A múlt nem vész el és nem is alakul át, hanem időről-időre ismétli önmagát, amikor a közösségben létező pozitív, de főként negatív energiákat valami mozgásba lendíti. A magyar társadalomban az antiszemitizmus az egyik olyan negatív mozgatórugó, ami a legnyíltabb módon tört felszínre 2025. október 9-én, miután kihirdették, hogy Krasznahorkai László kapta idén az irodalmi Nobel-díjat. Gyakorlatilag újraéltük azt, amit Kertész Imre díjazásakor megtapasztaltunk, csak a közeg lett némileg más, mert Kertész idejében még nem volt kommentszekció, most meg van, ami csak felerősítette, könnyebben láthatóvá tette ugyanazt az üzenetet: a nyílt, leplezetlen zsidóellenességet.
2002-ben, amikor Kertész Imre kapott Nobel-díjat, túlnyomórészt a szélsőjobboldali és az arra hajló sajtó hergelt a szerző ellen, míg most a közösségi média mutatta meg azt, hogy a magyar társadalom mélyrétegeibe is milyen mélyen beleivódott a gyűlölködés reflexe, és hogy milyen sokan vannak azok a magyarok, akik elvből elutasítják egy „zsidó” díjazását, mert szerintük az ilyen méltatlan arra, hogy a magyar kultúrát képviselje a nemzetközi színtéren.
A közösségi médiát ellepő, Krasznahorkairól szóló hírek mindegyikére érkeztek a megjegyzések az író származásáról, arról, hogy a családja magyarosította a nevét, ő nem is igazi magyar, csak egy magyar bőrbe bújt zsidó, aki gyűlöli a magyarságot. És hogy bizonyítsák is, hogy nem a levegőbe beszélnek, pár, a kontextusból kiragadott Krasznahorkai mondatot másoltak be szóról szóra az írót ünneplő vagy épp elmarasztaló bejegyzések alá hergelés és önhergelés gyanánt, a sértődés iránti igény, az arra való fogékonyság felkorbácsolásának eszközeként. Egy egész életművet egyetlen mondatra redukáltak, egyetlen gondolatra, hogy ezzel diszkreditálják a szerzőt.
A közösségi médiának köszönhetően jobban láthatóvá váltak azok is, akiknek közük nincs az irodalomhoz, soha egy sort sem olvastak Krasznahorkaitól, és ezt büszkén hangoztatják is, de amikor eljutott hozzájuk, hogy a díjazott zsidó származású, aki ráadásul nem szereti a jelenlegi magyar kormány politikáját, kényszeres késztetést éreztek arra, hogy a közösségi média nyilvánosságában dorongolják le a szerzőt.
A kommentszekció olvasása mintha igazolná Krasznahorkai apokaliptikus véleményét Magyarországról, és ezt a benyomást a magyar sajtó egy részének olvasása csak megerősíti. A magyar média egy jelentős része nem Krasznahorkai származása, hanem politikai állásfoglalásai miatt veti rá az első követ. Egy magyar irodalmi Nobel-díj odaítélése kivételes pillanat, mindössze kétszer történt meg az elismerés egy és egy negyedszázados fennállása óta, a kormánymédia megtehette volna, hogy erre a nagy sikerre és kulturális ünnepre való tekintettel nem foglalkozik Krasznahorkai László politikai állásfoglalásaival, hanem a közös örömre és a közös büszkeségre fókuszál, de nem ezt tette, épp ellenkezőleg: a politikai ellentétek izzítására használta fel ezt a díjazást is. Voltak ugyan olyan hangok a kormányhoz közeli sajtóban, amelyek elismerték az alkotó művészi nagyságát, de mivel Krasznahorkai László egy szabad író, aki megengedhet magának kormánykritikus véleményeket, a kormányhoz lojális média nem tehette meg azt, hogy csak a dicséret hangján szóljon olyasvalakiről, aki nemcsak hogy nem támogatja, de egyenesen elítéli a magyar kormány politikáját. A magyar közbeszéd állapota olyan, hogy szinte szükségszerű az, hogy a nemzetet egységbe vonni alkalmas felemelő sikertörténetek is alárendelődnek a politikai, ideológiai érdekeknek és szempontoknak.
