Ady Endre kultuszának nagyváradi pártolói közül különös figyelmet érdemel Tabéry Géza (Nagyvárad, 1890. július 17. – Nagyvárad, 1958. január 6.) író, újságíró munkássága, aki közvetlenül Ady halála után az elsők között szorgalmazta a költő relikviáinak összegyűjtését, az Ady-szoboralap létrehozását,[1] aki irodalmi társaságot nevezett el a költőről, és mintegy az utókor számára való emlékállításként írta meg Csinszkával kapcsolatos emlékeit. Tabéry ugyanakkor nem csak mint az Ady-kultusz elkötelezettje szerzett nevet magának, életműve önmagában is rendkívül értékes és érdekes, különösen a 20. századi erdélyi és partiumi irodalom vonatkozásában.
Tabéry Géza már 1909-től rendszeresen közölt a váradi és az országos (budapesti) lapokban, az első világháború után pedig azonnal felismerte a váradi magyar sajtóélet megmaradásának szükségességét. Lapot is indított Magyar Szó címmel. A két világháború közötti időszakban számtalan cikket közölt a Szabadságban, a Nagyváradban, a Nagyváradi Naplóban és az erdélyi lapokban, a Napkeletben, az Erdélyi Helikonban, a Brassói Lapokban stb. Tagja volt a kolozsvári Helikon irodalmi csoportosulásnak és részt vett a marosvécsi írótalálkozókon egészen 1933-ig, amikor is az Erdélyi Szépmíves Céh kiadói politikája miatti elégedetlenségnek hangot adva, Berde Máriával és Olosz Lajossal együtt új irodalmi társaságot és könyvkiadó vállalatot indított Erdélyi Magyar Írói Rend névvel (aminek köszönhetően jelent meg Berde Mária Szentségvivők című regénye is). Aktív, a konfliktusokat is felvállaló attitűdjével fáradhatatlanul dolgozott a magyar irodalom és kultúra népszerűsítéséért.[2] Regényei Partium és Erdély múltjából merítenek. A Frimont-palota című alkotása igazi Partium-regény.[3] Legismertebb talán a Szarvasbika és a Vértorony, valamint a Csinszkára emlékező, A csucsai kastély kisasszonya című kisregénye. Ezen kívül rövidprózával és színdarabokkal is jelentkezett. Újságírói pályája rendkívül gazdag, ami ugyancsak feldolgozásra vár. Vértorony című regénye megjelenését követően irodalomtörténeti vitát váltott ki, ami Vallani és vállalni néven híresült el.[4]
Váradiak számára köztudott, hogy Tabéry pályafutása – sok más kortársáéhoz hasonlóan – 1945 után fokozatosan kényszerpályára szorult. Ekkortól nem jelennek meg kötetei, újságíróként sem tevékenykedhet, csupán majd posztumusz kiadásban, 1970-ben lát napvilágot Két kor küszöbén című önéletrajzi jellegű szövegkorpusza. Erről a korszakról – megrendítő sorokban – Indig Ottó tudósít: „Majd a várt »felszabadulás« következik. És tetőződnek a csalódások. Eltiltják az újságírói munkától (!), ismét ráütik az áruló bélyegét és kiragadják a tollat kezéből. Magam előtt látom sovány, magas alakját, görnyedt vállán favágó felszerelésével, s ma is szégyellem – amit az egykori gyermek látott – szomorú, megtört tekintetét, a méltósággal viselt megaláztatást, mely körüllengte.”[5] Az írónak 1955-ben sikerült – hosszú évek küzdelme után – hozzá illő stabil álláshoz jutnia az Ady Endre Emlékmúzeum megnyitásával, aminek már csak szűk három évig volt igazgatója, egészen 1958 januárjában bekövetkezett haláláig. Az Ady Endre Emlékmúzeum létrejötte és annak vezetése bizonyára egyfajta igazolás is volt számára arra nézve, hogy addigi erőfeszítése nem volt haszontalan.
