Áfra János Kitakart anyám című kötetéről Korpa Tamás beszélgetett a szerzővel 2025. november 16-án a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron a „Vasárnapi ajándék Debrecenből” elnevezésű program részeként.
Korpa Tamás: Egy olyan könyv köré gyűltünk össze, ami egy drasztikus hiányból – az anya elvesztéséből – teremt jelenlétet, és ezt a hiányt dinamizálja. Áfra János Kitakart anyám című kötete 2025-ben jelent meg a Könyvhétre a Kalligram Kiadó gondozásában. Talán a legszemélyesebb művedről van szó, János: emlékfeldolgozás, filozofikus munka, komoly költészeti-poétikai tétekkel bíró alkotás, amelyben a kép, a szó, az idő, az érintés egymást feltételező, egymást kizökkentő összefonódottságban tapasztalható meg. Beszélgetésünk során három úton próbáljuk bejárni a kötetet. Elidőzünk a kitakarás motívumánál (ki kit, hogyan, miért takar el és be), beszélünk a nyelv és a test összefonódottságáról, végül pedig azt próbáljuk megnézni, hogy a nagyon privát hogyan válik közösségivé vagy közösségi emlékezetté. A szerző, Áfra János Sziveri János- és Gérecz Attila-díjas költő, irodalomtudós, egyetemi docens, a KULTer.hu alapítója, az Alföld szerkesztője Látó-díjban is részesült, versei az erdélyi olvasók előtt is ismertek. Olyan kötetek fűződnek a nevéhez, mint a Glaukóma, a Két akarat, a Termékeny félreértés, a Rítus, az Omlás; az olvasók pár hónapja pedig kezükben tarthatják a Kitakart anyámat.
A kitakarás összefüggéseire kérdeznék rá elsőként. A kitakarásba a felfedés és az elfedés, a felszabadítás, a megszabadítás, az önfelszabadítás is belefoglaltatik, ahogyan a kínok láttatása, a kínok kitakarítása is. Kitakaró és takaró. Jó alábújni benne, de jó kijönni is belőle. Fél évvel a megjelenés után hogyan látod: elsősorban az anya elvesztésének a feldolgozása és a gyászmunka aspektusából fontos ez a vállalkozás számodra, vagy inkább az önazonosság-keresés munkájaként és az önfelszabadítás gesztusaként tekintesz rá?
Áfra János: Szerintem a két irányultság, amelyeket választási lehetőségként kínáltál fel, egybeszálazódott a gyakorlatban. Nyilván van ennek személyes tétje, adott egy életanyag, ami munkál a szövegek mögött. Igazából kezdettől építek az alanyiságra, arra, hogy olyan tapasztalatokat dolgozok fel, amelyek a személyes, illetve családtörténetemmel összefüggenek. Már első kötetem, a Glaukóma esetén is ez történt, bár rejtettebb módon, szerepversek formájában. A kapcsolatunkkal összefüggésben szólaltattam meg embereket az életemből beszélőként. Eleinte próbáltam ezt nem ilyen nyíltan kezelni, és a sokféle szerepében körülírt „ő”-t inkább leválasztani a személyemről. Az emberben egyszerre van ott az, hogy tudja, ezzel vagy azzal a tapasztalattal dolgoznia kell, fel akarja oldani, értelmezni vagy épp esztétizálni valamiképp. Az lenne a jó, ha ez túlmutatna egy terápiás folyamaton, és valójában ez a szerepverses módszer is ennek a távolításnak egy eszköze volt, általa háttérbe tudtam vonni a személyességet.
Ugyanakkor nem könnyű megszólalni például az anya nézőpontjából hitelesen, és nem is akartam efféle maszkot ölteni itt. Eleve hosszú idő után derült csak ki számomra az, hogy az anyaversekből önálló kötet lesz. Mikor az előző könyvemet, az Omlást összerendeztem, akkor vált szembetűnővé, hogy az anyasághoz kapcsolódó szövegek külön életet élnek. Akkor már sok év eltelt édesanyám halála óta, amely veszteség az első pár évben kevésbé volt szépirodalmi tekintetben megtermékenyítő tapasztalat, inkább feldolgozási fázisában voltam sokáig. Csak egy-két vers van, ami ekkoriban született, a Szét, ami szól a legkorábbi darab.
