Beszélgetés Radu Vancu íróval, a Kaddis Radnóti Miklósért című könyv szerzőjével
Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás?
Nos, erre a kérdésre még mindig nem tudunk érdemben válaszolni. Bizonyára interjúalanyunk, Radu Vancu sem tud. Az az igazság, tőle meg sem kérdeztük. Inkább az érdekelt, minek tartja magát: közéleti aktivistának, költőnek, próza- vagy esszéírónak, publicistának, irodalomkutatónak, tanárnak vagy műfordítónak? Érdekelt persze a Kaddis Radnóti Miklósért kötet születése, is – André Ferenc kiváló magyarításában nemrég jelent meg a Prae Kiadónál. És ha már olyan szépen alakult a társalgás, faggattuk kicsit a tehetségkutatásról, oktatásról és a mesterséges intelligencia térhódításáról. HEGYI RÉKA interjúja.
Ha valaki követi a Facebook-oldalát, sok bejegyzést lát a költészetről és a… polgári aktivizmusról. Honnan ered ez a kettősség? A romantika óta nem ismerünk forradalmár költőket…
Sokáig azt hittem, hogy az írásaim, a költeményeim politikától és közéleti problémáktól függetlenül fognak létezni, de egy adott ponton a dolgok annyira felháborítóak, annyira mocskosak lettek, hogy szinte önkéntelenül reagáltam rájuk. Először cikkeket kezdtem írni, például a Horia Roman Patapievici vezetése alatt működő Román Kulturális Intézet megszüntetése miatt. Felháborított az igazságtalanság: végre volt egy kulturális intézményünk, amely kifogástalanul működött, bebizonyította, hogy Romániában is lehet magas szintű kulturális diplomáciát művelni, és egy aljas politikai bosszú miatt a szemünk láttára tönkretették. Azt hiszem, ez volt az első társadalompolitikai cikkem, 2012-ben, és utána már nem tudtam leállni. Egyszerűen olyan sok romlott, diszfunkcionális, felháborító dolgot tapasztaltam magam körül, hogy írnom kellet.
A román irodalmi hagyományban az aktivizmus, beleértve az irodalmi aktivizmust is, nem népszerű, mert a kommunizmus alatt a „politikai költészetet” a kommunizmus haszonélvezői művelték: Adrian Păunescu, Corneliu Vadim Tudor, a rendszer romlott haszonélvezői. Mára ismét megtanultuk, hogy a valódi politikai költészet, a perifériára szorult emberek hangján kell megszólaljon. Azokén, akik nem akarnak egy romlott rendszer fertőjében élni, akik az életüket is kockára teszik és fellépnek az szenny ellen. Valódi, tiszta politikai költészet születik: ökológiai, feminista vagy társadalmi témákról. A szavak is részt vesznek a közéletben, rávilágítanak a kiszolgáltatottakra, a hátrányos helyzetűekre, a sérültekre.
Ön kutató, irodalomtörténész, angol nyelvű irodalmat fordít, szerkesztő, verseket, prózát, esszéket, újságcikkeket ír. Ezek közül melyik határozza meg leginkább?
Bennem fel sem merül a kérdés, hogy költő vagyok vagy prózaíró, esszéista vagy fordító. Egyszerűen nem látok különbséget ezek között a foglalkozások között, mindegyik szavakkal teremt szépséget vagy igazságot. Természetesen – irodalomtörténeti okokból – valahogy kategorizálni kell minden írást.
Mozart írt egy levelet az apjának, amelyben azt mondja: Nem vagyok író, mert nem tudom úgy rendezni a szavakat, hogy árnyékot vagy fényt teremtsenek. Nos, már az a tény, hogy tudta, hogy a szavak feladata megidézni a fényt vagy a sötétséget, bizonyítja, hogy remek író válhatott volna belőle.
Ez az anekdota a Kaddish Radnóti Miklósért című kötetben is megjelenik… Ugyanott, egy másik passzusban, azt is elárulja, hogyan fedezte fel Radnóti Miklóst.