Tabéry hagyatékának egy része a Petőfi Irodalmi Múzeumba került, az ott található levelezésanyag és más annalekták teljes körű feldolgozása még várat magára. Egy-egy levele különböző gyűjteményes kötetek részeként került nyilvánosságra (lásd a 2. lábjegyzetet). Életművének irodalomtörténeti jelentősége vitathatatlan, a jövő kutatóira vár ennek méltó értékelése. Életművét néhány tanulmány, elő- és utószó méltatja, valamint a műveinek megjelenését követő rövidebb recenziók, illetve Robotos Imre Eszmék ütközésében című kismonográfiája.
A most közreadott, Adyról szóló kézirat a Bihar Megyei Állami Levéltár tulajdonában van, ahol az utóbbi időszakban felbukkant néhány tétel a Tabéry-hagyatékból. A külalakjára nézve gépelt dokumentumon semmilyen eligazító jelzés, évszám, alkalom nem található, ami a megjelenést vagy az előadás időpontját meghatározná. Megfogalmazása szabatos és közérthetőségre törekvő. Műfaját tekintve nyilvános beszéd vagy előadás lehetett, de akár nyomtatásban is megjelenhetett volna (azonban erre semmilyen nyomot nem sikerült találni, de erre később még visszatérünk). Előadva körülbelül félórát vesz igénybe, tehát inkább előadásnak szánhatta a szerző, nem valószínű, hogy ünnepi beszéd lehetett. A szöveg fő témája, mint ahogyan a cím is nemes egyszerűséggel jelzi, Ady költészetének értékelése, ami a korszak irodalompolitikai viszonyainak megfelelően kerül kifejtésre. Alapvetően a pályaív stációit figyelembe véve rajzolja meg Ady költészetének fejlődésvonalát, kibontakozását, tehát a szilágysági gyökerektől indul, aztán Nagykároly, Zilah és Debrecen, Várad, Párizs és Budapest, valamint mindazok a fontos impulzusok, meghatározó szerelmek és barátságok is szóba kerülnek, amelyek ma már iskolai tananyagként mindenki számára ismertek. Budapest és Párizs szerepe csak említés szintjén van jelen, ennek részletes kifejtése nem kerül sorra, ami a kor konjunktúrájának ismeretében nem meglepő.
Fontos megemlíteni, hogy az Ady-kanonizáció az ötvenes években bontakozik ki a szocialista országokban, ekkortól válik Ady költészete iskolai tananyaggá, ami egyúttal – mint minden más életmű esetében – ideológiai színezetű, benne a forradalmár költőt láttatva, aki mintegy előkészítője volt a „jobb világnak”, ami az államszocializmus korszakában bekövetkezett.[6] Zárójelben érdemes hozzátenni, hogy a két világháború közötti időszakban sok vita zajlik Ady életművének értékeléséről, az Ady-kanonizáció korántsem zárult le, inkább a polémiák jellemzik.[7] Az ötvenes években tehát – az életmű kisajátításával ugyan – de sokak, köztük Tabéry álma is megvalósul az Ady-múzeum létrejöttével és a költő életművének értékelésével.[8]
Visszatérve Tabéry előadására, Ady kapcsán a fő vezérmotívum a költő forradalmiságának hangsúlyozása, haladó eszméinek kiemelése. Fő témája a politikum és a szerelem, állítja Tabéry. Megemlíti az 1905–1907-es orosz forradalmat, amit Ady ereje teljében üdvözölt, valamint az 1907-es román parasztháborút is. Más szóval, a szerző felsorolja mindazokat a támpontokat, amelyekkel eleget tehetett a korabeli ideológiai elvárásoknak, ugyanakkor az Ady-életműről megfogalmazott állításai – mindezeket leszámítva – nem sarkosak, hanem ma is időtállóak. Különösen az életmű stációinak fejtegetése, az esztétikai hatások, amelyek kapcsán ugyanolyan fontos a korabeli váradi értelmiség, mint amennyire az érmindszenti kisnemesi és paraszti környezet. Bár Ady „forradalmiságát” hangsúlyozza, ugyanakkor erre nézve Ady polgári radikalizmusát emeli ki, amit ma is hangsúlyoz az Ady-recepció. Érdekes még a Petőfi-Ady párhuzam, ami a kezdetektől felmerült az Ady-recepcióban, Juhász Gyula 1908-ban tesz erről említést éppen Nagyváradon.[9]
Összességében megállapítható, hogy Tabéry ebben az időszakban – bizonyára más írásaival együtt és a múzeum vezetése révén – aktívan hozzájárult az Ady-kanonizációhoz, legalábbis amennyire ő szűkebb környezetében, váradi pátriájában megtehette életének utolsó néhány évében, a korabeli megkötésekhez mérten reális értékelést adva a költő életművének. Ugyanakkor Tabéry előadása eszmetörténeti szempontból is érdekes: azaz, hogyan kényszerül írni és nyilvános beszédet mondani egy korabeli értelmiségi, ahhoz, hogy a (magyar) kultúrát megélje és fenntartsa szülővárosában. Sorai egy gazdag életműbe ágyazódva viselik magukon a 20. század viharos történelmét.
