Radu Vancu és André Ferenc beszélgetése a Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten, 2025. június 28-án.
André Ferenc: Ha jól számolom, kilenc versesköteted van. Nagyon sok. A legutóbb megjelent kötet, a Kaddis Radnóti Miklós magyar zsidó költő köré szerveződik, akit 1944-ben gyilkoltak meg. A továbbiakban a könyvről, annak kontextusáról és általában a költészetről fogunk beszélgetni.
Radu Vancu: Nagyon örülök, hogy itt lehetek Kolozsváron, és a Feri által magyarra fordított Kaddisról beszélgetünk. Nem beszélek magyarul, de biztos vagyok benne, hogy magyarul sokkal jobb, mert látom, hogy a magyarországi, erdélyi meg felvidéki sajtóban rengeteg meleg hangú kritika jelent meg, és ez nyilván meglep, mert végül is fordításról beszélünk. És külön örülök annak, hogy egy fordító jobbá teheti a költészetet. Ez minden, amit csak kívánni lehet, komolyan.
André Ferenc: Kimondottan érdekes, hogy miként találtál rá Radnótira, és hogy miért ragadott meg ennyire. Azt mondtad valamikor, hogy régebben olvastad román fordításban, aztán egy angol nyelvű antológiában fedezted fel igazán.
Radu Vancu: Pontosan. Először egy román antológiában olvastam, anélkül, hogy igazán felfedeztem volna. Néhány verse szerepelt egy 1989 előtti négyszerzős magyar irodalmi antológiában. Talán ismerik: fehér a borítója, keménytáblás, vastag, gondosan kivitelezett, de már nem emlékszem, ki fordította, és nem volt benne semmilyen életrajzi jegyzet.
André Ferenc: Jebeleanu?
Radu Vancu: Azt hiszem, igen, de nem vagyok benne biztos. Tetszett. Valahogy megragadt a fejemben, de nem rendített meg, csak néhány évvel később. Nagyjából a kilencvenes évek közepén volt ez, amikor anélkül olvastam, hogy felfedeztem volna. Aztán az évtized végén ismét felfedeztem egy rendkívüli versantológiában, amelyet nem győzök ajánlani mindenkinek. Ezt egy még élő, nagy amerikai költőnő, Carolyn Forché költő, értelmiségi, rendkívüli gondolkodó állította össze. Carolyn Forché kezdettől fogva arra használta a költészetét, hogy bonyolult területekre, különösen konfliktusövezetekbe merészkedjen. Először húszéves korában utazott El Salvadorba, ahol katonai diktatúra volt, az egyik a sok közül. Ott valami fantasztikusat tett: felkereste a mészárosokat, mert nem tudom másképp nevezni azokat a katonatiszteket, akik az ottani tömeggyilkosságok, kegyetlenségek és terror felelősei. És az egyik ilyen találkozó után egy ilyen ezredesről írt egy verset, amelyet a New York Times jól látható helyen közölt. A vers címe The Colonel, azaz Az ezredes, és erről a találkozójáról szól. Az ezredes, látva, hogy nem tudja megfélemlíteni a költőt, kiküldi a feleségét a táskájáért. Kinyitja a táskát, kiborítja az asztalra: tele volt az áldozatok levágott fülével. És Forché erről az élményről verset ír. Közzéteszi a New York Times, hatalmas botrány lesz belőle, híressé teszi a költőnőt, az Egyesült Államok és El Salvador között tönkremennek a diplomáciai kapcsolatok a vers miatt – és ez milyen örvendetes! Ettől kezdve a szerző erre használta az írást… Elment Dél-Afrikába, ahol apartheid volt, és beszélt erről, elutazott Libanonba, bejárta a világ összes tűzfészkét, és elkészítette ezt az antológiát, amelyről beszélek, és amely 1993-ban jelent meg Against Forgetting (A felejtés ellen) címmel, Twentieth-Century Poetry of Witness (A tanúságtétel költészete a huszadik században) alcímmel, ami azóta kiemelt kutatási területté vált: Witness Literature, tanúságirodalom. Az antológia száznegyven olyan huszadikszázadi költő művét tartalmazza, akik különböző borzalmakon mentek keresztül: világháború, népirtás, holokauszt, gulág. Néhányan túlélték, mások nem. Carolyn Forché ismertető