Radnótit először egy román nyelvre fordított magyar irodalmi antológiában olvastam, amelyet a kommunizmus idejében publikáltak Romániában. Tetszettek a versek, de nem találtam megrendítőnek egyiket sem – talán a fordítás sem volt elég jó, de az életrajzi adatokat sem ismertem, amelyekből meg lehetett volna érteni a vers hátterét… A 90-es évek végén a kezembe került Carolyn Forché amerikai költőnő gyűjteménye, egy 20. századi versgyűjtemény olyan szerzőktől, akik a történelem borzalmait élték át – világháborút, Gulágot, Holokausztot, népirtást, polgárháborút. Közülük néhányan túlélték ezeket a traumákat, mások nem, de a verseik tanúságtételek. Az antológiában Radnóti is szerepel, csodálatos fordításban, jól szerkesztett rövid életrajzzal. Ezt olvasva nagyon megrendített és belevésődött az agyamba. Mi inkább szlogenként szoktuk hangoztatni, hogy az irodalom erősebb a halálnál, de Radnóti esetében ez nem szlogen. Radnóti verseket ír Fanninak, bár tudja, hogy meg fog halni, és soha többé nem fogja látni szerelmét, de Gyarmati Fanni visszahozza a költészetet a sírból, kiássa a sírból a verses noteszt, és ez tanúságtétel: Radnótit megölhették, de elpusztítani nem tudták… Ez jutott eszembe negyed évszázaddal azután, hogy elolvastam ezt az antológiát, amikor megláttam az első képeket az ukrán tömegsírokról, a borzalmakról, amit az oroszok elkövettek. Azonnal eszembe jutott Radnóti és a halála, hogy nem szabad hagyni, hogy a barbárságé legyen az utolsó szó. Ekkor már tudtam, milyen könyvet kell írnom.
Miközben írtam, megtudtam még valamit, ami felkavaróan emlékeztet Radnóti sorsára. Ukrajnában, valamikor 2022 márciusának vége és 2022 májusának eleje között az Izium közelében fekvő falut elfoglalta az orosz hadsereg. Ott élt Volodimir Vakulenko író, a gyerekeivel, akik közül az egyik autista volt. A háború kitörését követően azt mondta az apjának: Apa, te fogd a gyerekeimet, és menekülj a faluból, én maradok, hogy vigyázzak a házra. Naplót fogok vezetni, és ha úgy érzem, hogy életveszélyben vagyok, eltemetem a kertben, kérlek, te majd ásd ki onnan. Vakulenko apja elvitte a gyerekeket, az oroszok elfoglalták a falut, a költő azonnal ellenséggé vált. A katonák meglátták a nagy könyvtárát, ez már elég volt ahhoz, hogy az elsők között likvidálják. 2022 májusában az ukrán hadsereg felszabadította a falut, de addig Vakulenkot megkínozták és meggyilkolták. Amikor az apja visszatért a faluba, eszébe jutott, amit a fia mondott neki, és egy másik ismert ukrán írónővel, Victoria Amelinával (akit 36 évesen az Európai Irodalmi Díjra jelöltek, elnyerte a Joseph Conrad-díjat, tehát nagyon ismert volt) együtt felásták a kertet, és megtalálták a naplót, kiadták, és ez a könyv ma az ukrán eszmeiség egyik legfontosabb dokumentuma a háború borzalmairól. Tény, hogy meg tudták ölni, de akárcsak Radnóti esetében, Vakulenko naplója visszatért a sírból, hogy tanúvallomást tegyen a barbárság ellen… Vakulenko könyvét más nyelvekre is lefordították, időközben elnyerte a Voltaire-díjat Franciaországban.
Amelinát is megölték, körülbelül egy évvel később: egy kramatorszki pizzériára, ahol nyugati újságírókkal és írókkal tartózkodott, bombát dobtak. Hector Abad Faciolince, híres kolumbiai író is ott volt vele. Egy ukrán, akit időközben azonosítottak és elítéltek, eladta az oroszoknak az információt, hogy ott vannak az Oroszország hadviselésének ellenzői, írók és újságírók.