Az Adyról szóló értekezés nagy valószínűséggel csak szóban hangzott el, vagyis egy előadás írott változata lehet. A korszak valamennyi lapját áttanulmányozva, ahol megjelenhetett volna (Művelődés, Igaz Szó, Utunk, Fáklya, valamint magyarországi lapokat is ideszámítva), továbbá figyelembe véve a posztumusz napvilágot látott Két kor küszöbén című kiadványt is, biztonsággal állítható, hogy nem jelent meg nyomtatásban. Tabéry igazgatósága alatt, különösen Ady 80. születésnapjának évfordulóján több Adyról és a váradi Ady-múzeumról, valamint az érmindszenti Ady-házról szóló cikket is publikált különböző lapokban,[10] azonban a most közreadott szöveg egyikben sem található.
Az előadás alkalmáról sem ad meg semmilyen eligazítást, azonban a szövegben van néhány jelzés, ami bizonyos szempontból támpontul szolgál. Az évszámot a szöveg tartalma alapján könnyedén ki lehet következtetni. Mindjárt az első mondatokban utal arra, hogy Ady Endre születésének 80. évében, vagyis 1957-ben írja le gondolatait: „Ady Endre születésének nyolcvanadik fordulóévében nem haszontalan tekintetet vetni az utókornak a költő szülőföldjére, a Szilágyságra” – kezdi Tabéry mindjárt az elején, majd később ismét utal „Ady nyolcvanadik születésnapjának közeledtére”. Tehát a beszéd 1957-ben, Tabéry halálát megelőző évben keletkezett, amikor az Ady Endre Emlékmúzeum igazgatója volt. Az évszám nemcsak Tabéry életkörülményei, hanem az Ady-évforduló miatt is fontos. A szöveg alapján arra lehet következtetni, hogy még november 22. (Ady Endre születésnapja) előtt mondhatta el, mivel a közelgő évfordulóra utal. Továbbá van még egy jelzés, ami fontos lehet: Érmindszentet már mint Adyfalvát említi.
Hogy Tabéry beszédét legjobb tudásunk szerint kontextualizálni tudjuk, fontos kitérni az 1957-ben sorra kerülő Ady-ünnepségekre. Az akkori kultúrpolitika Ady 80. születésnapját jó alkalomnak látta lojális kisebbségpolitikájának szemléltetésére. Ne feledjük, hogy 1956 után vagyunk, a magyar forradalom erdélyi szimpatizánsaival való leszámolás és az ideológiai tisztogatás időszakában.[11] Egyébként a korabeli sajtóban egyre-másra hangoztatják a román-magyar testvéri együttélést, aminek az Ady-emlékév megünneplése is jeles bizonyítéka. Egymást követték tehát az események: „1957. márc. 13-án a Nagy Nemzetgyűlés elnöksége az érmindszentiek kérésére a falu nevét Adyfalvára változtatja, szept. 27-én pedig minisztertanácsi határozat rendeli el a költő születése 80. évfordulójának megünneplését” – olvasható a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Ady kultuszát felvázoló szócikkében, ami a korabeli tudósításokból is nyomon követhető.