Később részben az álmaim tartották felszínen ezt a témát. Nagyon sokszor jelent meg bennük édesanyám, és ezek a felkavaró képsorok visszaíródtak a szövegekbe, oldva a közvetlen alanyiságot, segítettek mitikusabb távlatba, általánosabb szintre helyezni a kérdést. Megpróbáltam egyre inkább holisztikusan – de nem idealizáló módon – közelíteni az anyasághoz. Ebben segített az, hogy különböző vallási-kulturális hagyományokkal dolgoztam. A kultúrkörök közti csereforgalom mindig foglalkoztatott, ez korábban – a kevésbé személyesnek látszó – Rítus kötetemen látszik talán leginkább. A Kitakart anyámban a ciklusnyitó szövegek himnuszok vagy imádságok, ahogy tetszik. Van benne Dévakíhoz szóló vers, megidézve a hindu mitológiát; Hathorhoz, az egyiptomi anyaistennőhöz írt darab; de istenanyaként Szűz Mária is megszólított lesz. Ezek a versek a spirituális irányultságukkal egyfajta feloldási lehetőséget kínálnak – abba az irányba terelnek, hogy másképp tekintsen az ember a halál eseményére, ne egyirányú folyamatként szemlélje az életet, ami a semmiből vezet a semmibe.
KT: Valamennyire meg is válaszoltad azt a kérdést, hogy nemcsak a nyelvi személyesség mintázatait működteted ezekkel a kitekintésekkel vagy a kötet holdudvarainak az ilyen típusú építésével. Tehát azzal, hogy például a Mária-himnuszok beszédhelyzeteit, prozódiai, motivikai, szimbolizációs eljárásait imitálod. Ezekre még rá fogok kérdezni, de most ugorjunk a nyitányhoz, hiszen ha az ember elkezd egy kötetet olvasni, akkor az az eset is előfordulhat, hogy az elején üti fel a könyvet. A Ha elmondod, felébresztelek című vers ciklusokon kívül elhelyezett, szinte elöljáró beszéd. Valamennyire programadó is abban az értelemben, hogy magában foglalja a költészet átváltoztató erővel bíró teljesítményét. A rítusok, varázslatok poétikai használata finoman szólva sem idegen tőled. Emlékszem, amikor hallgatók voltunk Goretity József tanár úr óráin, mennyire lelkes voltál, ha mítoszkritikai kérdések kerültek terítékre. Szóval, ott vagyunk a nyitánynál. A Ha elmondod, felébresztelek reflektál az álomból való kilépésre, ugyanakkor – feljegyeztem magamnak – ez a szöveg egyfajta visszateremtési gesztussal él. Megemlítem azt az ökológiai közhelyet, hogy a halál után a test más élőlények tápanyagává válhat. Felbomlik, feloldja kötéseit, bizonyos értelemben produktív lesz. Hundertwasser testamentumában fontos hagyatkozás volt arról, hogy koporsótlan testét egy fa alá temessék. Minél hamarabb egyesülhessen a földdel. Az ő ökológiai szemléletéből természetesen következik mindez. A te versed viszont a hagyományos természeti körforgást és „feldolgozást” megfordítja, mert a versbeszélőnek egészen más lesz az óhaja… Beszélnél, kérlek, ennek a nyitánynak a tétjeiről, a kötet további részeihez való viszonyáról? Sok mindent kitisztítana, kitakarna, elfedne számomra.
ÁJ: Nehéz lenne ezt nem személyes szintről indítani. Az általad említett vers a második legrégibb mind közül, és – így utólag rátekintve – már jelzi is annak igényét, hogy itt egy nagyobb formát követelő feltámasztási kísérlet készülődik. A testnek egy belefoglaló funkciót tulajdonítunk, amikor a dualista szemlélet jegyében azt mondjuk, hogy van lelkünk, illetve pszichénk, egy mentális aktivitás bennünk-köztünk, ki-ki másképp nevezi ezt. Az anyagot átható dologról volna tehát szó itt, de ott az örökké visszatérő kérdés, hogy a test organikus egysége nélkül hozzáférhető-e ez az aktivitás, hogy mi marad belőle. Sokféle lehetséges válasz született. A nyitóversben szimbolikus szinten az egységnek valamiféle visszaállítása próbálna megtörténni a nyelv mágikus erejére építve.
