beckett Erdélybe jön, az alcíme: Páskándi Géza második alkotói korszaka – nyilván a börtönévek jelentették a kettő közt a megszakítást. Az életmű műfaji sokszínűségéről szó esett már a bevezetőben, ehhez én egy rövid idézetet olvasnék fel tőled: „Karcolat, regényelemzés, esztétikai értekezés, novella, kritika, líraelmélet, mitológiai játék, vers, vitairat, versmagyarázat, párbeszéd, esztétikai értekezés, geometriai eposz, irodalomtörténeti jegyzet, mese-komédia, drámatörténeti eszmefuttatás, komédia, elbeszélés, irodalmi jegyzet, tudománynépszerűsítő párbeszéd, tréfás mese.” És akkor ugye a képverset nem is tettük hozzá. Az irodalomtörténész dolgát megnehezíti az, hogy valaki műfajilag ennyire színes? Feltételezem, könnyebb arról írni, aki világéletében csak verseket, drámákat vagy regényt írt. Itt talán nehezebb a munka is.
CsP: Például rájöttem, hogy a stílusát a börtönbüntetés megváltoztatta: ugyanazt mondta, de nem egyenes stílusban, hanem parabolában. De nem másolta a nyugatiakat, bár egy periódusban játszották nálunk a nyugati abszurdot. Nem, mert a börtön tette abszurddá.
Én rengeteget tanultam Páskánditól. Nemcsak a monográfia megírásából, hanem abból is, ami kimaradt, és külön kötetben jelent meg. Mert az volt egy nehéz munka: egy tetszhalott kézirat volt, és azt élővé varázsolni. És azt hiszem, hogy sikerült, legalábbis az eddigi visszhangok szerint.
ABA: Szeretnék visszatérni az író emberi vonásaihoz. Ágnes, van-e olyan jellegzetes munkapóz, testtartás, amiben édesapád dolgozott, amit felvett munka közben? Illetve azt is kérdezném, hogy mi a kedvenced az életművéből?
PÁ: Az első felére könnyen, a második felére nehezen fogok válaszolni, úgyhogy azt a kérdést ki is fogom kerülni. Jellegzetes munkapóz? Úgy kell az életünket elképzelni, hogy Budapestnek a Sasad nevű részén laktunk, ott nőttem föl. A 11. kerület egy kertvárosi rész volt akkoriban. Ma már nagyon csilivili, drága, lakóparkokkal tele, de akkor Buda széle volt hétvégi telkekkel és néhány házzal. Ott volt nekünk egy családi házunk kerttel, egyetlen busszal lehetett megközelíteni, amely egy nap körülbelül ötször járt, tehát kicsit a városban voltunk, de mégsem. Az apám a Kortárs szerkesztőségében dolgozott, illetve látogatta a Nimród vendéglőt a belvárosban, a színházakat és egyebeket, vagy később, a ’90-es években, a Magyar Művészeti Akadémia megalakulása idején is járt be a városba. Nem volt az a buszozós alkat, úgyhogy taxival járt, viszont szépen beosztotta magának, hogy egy héten kétszer-háromszor mozdult ki. Akkor szépen puccba vágta magát, bement a városba, és mindent elintézett, amit el akart intézni, egyébként pedig otthon ült pizsamában – szerintem 50-60 pizsamája biztosan volt, mert az nála munkaruha volt – és köpenyben, és ő ebben dolgozott. Ezeken a napokon, mint a zsidók a gyászban, nem nagyon borotválkozott, meg semmi ilyesmivel nem nagyon törődött, és éjjel-nappal dolgozott. Tényleg nem tudok mást mondani, mint hogy állandóan dolgozott, tehát testtartás nincsen, de van pizsama, meg van köpeny, meg borostásság. Hajnalban kávé lefő, odatéve maga mellé, nem tudom, hány kávét ivott, senki se számolta, állt a füst