Azt mondják, hogy egy ukrán eladta az információt… Ez a Kaddis szempontjából nem releváns, de Ács Dániel nemrég megjelent könyve (címe: Nem tudhatod) szerint úgy tűnik, Radnótit magyarok lőtték tarkón, nem pedig náci katonák… A történeteket kutató irodalomtudós, Dienes András egyetlen kéziratát pedig, úgy tűnik, ellopták a vonaton, miközben Almádiba utazott, ahol le akarta tisztázni és be akarta fejezni a könyvét. A szerző néhány nappal később, rejtélyes körülmények között, meghalt…
Úgy érzem, hogy ez igenis összefügg a könyvemmel és azzal, amit mondani akar, mert amikor a 80 évvel ezelőtti barbárságról beszélek, a mai barbárságról, a történelem barbárságáról próbálok beszélni.
Romániában nemrég voltak elnökválasztások, amelyeken vissza akarták állítani a légiósok létjogosultságát, és ezzel az a szélsőség ismét állami politikává akart válni. Hajszál híján ez történt. Miért? Mert Romániában a történelmi vétségekről, a román fasizmusról, a kommunizmus bűneiről nem beszélünk eleget, nincs benne a közbeszédben. Nicolae Ceaușescu annak idején azt akarta, hogy Antonescu marsallról pozitív képet fessenek, fel is kérte Marin Predát, hogy írjon egy regényt, amelyben Antonescu pozitív szereplőként jelenik meg, és nem tömeggyilkosként. A román jobboldali bűnök tagadásán kívül létezik egy baloldali tagadás is, amely tagadja a kommunizmus bűnös természetét, Gheorghe Gheorghiu-Dej, Ceaușescu és a román kommunizmus tetteit… A történelmi gonoszság formái együttesen akartak visszatérni Romániába. Ha nem beszélünk róla, a gonosz visszatér és gyilkolni fog ismét.
Azt mondta, hogy lehetséges, hogy Radnótit magyarok ölték meg. Ugyanez történt Paul Celannal is. Szüleit német tisztek és román nácik együttesen ölték meg, vagyis ez a mi történelmi bűnünk, és beszélnünk kell róla, hogy ne ismétlődjön meg. Van még egy teljesen elképesztő példánk a román kultúrában: Petru Culianu, a nagy vallástörténész, megtudta, hogy mestere, Mircea Eliade hazudott és eltitkolta, hogy legionárius volt. Culiano felháborodva kezdett írni a felfedezéséről, de nemsokára, 41 éves korában meggyilkolták a Chicagói Egyetem mosdójában. Valószínű zavarta a Chicagóba menekült régi legionáriusokat, de zavarta a neokommunista hatalmat is, amely visszatért az országba. Eliade bűne, amiről nem beszélt, visszatért, és megölte tanítványát… Azért fontos tisztázni a történelmi vétségeket, mert ez az egyetlen esélyünk, hogy valamennyire jóvátegyük.
Mi a legjobb módszer arra, hogy felnyissuk a fiatal generáció szemét, hogy tudatosítsuk bennük a történelem bűneit, amelyek máig hatással vannak társadalmunkra? Hogyan tudjuk felvállalni, hogy ne ismétlődjenek meg?
Valóban létfontosságú, hogy meggyőzzük a fiatal generációt arról, hogy a diktatúrák mindig tömeggyilkosságokban végződnek, hogy a totalitarizmus gyilkol, hogy illúzió a strongman, az államot irányító vaskezű vezető. Vannak statisztikák, megdöbbentően hasonló százalékok Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Romániában (nem tudom, hogy Magyarországon mi a helyzet): ezekben az országokban a 18 és 29 év közötti fiatalok körülbelül 40 százaléka úgy gondolja, hogy a diktatúra a legjobb kormányzati forma. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok rendkívül fejlett kulturális ökoszisztémával és kiváló egyetemekkel rendelkeznek, de ez nem óvja meg a fiatalokat attól az illúziótól, hogy a diktatúra jó.
Van még valami, ami bonyolítja a helyzetet: gyermekeink a közösségi médiában élnek, és a közösségi média nem demokratikus algoritmusokra épül. Az algoritmusok nem közösséget építenek, hanem elszigetelnek minket. Azt az illúziót keltik, hogy kapcsolatban vagyunk egymással, valójában magányos, szorongó és nagyon gyorsan radikalizálódó embereket nevelnek. Nos, ez valóban a mi generációnk feladata, hogy meggyőzzük a fiatalokat arról, hogy a demokrácia, bármennyire is idegesítő és fárasztó, az egyetlen megoldás a tömeggyilkosságok elkerülésére és a jólét megteremtésére. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha már az iskolában közvetlenül szembesítjük őket a történelem borzalmaival.