A frusztrációval terhelt, politikai, ideológiai kényszer alatt nyögő magyarok valószínűleg nem olvasnak nemzetközi sajtót, mert ha ezt tennék, akkor képet kapnának a valódi diskurzusról, ami Krasznahorkai László díjazását övezi, amely túlnyomórészt az életmű művészi, esztétikai értékelésével foglalkozik, és csak mintegy mellékesen jegyzik meg azt, hogy az író egyébként nem barátja az Orbán-politikának. (Ez alól kivétel a romániai percepció, de erről egy kicsit később). Ennek a politikamentes taglalásnak az oka rendkívül egyszerű: a világ más pontjain élő irodalomolvasók nem tudják, milyen politikai viszonyok vannak egy adott esetben közép-európai államban, amelyet sokan valószínűleg még a térképen sem tudnak elhelyezni, ezért őket nem is érdekli semmi, ami Magyarország politikájával kapcsolatos, ők egyszerűen csak jó könyveket akarnak olvasni. És mivel a Nobel-díjban egyfajta garanciát látnak arra, hogy az elismerésben részesült író műveit valóban érdemes olvasni, ezért ők a kitüntetett alkotásainak az értékelését várják el, nem pedig azt, hogy ideológiai útmutatást kapjanak a szerzőről és az ő politikai vívódásairól.
A fentiek ellenére sem tagadható, hogy az irodalmi Nobel-díjak odaítélése általában nem, vagy nem teljesen mentes a politikai és ideológiai szempontoktól, és ettől nem lehet elvonatkoztatni Krasznahorkai László esetében sem. Feltételezni lehet – biztos információk csak ötven év múlva, a jelölési folyamat titkosításának a feloldása után –, hogy az ő kitüntetésében szerepet játszott az is, hogy elítéli az Orbán-rendszert, noha természetesen a művelt, irodalomhoz kicsit is értők számára megkérdőjelezhetetlen Krasznahorkai írói zsenialitása. De meggyőződésem, hogy ugyanezekért a művekért, amelyeket megalkotott, nem kapott volna Nobel-díjat, ha jó viszonyban lenne a magyar kormánnyal, amelyik az elmúlt években folyamatosan támadja Svédországot, különösen azóta, hogy a skandináv ország kérte és megkapta felvételét a NATO-ba.
Mert a díjak általában üzenethordozók, a Nobel-díj pedig kiemelten az, a Svéd Akadémia különösen a béke- és az irodalmi díjjal, és bizonyos mértékben a közgazdasági díjjal mindig üzenni is akar valamit, mondhatni, ez az egyik alapvető funkciója ennek az elismerésnek. És a svéd, valamint a nemzetközi közvélemény értetlenkedve fogadná, ha a Svéd Akadémia egy olyan szerzőt tüntetne ki, aki egyetért saját országának Svédország ellenes politikájával.
Ellenérvként fel lehet vetni azt, hogy két évvel ezelőtt a szintén magyar Karikó Katalint és Krausz Ferencet is kitüntették, és fel sem merült az esetükben az, hogy milyen a viszonyuk a magyar kormányhoz. Bár a rossz nyelvek szerint azért kapott 2023-ban egyszerre két magyar is Nobel-díjat, hogy ezzel is puhítsák Magyarországot, mely addig megmagyarázhatatlan módon gátolta Svédország NATO-csatlakozását. És láss csodát, a Nobel-díjak odaítélése után pár hónappal Magyarország eltekintett az addig folyamatosan alkalmazott vétótól. Mindez csak feltételezés, az viszont tény, hogy a tudományos díjak odaítélésében szükség van az objektív mércére, arra, hogy ellenőrizhető, igazolható tudományos felfedezések kapják meg ezt a rangos elismerést, és ez elfed minden tudományon kívüli szempontot. Karikó Katalin és Krausz Ferenc tudományos teljesítménye pedig teljesen jogossá teszi a rangos elismerést, függetlenül attól, hogy voltak-e a háttérben bárminemű politikai játszmák.