Egyébként Tabéry több cikket is közöl az érmindszenti múzeum alapításának ügyéről, amiben az olvasható, hogy maguk a falubeliek kérték a falu nevének megváltoztatását 1956 őszén (lásd a 13. lábjegyzetet). Ebben az évben kezdik el az Ady-szülőház rendbehozatalát, azaz ekkortól ölt konkrét formát az érmindszenti Ady Emlékház megvalósítása is. A munkálatok megkezdése után Tabéry is megfordult a településen, erre később ő maga is utal, valamint korabeli tudósítások is bizonyítják.[12] Elképzelhető, hogy 1957 tavaszán is járt Adyfalván, mivel két cikkét is innen datálja, egyiket 1957. áprilisában, melyből megtudjuk, hogy „Papp Auréllal, Suba Dani szatmár-nagybányai újságíróval és Bustya Endrével, a lelkes marosvásárhelyi Ady-kutatóval” járt Érmindszenten.[13] A múzeum ünnepélyes megnyitójára – budapesti és bukaresti küldöttség kíséretében – 1957. november 24-én került sor, azonban Tabéry nevét nem találni az ünnepségről szóló híradásokban.[14] Tehát az eddigiek alapján az körvonalazódik, hogy Tabéry nyomon követte az érmindszenti eseményeket, igyekezett elősegíteni az emlékház kialakítását, azonban az ünnepségen minden bizonnyal nem vett részt.[15] Mindezt azért fontos tisztázni, mivel így még inkább értelmet nyernek Tabéry előadásában az érmindszenti utalások, bár az emlékház megnyitásán nem vett részt.
Annál inkább részt vállalt a váradi ünnepség megszervezésében. Egyébként 1957 novemberében több városban is megemlékezések, ünnepségek zajlottak. Zilahon 22-én leplezik le Ady iskolája, az egykori Wesselényi Kollégium előtt a költő mellszobrát, másnap, november 23-án Váradon kerül sor az Ady-múzeum mögött a mellszobor avatására (az alkotás később került mai helyére, 1957-ben még az a Mária szobor állt az egykori Mülleráj előtt, amely jelenleg a Barátok temploma kertjében látható), majd az ünnepség a színházban irodalmi esttel folytatódik.[16] Tabéry a szoboravatáson és a színházban is beszédet mond. A színházban Franyó Zoltánnal együtt – mint Ady-kortársak – a költővel kapcsolatos emlékeiket elevenítik fel. Tabéry bizonyára nem ekkor mondta el a most közreadott előadását. Több okunk is van ezt feltételezni: egyrészt túl hosszú lett volna egy szoboravatásra (ami körülbelül félórás volt, utána folytatódott az ünnepség a színházban), illetve utalt volna az elkészült mellszoborra.[17] A színházban pedig más tematikájú felszólalása volt, valamint a díszmeghívottak névsorát figyelembe véve sem hangozhatott el ilyen terjedelmű előadás.[18] Egy harmadik érv pedig magában a szövegben foglaltatik: Tabéry mint közelgő eseményre utal az Ady-évfordulóra. Továbbá Robotos Imre monográfiájában idéz (egy részletet?) a szoboravatási beszédből, ami rövid, frappáns és az alkalomhoz illően ünnepélyes, és az nem a most közreadott előadásból származik.
Az előadás Váradon hangozhatott el, mivel több helyütt a váradiakat szólítja meg. Debrecenből Váradra vezet a költő útja, írja Tabéry, vagyis „ezerkilencszáz új esztendeje már itt találja nálunk ennek a lapnak Sas uccai (sic!) szerkesztőségében”, továbbá mint írja, „büszkék lehetünk, hogy Ady nagyváradi tartózkodásának négy éve jegyezte el egyszersmindenkorra a harcos humanizmus és haladás eszményével.”