A kötet versei arra tesznek kísérletet, hogy előállítsák azt az egészlegest, akihez szólni lehet, még ha ez egy paradox vállalkozás is, hiszen épp az egység elvesztése adja az apropóját a beszédnek. A megszólítás látszólag lehetőséget teremt arra, hogy rekonstruáljuk ezt a személyt, és ehhez hozzátartozik a testi koherencia, ami felbomlásának nem vagyunk kitartó tanúi, ugyanis elrejtjük magunk elől, igyekszünk elkerülni ennek a szétesésnek a borzalmát, az ezzel való szembesülést. Pedig ez egy rendkívül érdekes biológiai folyamat. A test mulandósága innen nézve nemcsak ijesztő dolog lehet, hanem az élet újraértékelésére is alkalmat ad – a nyitóversben ez az egykori egész további létmódjainak a sorravételével valósul meg. Mikor ez a visszafele lejátszott bomlás, testrestauráció megtörténik, az egyben arra is lehetőséget ad, hogy átgondoljuk, mennyire sok élő szervezet vesz részt mindabban, ami koherens egésszé tesz bennünket, és abban is, ahogyan felszámolódik a test, amikor visszaadjuk a földnek.
Felkavaró élmény volt, amikor elmentünk a temetőbe, és láttuk, hogy 30 cm-rel lejjebb került a földszint a síron, lehetett tudni, hogy beszakadt a koporsó, tehát a bomlás nyomai megtestesültek. Még akkor is jöhetnek ilyen váratlan szembesülések, hogyha eltemettük a halottainkat. Volt még egy morbid tapasztalat: egy másik alkalommal megmozdult a föld a sír tetején. Valószínűleg egy vakond dolgoskodott valahol a felszín közelében, ami elgondolkoztatott: valójában milyen gazdag is ez az élővilág, amely az emberanyagot újra élettelivé teszi, át- vagy inkább visszaszervezi, elkeverve az anyafölddel, illetve a földanyával. Igen, ez egy természetes dolog, még ha zavarban is vagyok, amikor erről kell beszélnem.
KT: A költészetnek épp az egyik nagy erőssége, hogy a látást és a láttatást zavarba ejtő módon is meg tudja tenni. Kifejező a megtestesülés, megtestesítés szó, amit említettél. És ez tovább is visz minket. A köteted huszonhat grafikát és egy festményt is tartalmaz, jelesül Imreh Sándor Menetmen és Balogh Kristóf József alkotásait. Megütközteti a szemünket egy pillanatra a képgazdagság, mert jól felismerhető pozíciókat azonosíthatunk: gyermek-anya, rokonság, temetés, személyes, intim együttlétek, meghitt, megrázó pillanatok. Ezek is jól kapcsolódnak a kitakaráshoz. A képeknek a szövegekkel együtt való lebegése, együtt lélegző entitása hogyan alakult? Ugye, vannak olyan képek, fotók a családi fotóarchívumból, amelyek tematikusan is visszaköszönnek szövegekben. Utalsz rá, hogy képeket nézeget a lírai én; és vannak olyan versek, amelyek már a beszkennelt fotóarchívummal való találkozásra reflektálnak. Ekkor már egy más stádiumban kerülhet közel az olvasó a képekhez. Aztán vannak érdekes trükkök: egy fotón alapuló festmény a borítón található, majd hogyha kinyitjuk a könyvet, az első, Előhívás című ciklusnak a nyitányaként grafikai formában tér vissza. A borítófestmény kap egy újabb létmódot. Megköszönném, ha beszélnél a képeknek és a szövegeknek az egymásra hatásáról, együttműködéséről, együttdolgozásáról.
ÁJ: Igen, gyakorlatilag a kézirat össze volt rendezve, de még a finomhangolás hátra volt, amikor a vizuális anyag készülni kezdett. Részint a kislányomnak, részint a képeknek a születése idézte elő a kiegészítés igényét, és ez nagyon produktív volt, mert hangsúlyt adott a körforgás fontosságának. A lineáris haladási irányból ez is segített kimozdulni, a ciklikusságot visszaidézni, a rituális szemlélettel együtt pedig nyitva a vertikális felé. Az, hogy van egy körforgás, ami természetes része az életnek, egyfajta feloldást jelent, ahogy az ég felé nyíló átjáró is. A Kitakart anyám címről elsőre a legtöbbeknek az ugrik be, hogy az anya van kitakarva, hiszen a borító erre erősít rá. Lényegében a gyerekalak takarja ki az anyát, illetve a versek maguk a személyt, miközben épp a megmutatás lenne az elvárt feladatuk.