Tehát az oktatás lenne az első lépés…
Az első lépés a törvényhozás lenne, hogy a szélsőséges eszmék kultusza ne legyen többé nyilvánosan megengedett. Tudom, egyesek azt kiabálják, hogy ez elfogadhatatlan cenzúra lenne, és a demokrácia azt jelenti, hogy bármilyen eszmének létjogosultsága van. Én ezzel nem értek egyet. Vannak olyan tömeggyilkosságra buzdító ideológiák, amelyek tönkreteszik a demokráciát, és nem fogadhatóak el… Persze minden olyan eszme, amely nem támogatja a tömeggyilkosságot, elfogadható a demokráciában, de amikor olyan politikai ideológiákkal van dolgunk, amelyek elítélik a másságot, a gyengeséget, a betegséget, azt, hogy valaki rossz fajba vagy rossz társadalmi osztályba született, és ezért meg kell halnia, az már nem fogadható el. A demokráciában olyan törvények kellenek, amelyek nem teszik lehetővé sem a jobboldali, sem a baloldali szélsőségeket.
A második lépés az, hogy az iskola szembesítse a fiatalokat a történelem borzalmaival, elmondja nekik: íme, mire voltak képesek dédszüleink, nagyszüleink vagy szüleink a kommunizmus idején, amely még mindig közel áll hozzánk időben. Meg kell értsék, hogy valójában a szavak is ölhetnek, a politikai beszédek szavai, a politikai ideológiákat építő szavak tömeggyilkossághoz vezethetnek.
De ez nagyon bonyolult. Megdöbbentem, amikor elolvastam Hannah Arendt néhány 1965-ös cikkét: 20 évvel a holokauszt után leírta mi történik egy tárgyalóteremben, ahol Auschwitz őreit és orvosait ítélték el. Ezek az emberek nem éreztek semmilyen bűntudatot. Az áldozatok, a túlélők azt mondták: ez az ember megölte a gyermekemet, megölte a szüleimet, megerőszakolt… és ők, ahelyett, hogy legalább akkor, 20 év után, lehajtották volna a fejüket és bűntudatot éreztek volna, vígan kacsingattak egymásnak. A terem egy része pedig empatikus volt velük, a bűnözőkkel szemben… Ez Németországban történt, 20 évnyi náciellenes oktatási kísérlet után. Miért nehéz? Mert a gonosz megmarad és visszatér, de soha nem szabad kétségbe esnünk, még akkor sem, ha a csata szinte elveszettnek tűnik. Ahogy néhány hónapja Romániában is úgy tűnt, hogy a bűnözésnek, a szélsőségnek van esélye… Ne essünk kétségbe, harcoljunk a végsőkig – törvényekkel, oktatással, könyvekkel, kultúrával, nyílt vitával. Az iskolában, a családban, az irodalomban és a művészetekben egyaránt. Mert más lehetőség nincs.
Ha már a fiatal generációról van szó, beszéljünk egy kicsit a tehetségkutatásról és a tehetséggondozásról. Ön költészeti fesztivált szervez, szerkesztő, a romániai PEN klub vezetőségi tagja, tehát átfogó képe van arról, mi történik ezen a téren az irodalomban.
A román irodalmi kultúra paradoxona: annak ellenére, hogy alacsony példányszámban jelennek meg a könyvek, vannak jó kiadók, akik figyelnek a fiatal költőkre és prózaírókra. Azt mondanám, hogy a fiatal szerzők ne azért aggódjanak, hogy ki fogja kiadni írásaikat, hanem arra koncentráljanak, hogy a lehető legjobban írjanak… Ha ezt teszik, elég gyorsan megjelenhet a könyvük Romániában, talán néhány lelkes kritika is megjelenik majd, de az hiú ábránd, hogy ebből meg lehet élni. Ez sajnos nem csak a román irodalmi kultúrában, hanem világszerte is illúzió. Talán néhány igazán nagy prózaíró egy-egy gazdag kultúrában megél az írásból, egyébként mindenki másnak kell legyen egy szakmája, fizető állása tanügyben, szerkesztőségben, fordítóként stb. Azt viszont merem állítani, hogy könyveik jó kiadóknál fognak megjelenni, láthatók lesznek, létezik egy könyvfesztivál-hálózat, egy irodalmi rezidencia hálózat, a román nyelvről fordítók is egyre többen vannak és egyre jobbak, könyveik tehát eljuthatnak más kultúrákba is, így van remény eljutni nemzetközi fesztiválokra… vagyis utazhatnak, világot láthatnak.