Mindent összevetve, a szöveg felépítése, tematikája, valamint a fentiekben említett jelzései alapján biztonsággal állítható, hogy az Ady 80. születésnapja előtti ünnepségek beharangozásának számító előadás anyaga lehet a most közölt szöveg. A Fáklya így ad hírt a nevezett eseményről:
„A Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság rendezésében október 27-én, vasárnap délelőtt 11 órakor Tabéry Géza író előadást tart »Ki az az Ady« címen. Utána Ady életéről készült képeket vetítenek. Az előadást a Román-Szovjet Barátság Házában tartják. Belépődíj 1 lej. Jegyek a színház pénztáránál kaphatók.”[19]
A sajtó be is számol az előadásról, kiemelve, hogy az előadónak „sikerült (…) közel hoznia őt a hallgatókhoz, megrajzolnia a forradalom nagy költőjének igazi arcát”, mely vonás teljességgel megtalálható a most közölt szövegben. Továbbá a tudósításban Ady életének váradi kötődéséről is szó esik, ami ugyancsak elhangzott az előadás keretében, azonban ez feltehetően inkább a vetítés során, kötetlen formában történhetett. A tudósításnak ezt a passzusát már a korabeli helynévhasználat miatt is érdemes idézni:
„Sokan nem tudták például, hogy a Pollák mama híres bodegája, a költő barátainak találkozóhelye a mai Express-büffé épületében volt, sőt Ady váradi lakását is kevesen tudták volna megmutatni – különösen a fiatalabbak közül, pedig szinte naponként elmegyünk a régi Körös parti ház előtt. Később pedig, amikor a költő már csak átutazóban járt Váradon, a főutcai Európa szállóban vett szobát (a kapu feletti ablak), mivel néhány házzal odébb lakott Léda asszony.”[20]
A szilágysági gyökerek hangsúlyozása és Érmindszentnek Adyfalvára való változtatása pedig – a költő életének kétségkívül fontos vonatkozásai, valamint az országos hírverés mellett – amiatt is kiemelt pontja az előadásnak, mivel Tabéry számára az ott zajló események többszöri látogatása és az ottani múzeum munkájának nyomon követése miatt, személyes érintettséggel bírtak.
Tabéry életének mindenesetre a hattyúdala volt ez az időszak, több szempontból is: beteljesedik sok év erőfeszítése az Ady-múzeum megnyitásával, ismét szóhoz jut a sajtóban, megbízásokat kap és a váradi szoborállítás kapcsán is sokat tevékenykedik. Az Adyt népszerűsítő kultúrprogram részeként kérhették fel az előadás megtartására is, aminek anyagát nagy valószínűséggel sikerült most beazonosítani. Utána Tabéry már csak szűk három hónapot élt. Robotos Imre szerint „Ady nevével tolla hegyén, múzeumi íróasztala mellett fordult le székéről”.[21] Ruffy Péter visszaemlékezésében az olvasható, hogy levélírás közben érte a halál.[22] A kettő egyébként nem zárja ki egymást. De bárhogyan is volt, elképzelhető, hogy előadásának írott változatát megjelenésre szánta.
Az Újvárad folyóirat most ennek a végakaratnak tesz eleget.
[1] Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, V/2., https://kriterion.ro/glossary/tabery-geza/
[2] Tabéry aktív szerepvállalásáról tanúskodnak a helikoni találkozók jegyzőkönyvei, valamint Tabéry levelezése is, amelyekből néhány megjelent a Marosi Ildikó szerkesztette kötetben. Lásd A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája I-II, szerk. Marosi Ildikó, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1980.
[3] Albu-Balogh Andrea, Partium regénye: A régió megjelenítése Tabéry Géza A Frimont-palota című regényében, Acta Universitatis Christianae Partiensis – Studia culturale, 2020/2, 65–73.
[4] Lásd Kántor Lajos, Vallani és vállalni, Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1984.
[5] Indig Ottó, Erdélyiség hittel holnapos utakon – Tabéry Géza emlékezete, Bihari Napló, 1990. július 21., 3.
[6] Vö. Nagy Pál, A testvériség szellemében, Új Élet, 1977/21, 20.