Az irodalomban viszont nem létezik objektív tudományos mérce, mert az mindig annak a folyamatosan változó társadalomnak a tükre és leképeződése, amelyben született. Az egyetlen objektívnek tűnő, de nem szükségszerűen objektív tényező az esztétikai érték, amivel valahogy mérni lehet az irodalmat, csakhogy az ehhez használt mércék egymástól rendkívül eltérőek lehetnek, emiatt az objektivitás-igény gúnyképleteivé alacsonyodnak a műalkotások vizsgálatakor. Az irodalmi díjak bejelentését kísérő indoklás és méltatás sem irodalomtudományos jellegű elemzés, hanem általában egy állásfoglalás, ami a szerző által megalkotott világ értékeléséről szól, ami magyarázza és könnyebben elfogadhatóvá teszi egy-egy író kiválasztását, noha nincs kézzel fogható sztenderd arra nézvést sem, hogy az adott értékelés mennyire volt pontos. Szerencsére Krasznahorkai László díjazásának indoklásából hiányoztak a direkt politikai üzenetek, inkább a szerző sajátos világértelmezésére és szuggesztív nyelvezetére helyezték a hangsúlyt, mint amik méltóvá teszik őt erre a díjra, és ezzel maximálisan egyet is lehetne érteni bármilyen politikai-ideológiai elköteleződéstől függetlenül. De a magyar társadalom sajnos képtelen erre.
Egyvalami vigasztalhat, ha ez vigasz lehet, hogy a magyarok egyáltalán nem egyediek az önmaguk elleni kárörvendésben. Úgy, ahogy sok magyar sértve érezte magát Krasznahorkai díjazása kapcsán, az ugyanilyen berögzültségű román emberek annak az örömüknek adtak hangot, hogy a „globalista”, „sorosista” Mircea Cărtărescu nem kapott Nobel-díjat. Az is közös vonás, hogy a kárörvendők túlnyomó része ki is jelenti, nem is olvasott Krasznahorkaitól, Cărtărescutól semmit vagy épp csak pár mondatot, ami elég is nekik ahhoz, hogy megszülessen bennük a megmásíthatatlan ítélet: ezek érthetetlen, olvashatatlan szerzők, akik ráadásul nem is szeretik a hazájukat, kár tehát a műveikre a drága időt pazarolni, amit – így a magyarok – Wass Albert, Herczeg Ferenc és Tormay Cecilé olvasására is lehet fordítani. A román „szuveranisták” részéről nem láttam hasonló ajánlatot, hogy melyik román szerzőt kellene olvasni, illetve díjazni, de lehet, csak azért, mert magyar elvbarátaiktól eltérően annyi műveltséggel azért még rendelkeznek, hogy tudják: irodalmi Nobel-díjat csak élő szerzőknek adnak, rég elhunyt íróknak nem. Szintén közös vonás, hogy a román közbeszédben is sokat foglalkoztak Krasznahorkai László politikai állásfoglalásaival, és gyakran megjelent a médiában az az információ, hogy a díjazott nem barátja a jelenlegi magyar vezetésnek. Ez annyiban érthető is, hogy egy argentin vagy indiai olvasótól eltérően a román olvasók sokkal inkább tisztában vannak a magyarországi politikai helyzettel, ugyanakkor Románia és Magyarország kapcsolata befolyásolja, legalábbis befolyásolhatja az ő mindennapi életüket is, ami érdeklődővé teszi őket a magyarországi politikai folyamatok iránt. A romániai közbeszédben Krasznahorkai munkásságának háttérbe szorítása és politikai víziójának hangsúlyozása mögött kitapintható némi frusztráció azok körében is, akik drukkoltak Mircea Cărtărescunak. Ők azzal igyekeznek magyarázni abbéli csalódottságukat, hogy kedvencük helyett pont egy magyar szerző kapta meg a Nobel-díjat, hogy alapvetően politikai döntés született, mert ha a művészi, esztétikai érték lett volna a döntő szempont, akkor inkább érdemelte volna meg Cărtărescu a díjat. Az irodalom, a művészet azonban nem verseny, még ha az ilyen díjazások ezt a látszatot keltik is, és az irodalom iránt fogékony, nyitott olvasók számára, bárhol is éljenek a Földön, nagy öröm Krasznahorkai László díjazása, mert egy olyan szerzőre irányult a világ közvéleményének a figyelme, akinek életműve maximálisan méltó erre a figyelemre és elismerésre.