Hogyan lehet népszerűsíteni az irodalmat? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a színvonalas irodalom minél több emberhez eljusson?
A leghatékonyabb módszer az, ha az írókat meghívják a fiatalok közé, a középiskolákba, az iskolákba, és ez szerencsére egyre gyakrabban megtörténik. A gyerekek számára nagy felismerés, hogy az írók olyan emberek, mint ők, villamossal utaznak, örülnek és félnek, és szavakat használnak arra, hogy a körülöttük lévő világról beszéljenek. Egy ilyen találkozás után elkezdik olvasni őket, megkeresik a könyveiket a könyvesboltokban, e-maileket vagy üzeneteket írnak nekik. Ugyanígy egyre több könyvklub van Romániában, ahová meghívják a kortárs írókat, és ezek is felpezsdítik egy közösség olvasási kedvét.
Aztán vannak az úgynevezett booktuberek, akik a YouTube csatornán könyvekről beszélnek és nagy közösségeket építenek ezzel. Nálunk például az egyik első ilyen booktuber Ruxandra Gîdej, akit a 4fără15 nevű csatornán több tízezer ember követ: bíznak az ajánlásaiban, jól választ és meggyőzően beszél és merem állítani, hogy befolyásolja a jó könyvek eladási mutatóit. Ma már nem támaszkodhatunk a televízióra: Dan C. Mihăilescu vagy Radu Paraschivescu például már nem vezet könyvről szóló műsort, így csak a közösségi média marad nekünk…
Tehát úgy gondolom, hogy az írók bevonása a közösségekbe és az irodalom bevonása a közösségi médiába, ez a két dolog együttesen képes kompenzálni az irodalom láthatóságának hiányát.
Hogyan látja az mesterséges intelligencia szerepét az irodalomban?
Az MI-irodalom és az „emberi” irodalom közötti verseny etikai probléma. A mesterséges intelligencia emberek által írt szövegeket, emberek által készített képeket használ a tanuláshoz… Ha több mint 70 éve elhunyt alkotók műveiről van szó, akkor nincs jogi akadálya annak, hogy ezzel tanítsák az MI-t, de ha az adott verseket, regényeket, színdarabokat, képeket, filmeket stb. még védi a szerzői jog, akkor szerintem a mesterséges intelligenciát fejlesztő vállalatok kellene találjanak megoldást arra, hogy ezeket a művészeket megfizessék. Hiszen a cégek kétségtelenül kereskedelmi célokra fogják felhasználni a mesterséges intelligenciát, tehát természetes lenne, ha elismernék a művészek a szerzői jogait, akik életüket, intelligenciájukat, kreativitásukat az alkotásnak szentelték.
A jogi szempontokon túl örülök annak, hogy a mesterséges intelligencia egyre csodálatosabb dolgokat hoz létre. Örülök, hogy a szépségnek egyre több forrása van a világban… Látom, hogy komoly fotós zsűri díjazza az MI képeit. Látom, hogy egyre jobb verseket ír, valószínűleg prózát is. Engem, mint irodalom-fogyasztót, olvasót ez örömmel tölt el, nem ijeszt meg. Úgy gondolom, hogy a művészet az individuáció eszköze, segít megérteni a világot és benne saját magamat. Egy könyv, egy film, egy zenemű olyan erős hatással lehet bárkire, hogy utána más lesz, mint mielőtt elolvasta, megnézte vagy meghallgatta az adott művet. És ha ezt a hatást egy olyan vers váltja ki, amit az MI írt, nekem ez is elfogadható.
Persze van egy határ, mert egy számítógép soha nem fog sírni egy másik számítógép szerelmes szonettjét hallgatva, vagy nem fog örömében nevetni, miközben az MI humoros prózáját olvassa…