A kitakarásnak van ugyanakkor a borító által elbeszélttől eltérő értelmezése is – ha múlt időben nézzük: „kitakart anyám”, akkor egy olyan beszélő a megszólalója ennek a mondatnak, aki elszenvedte az anya általi kitakarást. Egy kapcsolatban ez a dinamika persze több irányú lehet, és metaforikus szinten is érthető a szó – mélyebb láthatóvá tételt, lemeztelenítést jelez.
Még ha elsőre panaszosnak tűnik is a második olvasat, a védelem alóli feloldozás egyfajta szabadságot is ad. Az, hogy nálunk a hagyományosan erős anya-fiú kapcsolat kiskamasz koromban megbomlott édesanyám betegsége miatt, engem hosszú távon megerősített, a jégen is megélek. Nem volt könnyű a kapcsolatunk, édesapám kiskoromban halt meg, onnantól anyukámra voltam utalva, aztán volt egy agyvérzése, attól fogva már inkább ő rám. Csak hát egy tinédzser nem alkalmas arra, hogy vállára vegye az édesanyjának a problémáit, hogyha depressziós. A címben ez az élmény is visszhangzik.
Harmadrészt a szövegben ott a „Kit akart anyám?” kérdés is – az első szóban benne van, a tagolással belehallható ez a dilemma. Meg tudok-e felelni egyfajta elgondolásnak? Mit vártak tőlünk és mivé lettünk? Mit gondolhattak rólunk bizonyos helyzetekben? Mert minden szülő képzel valamit arról, milyen lesz a gyermeke felnőttként. Na, és ott az ehhez való hozzáférésnek a dilemmája is: mi az, amit még láthat ebből a szülő, és mi az, amit már nem? Ez bennem sokat dolgozik. Sokszor gondolok ilyen összefüggésben édesapámra is, aki nem láthatott felnőni. Lehet bennünk egy megfelelési vágy akkor is, hogyha iszonyatos távolságra vagyunk már ezektől az emberektől, akik az életünket elindították.
A kitakarás mozzanata vonatkozhat még arra is, ahogy egy folyamba oldódva elmosódik az álmoknak, a lidércnyomásoknak és isteni látomásoknak, a mitikus összefüggéseknek, az elképzelt és fizikálisan megélt dolgoknak a határa. Hiszen a saját megéléseinkre is ilyen archetipikus történeteken keresztül tekintünk, könnyebben értünk meg helyzeteket irodalmi műveken, bibliai vagy mitikus elbeszéléseken keresztül. Részben a kötet himnikus szövegei is erre építenek, lehetőséget keresve arra, hogy a személyes tapasztalatok az álomszerű, archetipikus szintről felszínre törő dolgokkal, a kutatással elsajátítható tudással találkozzanak. A techné is szerephez jut, amikor mondjuk a Démétér-versben a hexameterformát visszaidézem, vagy a Szűz Mária-himnusznál az ütemhangsúlyos verselést alkalmazom, a ritmusra terelve figyelmet. Nemcsak szabadversek vannak ebben a kötetben, igyekeztem számot vetni a téma által előhívott tradícióból jövő kihívásokkal is.
KT: Érdekes, amit az összefolyásról mondasz, mert a könyved meg tudja csinálni azt is, hogy ezeket a beszédpozíciókat egymásba folyatja.
ÁJ: A képek és szövegek közti átjárás is fontos ilyen tekintetben, és nemigen válaszoltam még arra a kérdésedre, hogyan is állt elő ez a szerkezet. A fotóalbum fontos meditációs platformmá vált az írásfolyamat során, sokszor egy-egy képi helyzet alapján kezdtem el rekonstruálni édesanyámnak a gyerekkori dolgait, elgondolni a falusi létmódot a saját emlékeimen keresztül, amelyek a szülei házához kötődtek, látni magam előtt, hogyan játszhatott ott kisgyerekként. Azért ezek nehéz szövegek, nem a könnyedség uralja az anyagot, de a gyerekkori képeim többségéből más sugárzik, gyakran inkább oldottság. Egyfajta ellensúlyt jelentenek így a felvételek, nem illusztratívan viszonyulnak a versekhez. Komplex nyelvi-képi dinamika alakul ki, helyenként akár fellélegzést, feloldást is hozhat a vizuális szint.