a dolgozószobában, a hétvége sem volt kivétel. Elképesztően szorgalmas ember volt. Azt mondtam, grafomán volt – igen, de ez még kiegészült egy nagyon erős szorgalommal meg kötelességtudattal. Lehet, tudta, hogy hamar meg fog halni, és ki akarta írni magából, amit akart. Mindenesetre a hétvége is ugyanolyan volt, mint a hétköznap olyan értelemben, hogy ő ugyanebben a munkarendben dolgozott: napi 10-12 órát biztosan. A többi napon meg elképesztően jól öltözött az apám. Aki ismerte, tudja, hogy nagyon adott magára, amikor kilépett a házból. A városban találkozott a művésztársaival, és nyilván inspirálódott, de szerintem ahhoz, hogy el tudja viselni a világot, illetve a pszichéje és a lelke is rendben legyen, mindig vissza kellett húzódnia, és tartania kellett ezt az arányt. Mi a kedvenc darabom tőle? Én a verseit nagyon szeretem, de rengeteg könyvét nem olvastam. Megpróbáltam elolvasni, de még nem értem. Nekem más a szakmám, társadalomtudományi szakember vagyok. Ahogy öregszem, egyébként egyre jobban értem. Valószínűleg nagyon rosszul hangzik így kimondva, de az igazság ez. Nyilván a nagy történelmi drámáit olvastam, a verseit kivétel nélkül, a gyerekdarabjait úgyszintén.
ABA: Azon nőttél fel? Felolvasott neked belőle?
PÁ: Dehogy olvasott! De van, amiről tudom, hogy nekem írta, más verset is. Olvasott nekem mesét az anyukám. Az nem úgy van, hogy valaki egy önpusztító, óriási magyar író, akit hat évre leültettek börtönbe, és azután ő mesét olvas a gyerekének. Ez nem így néz ki. Az úgy néz ki, hogy veri a gépet, hogy az esze egyben maradjon. De mondom, ez nekem egyáltalán nem hiányzott, mert anyukám jól elmagyarázta nekem, hogy ez azért van így… Egyébként én mindig kaptam időt apámtól gyermekként, ami nyilván szerintem fel is értékelődött ilyen úton. Még egyszer visszatérve: nem olvastam tőle mindent, amire nem vagyok büszke, de ez az igazság. Tehát könnyen meg tudnak fogni irodalomtörténeti kérdésekben, de ami hozzám nagyon közel áll, azok a drámái, olvasva is, de színházban az úgy él, hogy elképesztő. Engem érdekel a pszichológia, ez a szakmám is, ezek a drámák meg nagyon komoly lélektani boncolgatások. A költészete pedig önboncolgatás, az meg azért áll hozzám közel, a többihez egészen egyszerűen ebben az értelemben műveletlen vagyok. Nem vagyok műveletlen, egész művelt vagyok, de ennyire nem.
SzL: Ha már itt, Váradon beszélgetünk Páskándi Gézáról, a végén érdemes szólni a váradi kapcsolódásairól, ittléteiről. Annyit biztosan tudunk, írott nyoma is van, hogy például Fábián Sándor költővel volt jó kapcsolata, járt nálatok a Fábián házaspár, Anna és Sándor Budapesten. Erről mesélj nekünk!
PA: Ezt Fábián doktor már leírta. Volt a hetvenes évek elején pár olyan hét, amikor a szüleim eljöttek Váradra, és boldog heteket töltöttek itt. Nagyon összebarátkozott a két család. Aztán 1988-ban, amikor mi már végleg áttelepültünk Magyarországra, ők jöttek el hozzánk, és erre emlékszem, mert már 17 voltam. Hozzánk állandóan jöttek egyébként vendégek, de megszállni nem sok mindenkit engedett azért apám. Akit ő beengedett úgy a házába, hogy ott aludjon, azt azért ő sokra tartotta, hálás volt neki, vagy becsülte.