[7] Lásd csak szemelvényekben: Ady születésének 50. évfordulóján, 1927-ben jelenik meg az életmű értékeit kiemelő, összegző tanulmány az erdélyi püspök, Makkai Sándor tollából, Magyar fa sorsa címmel, amit hosszan elhúzódó polémia követ. Válaszul, illetve ettől függetlenül is sokféle írás születik. Lásd Szász Károly bírálatát, Kosztolányi 1929-ben publikált Az írástudók árulása című tanulmányát stb.
[8] Az Ady-kanonizációról részletesebben lásd az Ady Endre emlékezete című szócikket a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1. kötetében, valamint a következő kötet tanulmányait: „Lennék valakié”: Az Ady-kultusz és kisajátítási kísérletei 1906–2018, szerk. Kappanyos András, Budapest, reciti, 2021, továbbá Boka László, Egy új Ady-olvasás néhány lehetséges aspektusáról = B. L., A befogadás rétegei, Kolozsvár, KOMP-PRESS, 2004, 138–148.
[9] Juhász Gyula, Az igazi Petőfi, Nagyváradi Napló, 1908. augusztus 3., 4. Lásd tovább: Margócsy István, Petőfi a Nyugatban = Nyugat népe, szerk. Sárközy Éva, et all, Budapest, 1908, 289–298; Boka László, Petőfi – Ady szemszögéből: Olvasat és identifikáció = Kétféle én(ek): Petőfi Sándor életei, Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2024, 148–171.
[10] Tabéry Géza, Két eldobott özvegyi fátyol: Csinszka és Petőfiné ismeretlen levelei, Igaz Szó 1957/7, 130–135; Levelek a költő feleségéről, Igaz Szó 1957/11 (Ady Endre emlékszám), 893-899; Lidérces, messze fény, Igaz Szó 1957/11 (Ady Endre emlékszám), 741–751; Üzenet Adyfalvára: Kedves Kovács Katica!, Utunk, 1957. nov. 21. (Ady-emlékszám), 5.
[11] Vö. Győrffy Gábor, Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában, Kolozsvár, Komp-Press Kiadó, 2009; Lázok Klára, Könyvkiadás és cenzúra az 1950–60-as évek Romániájában, Regio (18) 2007, 3. sz.; Plainer Zsuzsa, Despre vigilenţa ideologică. File din istoria cenzurii instituţiilor (maghiare) orădene în regimul Ceauşescu: presă, filarmonică, teatru, Kolozsvár, Editura Institutului Pentru Studierea Problemelor Minorităților Naționale, 2019.
[12] Egyéves az Ady-múzeum, Fáklya, 1957. november 27., 2.
[13] Tabéry Géza, Érmindszenttől – Adyfalváig, Előre, 1957. május 4., 2. Másik cikkét ugyancsak Adyfalváról májusra datálja: Tabéry Géza, Adyfalva, Élet és Irodalom, 1957. május 24.
[14] Bányai Judit, Adyfalva ünnepel, Előre, 1957. nov. 26., 1.
[15] Érdemes hozzátenni, hogy Tabéry Géza az 1935-ben megvalósult érmindszenti ünnepségek megszervezésében is kulcsszerepet játszott. Ott volt a kúria falára helyezett dombormű leleplezésének ünnepségén. Lásd N. N., Bensőséges ünnepély keretében leplezték le Ady Endre emlékszobrát a költő szülőfalujában, Keleti Újság, 1935. szeptember 25., 7.
[16] Lásd Ady emlékünnepségek, Előre, 1957. november 24., 1.
[17] Lásd Robotos Imre, Eszmék ütközésében, Kolozsvár, Dacia Könyvkiadó, 1979, 166–167.
[18] Ady-ünnepségek Váradon, Fáklya, 1957. november 26., 1–2.
[19] Fáklya, 1957. október 26., 2.
[20] T. L., Előadás Adyról, Fáklya, 1957. október 29., 1.
[21] Robotos Imre, i. m., 168.
[22] Ruffy Péter, A váradi Ady, Magyar Nemzet, 1961. november 12., 9.