KT: Ez elég kísérteties feloldás. Feszültséggócokat is mozgat, hogy vajon mi történik, mennyire billenti ki egyik a másikat. Igen, ez a könyv erénye.
ÁJ: Oszcilláció, váltakozás van a hangulatok között. Sok lehetőséget láttam abban, hogy egy-egy képre ránézve eszembe jutottak szövegek, szöveghelyek, és ezeket össze is kapcsoltam, vagy éppen a szövegeket írva indultam ki képekből. Érdekesnek tűnt így együtt. Viszont közvetlenül a fényképet kötetbe rendezni? Összeraktam magamnak egy sorrendet a beszkennelt archív képekből, bekerültek a versek közé, de direktnek éreztem így az anyagot. Ráadásul ebben az időszakban találtam rá Juhász Ferenc Anyám című 1969-es kötetére, amelynek az öt hosszúverse iszonyatos-szédítő nyelven lüktet. Más poétikai eszményt követtem, tudtam, hogy viszonyítási pont lehet ez, hiszen feltűnnek benne felvételek, és nagy szerep jut a látomásosságnak nála is. A Kitakart anyámban az Áttörve hullámon, ködön az egyetlen olyan vers, amellyel szándékosan – ritmikailag és szóképek szintjén is – felidéztem ezt a nyelvhasználatot. Viszont nem akartam ugyanazt a könyvtárgyat érintő gesztust – az anya fényképek általi megidézését – egy az egyben visszajátszani.
A borítókép elkészítésére Balogh Kristóf Józsefet kértem fel. Imreh Sándor Menetmennel a katalógusához csináltam interjút akkoriban, ő érdeklődött készülő könyvem iránt, mi több, felajánlotta, hogy szívesen készítene hozzá grafikákat. A rajzok tehát neki köszönhetően készültek el, huszonhat kép – ilyen volumenű munkát nem mertem volna kérni senkitől. Mindketten elolvasták az anyagot, és ennek fényében kezdtek el dolgozni a felvétekkel, amelyek már ott voltak a megkapott fájlban. Balogh Kristóf Józsefnek nagyobb mozgástere volt, válogathatott – különféle technikákkal kísérletezett más-más hangulatú munkákat. Végül a festmények és grafikák sorából a kötettel azonos címen kiállítás is nyílt a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban, a debreceni bemutatóval egy időben.
KT: A Tart-enged című vers reflektál a képekre. A rajzokkal való találkozás lesz majd a versbeli imaginációnak a kiindulópontja. Ez a vers abból a szempontból is jól sikerült, hogy az egymástól elválasztható beszédpozíciókat – ki beszél kihez, ki szólít meg kit – összezavarja, elbizonytalanítja, ezáltal is fenntartva az érdeklődést, a feszültséget, a figyelmet, előállítva a kísérteties effektusát. Azt vettem észre, hogy az anya alakja nemcsak egy beszédpozíció, hanem egy időbeli áramlás és egy figuráció is. Egy kibomlás. Az ő ideje folyik tovább a beszélőben, aki belőle származik. A beszéde is belőle származik, és ő az, aki a beszédében tartja. Az anya hangja már nem kívülről szólal meg, nem tud kívülről megszólalni, hiszen elhunyt, hanem a beszélő belső közléseként, belső beszédeként. Az egyik kérdésem: illúzió-e az, hogy a „te” beszédében az „ő” ideje is megszólalhat? A másik kérdés felvezetője sem rövid. A könyv nagyon épít a test és a nyelv közös anyagára. A fizikai vagy szellemi leépüléshez, például a demencia tapasztalatához is hozzátartozik a felejtés, az identitás elvesztése, az önautoritás lebomlása. Mindez hogyan hathat a vers testére és a vers lelkére? Ezek a sérülések a te verseidben (a tördelésben, a képrendszerek kizökkentésében, a vers hangzó szövetében) megjelennek-e? Illetve ez a problematika felmerült-e számodra költészeti kérdésként?
