1944. február 13. A Gergely-naptár szerinti dátum.
1944. februárja 29 napos volt. Szökőév. Azonban ekkor még Nagyváradon sem tudják, hogy ez jel! Hogy szökni kell!
De ekkor még Rudolf Vrba és Alfred Wetzler sem szökött meg Auschwitz–Birkenauból, ez majd csak április 7-én történik meg. Mire leadják a jelentést és lesz is, aki elhiszi, már megint késő lesz. Most így utólag könnyű azt mondani, hogy a Zsidó Tanácsok tudták. A Központi Zsidó Tanács Budapesten alakul meg, de majd csak április 5-én részben német (már március 19. után vagyunk) és magyar nyomásra (rendelet).
Ettől kezdve ezek a Tanácsok közvetítik a rendeleteket, ők szervezik a költöztetést, ők állítják össze a listákat, ők irányítják a gettókat.
De vissza ide, 1944. február 13. vasárnap, Nagyvárad, ma van Heyman Éva születésnapja. A tizenharmadik.
2026. február 13*. ma péntek van, Heyman Éva születésnapja és Göteborgban kell írjak erről valamit.
A nagyváradi napilap a Nagyvárad ezen a napon nem jelent meg, 1944-ben február 13. vasárnap volt.
„Kis naplóm, tizenhárom éves lettem…”
Én nem emlékszem arra, milyen volt, amikor tizenhárom lettem. Az amúgy is egy szűk hónappal később van, március 8-án. Gondolom, éppen hatodikos voltam, és a 14-es Általános Iskolába jártam Váradon. Néhány osztálytársamra és néhány tanáromra ma is emlékszem. De a napra és arra, hogy mit kaptam ajándékba ezen a napon, nem. Azt is most utólag tudom, akkor is péntek volt. Tizenhárom év, küszöbkor, amikor az ember már nem gyerek, de még nem felnőtt. De ha nem lenne elég ez a péntek, talán ekkor már értettem, hogy „a” nőnapon léptem át a világ értésének küszöbén. Bár ez sem igaz, hiszen akkor mit sem tudtam arról, mi történt, csak 30 évvel korábban Nagyváradon. Nem tudtam azt, hogy volt egy Nagyvárad nevű napilap, amit most lapról-lapra, napról-napra olvasok az Arcanumon.
Nincs az a világ-mindenség-össze-esküvés-elmélet, ami ezt jobban meg tudta volna szerkeszteni, mint ez a valóság-válság, amiben élek.
1944. február 13. (Gergely-naptár), a zsidó naptár szerint: 5704. Ádár I. hó 20. napja (שבט / אדר א׳ כ׳ – Adár I. 20.)
Például 1944. február 10-én ez a hirdetés jelenik meg a Nagyváradban:
HÚSVÉTI PÁSZKAIGÉNYLÉS a neológ hitközségnél. A kenyérjegyek legkésőbb február 12-ig az irodában (Nagy Sándor utca 6. sz.) leteendők. Egyidejűleg befizetendő a pászka ára.
Húsvétig, azaz Peszachig hátra van még a Purim – a „növekvő öröm” hónapja – , és a németek bevonulása, március 19.
De most még és ugyanebben a lapszámban a 8. oldalon a Szolgálatos gyógyszertárak között ott van Éva nagyapja is:
Korona gyógyszertár, Hitler Adolf utca 1. 13–76., Dr. Rácz Rezső.
Ugyanezen a napon még meleg hangú beszámoló jelenik meg a régi váradi diákújságokról és az önképzőkörökről, házi irodalmi körökről. Ebben a cikkben még elismeréssel írnak azokról az írókról is, akik április 30-án felkerülnek a „Zsidó szerzők 1. számu jegyzéke, akiknek műveit a közforgalomból kivonják” listára.
Február 12-én még megjelenik ebben a Nagyváradban, Erdélyi Ágnes négy kicsi írása is. Annak az Erdélyi Ágnesnek, akit majd csak sokkal később fedezünk fel és akiről most már tudjuk, hogy Radnóti Miklós húga.
Tehát minden arra vall, rendben van itt minden.
De Heyman Éva naplóján keresztül – és most a Nagyvárad oldalait olvasva – kapunk egy sorvezetést arról, mi történt mégis akkor Nagyváradon.
2026. február 13., ma péntek van, Heyman Éva születésnapja és Göteborgban kell írjak erről valamit.
Nem történelmi párhuzamokat keresek, hanem ismétlődő mintázatokat.
Többségi pozícióból vizsgálom az ellenségképzés mechanizmusát: azt a folyamatot, amelyben a kollektív szorongás magyarázattá válik, a magyarázat öncsalássá, az öncsalás pedig kijelölt ellenséggé.
A trauma nem kizárólag az üldözöttekben keletkezik meg, hanem a többségben is: ott, ahol a bizonytalanságot nem felelősség, hanem bűnbakkeresés oldja fel.