Vannak Nagyváraddal kapcsolatosan ennél sokkal erősebb emlékek. Nekem a nagyanyám nagyváradi, nagyon sokat élt itt, az anyám is, és az apám is. Külön települtek át, mint mondottam, Magyarországra. Innen, Váradról indultak el azon a bizonyos napon, itt pakoltak össze, és szálltak fel a vonatra a ládákkal együtt. Ugyan ők akkor Kolozsváron éltek, de nagyanyám itt élt, és én nagyon sokat mászkáltam itt néhány évesen. Nekem kettős identitásom van, mert Budapesten nőttem fel, ’74 óta ott élek, de ha haza gondolok, tehát ide, akkor nekem két város jut eszembe, Szatmárnémeti és Várad, mert ez a két hely volt, ahol mi jártunk. Kolozsváron egyáltalán nem jártunk, sehol máshol sem jártunk. Egyébként azt tudni kell apámról, hogy soha nem jött haza.
SzL: Jöhetett volna?
PÁ: Jöhetett volna, de félt, hogy elviszik, vagy nem tudom. Ez megint egy olyan momentum, amiről azt mondom, nem múlt el nyomtalanul.
SzL: ’90 után sem?
PÁ: Nem. Ez azért volt nehéz, mert az édesanyja Szatmárnémetiben élt. A nagyanyámat mi minden évben látogattuk az édesanyámmal. Felkerekedtük, elhoztuk magunkhoz mamát Budapestre. Elintéztük az apámnak, hogy tudja tartani a kapcsolatot az anyjával, mert ő haza nem jött, úgyhogy oda szállítottuk mamát majdnem minden évben, de ha nem sikerült, akkor mi jöttünk ide. Én heteket töltöttem nyaranta Szatmárnémetiben, van egy erős kötődésem, és ezenkívül még Váradhoz. A többi erdélyi városhoz nincs. Hiába Kolozsvárra születtem, felnőtt koromban mentem el újra oda.
SzL: Egyébként éppen a Fábián-visszaemlékezés is megerősíti, hogy apád munkamániás volt. Írta Sándor, hogy amikor nálatok szálltak meg, kora reggel felébredt, és azt gondolta, géppuskaropogást hall, valami háború tört ki. Aztán kiderült, csak édesapád írt, dolgozott. Nagyon korán felkelt, és odaült az írógép elé.
PÁ: Igen, édesanyám és édesapám azért is nem aludtak egy ágyban, egy szobában, mert ki szereti azt, hogy hajnali kettőkor felkeltik. Úgyhogy apám a dolgozószobájában aludt. Csak két lépést kellett tenni az íróasztalig, és már kezdhette is. Talán elküzdötte magát egy kávéért hajnalban a konyháig, de egyébként ő abból a konyha-dolgozószoba körből – oda is csak a kávéért – volt, hogy napokon keresztül nem mozdult ki. Néha, amikor már nem lehetett bírni a szagot, ami ott volt a cigitől, akkor odamentünk, és a zsalugátert kinyitottuk. Akkor intett, hagyjuk ezt abba, de szellőztettünk, vigyáztunk rá, hogy ne abban a füstben küzdjön egész nap. Tényleg nagyon-nagyon sokat dolgozott.
Egyébként Váradon nagyon szerelmesek voltak egymásba, ez is le van írva a Rozsdásszeműben. Vannak családi sztorik, hogy én kislányként hogy sétáltam, meg miket csináltam. Rengeteg fotó készült Váradon. Anyám is sokat járt abban az egy évben ide, mert akkor a támasza volt az anyja, aki itt tanárnő volt. Ezt megelőzően meg volt a zseniális Ódzsa-előadás, azért akkoriban ünnep, a magyar értelmiség ünnepe volt egy-egy ilyen nagy előadás. Ma ezt a lelkesültséget már nem érezzük semmiben, legalábbis, ha magamról beszélek, budapesti emberek biztosan nem, az itteni helyzetet kevésbé ismerem. Úgyhogy sok nagyon szerelmes időszak kötötte ide a szüleimet, és sok jó barát élt itt. Váradnak még most is, hogy keresztülsétáltam rajta, verhetetlen a hangulata, azt meg kell hagyni, szerencsés, aki itt él. Jó hely.
A szöveget gondozta: Gálfalvi Ágnes
A beszélgetés a Holnap Kulturális Egyesület Kortárs klasszikusaink sorozatának részeként, a Communitas Alapítvány támogatásával zajlott.