ÁJ: Izgalmas és lényeglátó, amit mondtál: a továbbélés mozzanata, a történetek felidézése erről szól, újra meg újra át akarunk örökíteni valamit. Ha keveset tudunk megmutatni, ha épp az események körvonaltalansága, bizonytalansága adott, ha a rögzíthetetlenség tapasztalatával szembesülünk, az is beszédessé lesz. Sokszor ennyi marad, törmelékekből gazdálkodunk. Ez a demenciával élőkön különösen szembetűnő, a távoli asszociációk felülírják a valóságot. Más viszonyt feltételez, ha koherens történetet akarunk mesélni, és mást, ha ezt az egészet a maga esetlenségében, rendezetlenségében, a maga gyengeségeivel – és a sajátjainkkal – együtt tárjuk fel. Például azt éreztem, megtehetem, hogy akár közhelyeket is használjak, és egy emelkedettebb szólamra váltsak át, ha a versek beszédhelyzete azt kívánja. Sokszor a túlontúl ismerős helyzetek okozta megérintettség váratlan kibillentésével nyitható rá a figyelem egy-egy mélyebb összefüggésre. Hogy ez hol jobban, hol kevésbé találkozik a befogadó tapasztalatával, egy másik kérdés. Nem is cél, hogy teljesen feloldjam az individuális megélést, mert nem tudok elvonatkoztatni az emlékeimtől. Vannak hozott dolgok, amikkel muszáj kezdeni valamit.
A továbbélés mozzanata tárul fel azzal, hogy a nyelvben újra mondhatóvá válik egy helyzet. Egy örökséget hozunk, a nyelv is mint örökség jelenik meg számunkra, az anya öröksége elsősorban – nem véletlenül nevezik anyanyelvnek. A költői képek, akár hapaxok – egyéni szóalkotások – is ebbe az örökölve adott nyelvi bázisba szervesülnek. De meg lehet mutatni a versek szokatlan tördelésével is, hogy egy közkeletű szó nem csak az, aminek elsőre tűnik, hogy a nyelv a használatban él, változik. Akár az elhomályosult etimológiai összefüggésre, akár egy véletlen nyelvi egybeesésre, többértelműségre is fel tudja hívni a figyelmet egy jól időzített elválasztás.
KT: Számomra olvasóként megrendítő volt a fragmentáltság méltóságának a megadása, mert úgy éreztem, az anyafigurához etikai állásfoglalásként is kapcsolódik, hogy nemcsak zárt formákban viszonyul hozzá a versek létrehozója. Nemcsak lekerekített, szép, megrendítő szövegeket hoz létre, hanem a más-tudatállapothoz hozzárendeli a töredezettségnek, a nem-egészlegességnek az izgalmas tapasztalatát. Éreztél-e az írás során olyan pillanatokat, amikor túlnőtt rajtad az élmény, a feladat, vagy megsemmisített? Éreztél-e olyat, hogy nem vagy képes továbbmenni; a nyelved rövidzárlatos lesz? Ha igen, gyakran kísérték az írást a megbicsaklások?
ÁJ: Rögtön az elején, ahogy született egy-két vers, ami közvetlen tapasztalatból indult ki, a gyászfolyamat részeként. Már akkor azt éreztem, hogy ezzel nem szabad még foglalkozni, később viszont azt, hogy nem tudok nem foglalkozni ezzel. Mozgolódott bennem, a már megdolgozott tapasztalatoknak az esztétikai-poétikai vetülete érdekelt. Szerettem volna elérni azt a pontot, amikor már nem az érzelmileg felfokozott helyzet emléke vezeti az írásfolyamatot, hanem az írásfolyamat maga generálja az intenzív jelenlétélményt, ahogy általában is történik, ha írok.
Az eltávozott anya szórabírása – racionálisan nézve – nem lehet sikeres, ennek tudatában dolgoztam, miközben az is egyfajta párbeszéddé változhat bennünk, ha olvassuk a jeleket magunk körül, és hisszük, hogy a tudatok találkozni tudnak, hiszen össze vannak szálazva, és az álmokon keresztül mégiscsak érkezhetnek válaszok. Vagy a vállalkozás sikere éppen az, ha felszínre kerül magának a nyelvnek – az anyától kapott nyelvnek – az elevensége? Végül is az új nyelvi helyzetek az anya ajándékai.