Az 1944-es sajtó olvasása ezért nem a múlt lezárt története, hanem egy működés közben megfigyelhető lelki–nyelvi mechanizmus dokumentuma.
Az a többség, aki 1944-ben a helyi magyar közösséget alkotta Nagyváradon, a háború után hirtelen kisebbséggé vált, amikor a terület ismét Romániához került.
A többségi trauma most már kettős: először a bűnbakkeresés és az öncsalás, aztán a helyzetük hirtelen megváltozása, identitásuk relativizálódása, új kisebbségi státusz.
A mechanizmus ismétlődik, de más formában: a hatalom, a nyelv, a narratíva most új közegben jelöli ki a helyüket.
Remélem, egyre többen, vagy legalább néhányan, megértik, ez az én morális archeológiám, nem csak a múltban vájkál, hanem hidat próbál építeni a mába.
Azért ez az írásom mégis erről a kislányról akart volna szólni, Heyman Éváról!
„Tizenhárom éves lettem — 13-án és pénteken születtem.”
2026. február 13.
5786. Tevet 26.
A napló megvan a Magyar Irodalmi Zsidó Könyvtár polcán a Léda-házban, és a Gheorghe Șincai Bihar Megyei Könyvtárban is!
*Miközben írom e sorokat, látom, az Oradea Heritage és a Muzeul Istoriei Evreilor Facebook-oldalak már közöltek egy megemlékezést:
„Éva Heyman s-a născut la 13 februarie 1931 și este una dintre cele mai cunoscute și mai tragice figuri ale Holocaustului din Oradea. Data nașterii sale este importantă și pentru faptul că mama ei, Ágnes Rácz , cea care a publicat jurnalul Évei, a ales chiar ziua ei de naștere ca dată a primei însemnări. Éva era strănepoata primului mare rabin neolog al orașului, Rosenberg Sándor. Tatăl ei biologic a fost Béla (Adalbert) Heyman , arhitect, de care mama a divorțat la scurt timp după nașterea fetiței. Familia Rácz a fost mutată la 5 mai 1944 în amplasamentul mai mare al ghetoului din Oradea. Jurnalul se întrerupe la 30 mai același an, cu câteva zile înainte de deportare. Fetița a murit la 16 octombrie în lagărul de exterminare de la Auschwitz.
Caracterul extrem de tragic al poveștii este accentuat și de faptul Éva nu a fost inclusă printre „bolnavii” internați în spitalul ghetoului organizat de medicul-șef Miksa Kupfer pentru evreii „bolnavi” de o pretinsă epidemie de tifos, prin care Kupfer a reușit să salveze mai mulți evrei de la deportare. Zsolt Béla și Rácz Ágnes au reușit să fugă din ghetou cu acte false și au ajuns la Budapesta, iar de acolo, în Elveția. Despre deportarea fiicei rămase în afara spitalului au aflat abia mai târziu. Jurnalul ei este un document important al doliului mamei.
Memoriile lui Heyman Éva, editate după război – simbolic, în același an cu jurnalul Annei Frank – au apărut în 1947 la Budapesta, în limba maghiară, iar mai târziu și în ediții engleză, ebraică și română.
Să ne amintim și să nu uităm cele întâmplate în anul 1944.”
(A fenti szöveg egy némiképpen tömörített magyar változata: „Heyman Éva 1931. február 13-án született, és a nagyváradi holokauszt egyik legismertebb, legtragikusabb alakja. Édesanyja, Rácz Ágnes – aki naplóját később kiadta – lánya születésnapját választotta az első bejegyzés dátumául. Éva a város első neológ főrabbija, Rosenberg Sándor dédunokája volt. Édesapja, Heyman Béla (Adalbert) építész, akitől az anya röviddel a születés után elvált.
A Rácz családot 1944. május 5-én a nagyváradi gettóba hurcolták. A napló május 30-án megszakad, néhány nappal a deportálás előtt. Éva 1944. október 16-án halt meg az Auschwitz-Birkenau megsemmisítő táborban.
A tragédiát fokozza, hogy Éva nem került be a gettókórházba, amelyet Kupfer Miksa szervezett egy állítólagos tífuszjárvány ürügyén, és amellyel több zsidót sikerült megmentenie a deportálástól. Zsolt Béla és Rácz Ágnes hamis papírokkal Budapestre, majd Svájcba menekültek; lányuk deportálásáról csak később értesültek. A napló az anya gyászának fontos dokumentuma.
A feljegyzések 1947-ben, Budapesten jelentek meg magyarul – jelképesen ugyanabban az évben, mint Anne Frank naplója –, majd angol, héber és román nyelven is kiadták.
Emlékezzünk, és ne feledjük az 1944-ben történteket.”
Szép megemlékezés! mulţumesc! írom a kommentbe és meg is osztom a posztot!
Képünk Heyman Éva nagyváradi szobránál készült – a szerző társaságában