Hogy az álmok vizuális tapasztalatait az anyanyelvemre lefordítom, az is egyfajta dialógus eredménye. Megragadhatóvá teszem a megélt képsorokat. Ez egyfajta eredmény. Ugyanakkor ismerjük az álmainkat, milyen illékonyak. Hát igen. Egy ideig emlékszünk, aztán hopp, a nap végére már semmi nincs, csak egy benyomás. Nagyon gyakran kiesik minden, pedig olyan összetett volt, olyan izgalmas, annyi részlet tűnt fontosnak. Éreztem, hogy valamit üzenni akar, aztán hirtelen odaveszett a megragadás lehetősége. Ha valaki álomnaplót vezet, az talán segíthet ezt ellensúlyozni valamelyest, de a leírás, a fordítás maga sem egyszerű.
KT: „Anyám, az álmok nem hazudnak.” Utolsó kérdésem a következő: mit jelent számodra – túl a köteten – az a szó, hogy tanúság? Amíg ezen gondolkodsz, a magam részéről szeretném összefoglalni beszélgetésünk poétikai summázatát. Azért érdemes ezt a könyvet elmélyülten, lassan és sokszor olvasni, mert jól kísérletezik a személyességgel, az anyaság kérdésével. Sokat beszél az anyai önfeláldozásról, a kirekesztésről, a kiszolgáltatottságról, a privát élményeknek a nem egyértelmű átadási lehetőségével. Rendelkezik egy markáns, mégis szellős kompozícióval: a nyitóverset öt ciklusba rostálva ötvenhat költemény követi; mindegyik ciklus egy erős megszólító verssel kezdődik, kultúrtörténeti ismereteinkre is apellálva, kitágítva a kötet kultúrreferenciális terét (az Egy ifjú Démétérhez típusú szövegek). Egyszerre kelti az álomnapló és a liturgia érzetét. Aki olvassa a kötetet, be kell lépnie a beszélővel a gyászba, függetlenül attól, hogy éppen gyászol-e. Az olvasó is veled tart, végrehajtja például a bebalzsamozást, a szerveknek a kiemelését, valami másnak a bejuttatását az egyik versben (Megtisztulás és más elszalasztott lehetőségek). Ez az interakció egyaránt jellemzője az írásnak és az olvasásnak. Én is mindig adok-kapok. Nemcsak a verseskötet ad nekem, hanem én is hozzárendelek a saját értelmezéseimben, a saját élménymegosztásaimban valamit. Elvégzi rajtam azt a hatást, ami egyszerre felszabadító, egyszerre önfelszámoló. Szóval, mit jelent számodra az a szó, hogy tanúság – túl a köteten?
ÁJ: Ha a tanulságra gondolunk…
KT: L nélkül. De lehet l-lel is.
ÁJ: Igen, nyilván a tanulságot nem fogom tudni levonni, de ha a tanúságra gondolok mint lehetőségre, az azt hiszem, mindig egy vékony hártyát jelent, egy áttetsző, sejtelmes felületet. Az, hogy mennyire vagyunk képesek közvetíteni, ami a túloldalon van, megmutatni valamit egy történésből vagy akár egy másik életből, örök kérdés. Annak a bizalmára vagyunk bízva, akivel megosztjuk az élményt, az ő ítéletén múlik, hogy hisz-e a tanúságtételnek. Egy tanúságtevő arra vállalkozik, hogy elmondja más helyett, amit átélt, amit meglátott, tehát már ő is helyettesít.
A szöveg törékeny dolog, egy elsőre áttetszőnek tűnő, de mégsem egészen tiszta felület, amelyen keresztül utólag rátekinthetünk történésekre. Törékeny, de másképp nem nagyon tudunk tanúságot tenni a dolgokról, hacsak nem valamiféle képi, mediatizált formában, amelynek a hitele sokat devalválódott a mai világban. Ez a könyv, a Kitakart anyám a kép és a szöveg egymásra épülésében a megmutatás lehetetlenségét, esetlegességét felvillantva tanúsít. A képeken is szembetűnő, hogy sok mindent elrejtenek. Van olyan tárgy, amit kevésbé dolgozott ki a grafikus, meghagyott kontúrként, más mozzanatokat viszont hangsúlyozott, plasztikusan ábrázolt, és szerintem – ha néha zavarba ejtően részletezőnek hatnak is – a szövegek ugyanezt a logikát követik. Nem tudnak mindent megragadni, és nem is ez a feladatuk.