szövegei rendkívüliek, az általa kiválasztott versek letaglóznak. Az összeállítás kronologikusan halad, az örmény népirtással kezdődik, és a jugoszláv háborúval, illetve a Tienanmen téri eseményekkel zárul. Ebben szerepel Radnóti is, kiváló fordításban, kiváló bemutató szöveggel. És megrendített. Ott értettem meg, hogy az irodalom valóban erősebb a halálnál, amint azt Radnóti is bebizonyította – amennyiben van elegendő szeretet is. Mert ha nem lett volna Fanni, a felesége szeretete, az irodalom nem lett volna erősebb a halálnál. A rendkívüli versek a költővel együtt rothadtak volna el a tömegsírban, ám az elegendő szeretet által az irodalom valóban erősebb lett a halálnál. Akkor fedeztem fel Radnótit, elraktároztam az emlékezetembe, és a háború kitörése után ismét eszembe jutott, amikor végignéztem egy képsort az ukrán tömegsírokról. Huszonvalahány évvel azután, hogy olvastam, újra eszembe jutott ez a költő. Nem lehet a barbárságé az utolsó szó, ezt bizonyította be Radnóti és Fanni. Az embert megölheted, de el nem pusztíthatod. Lehetsz barbárabb, mint az emberiség, de az emberiség fog győzni. Ha van elég szeretet. Ha nincs… De akkor eszembe jutott ez, és tudtam, valójában a könyv, amit írtam, a szeretetről és a Radnóti rendkívüli költészetéről szól.
André Ferenc: Szerintem nagyon sokan ismerik a könyv hátterében álló történetet. Radnóti egy zsidó költő volt, akit 1944-ben náci (német, vagy valószínűbben magyar) katonák öltek meg. A kabátzsebében találtak egy jegyzetfüzetet, amelyben öt nyelven le volt írva, hogy ez a füzet Radnóti Miklós magyar költőé, és ha megtalálják, juttassák el Ortutay Gyulának, egy barátjának Budapestre. A füzetbe számos verset, jegyzetet és töredéket írt le.
Radu Vancu: Igen. Ezeknek egyik fele szerelmes versek feleségéhez, Gyarmati Fannihoz, akit tudta, hogy többé nem fog látni. Tudta, hogy meg fog halni. És elgondolkodtam, miért ír valaki, ha tudja, hogy senki sem fogja elolvasni a versét. Levelezőlapnak nevezte őket, azt hiszem, razglednica a helyes kifejezés, ironikusan nevezte őket így, mert olyan levelezőlapok voltak, amelyeket soha nem küldtek el, és soha nem értek célba. Miért ír valaki, ha tudja ezt? Miért ír ennyi szeretettel a feleségéről és a költészetről? Ismét mondom: nem tudok magyarul olvasni, de a versek minden nyelven, amelyen olvastam őket, megvilágítják a nyelvet, egyszerűen foszforeszkálnak a lapokon, annyira intenzívek. Miért ír? A versek másik fele pedig a borzalmat, a poklot írja le. A szeme láttára lövik le a barátját, egy kitűnő hegedűművészt, Lorsi Miklóst, és ő erről is ír. És ami Lorsi Miklóst megölte egy tarkólövéssel, az veled is így végez. Vannak még hasonló történetek, de ez volt számomra a legmegrázóbb. Az első világháborúban is van egy hasonló történet. Ez a második világháborúban történt, 1944. októberének végén. Nagyon kevés kellett volna, hogy megmeneküljön, de hát ilyenszörnyű balszerencséje volt. Van egy viszonylag hasonló, első világháborús történet, amelyben valaki a pokolból tér vissza, hogy tanúskodjon. Egy brit költőről szól, aki huszonöt évesen halt meg, nem harmincöt évesen, mint Radnóti. Wilfred Owen huszonöt évesen esett el a háborúban, és mielőtt eltemették volna, az ápolónő átkutatta a zsebeit, és talált benne – ha nem tette volna, azok is elvesztek volna – néhány költeményt, nyilván angol nyelven, amelyek a háborúról valaha írt legerőteljesebb, legmegrázóbb versek közé tartoznak. Mint tudják, a coventry-i katedrálist nácik bombázták le 1940-ben. Az a csodálatos város a földdel vált egyenlővé, a katedrálisból csak a harangtorony maradt meg, és szemtanúk szerint a lángok közepette reggelig szólt a harang. A katedrális elpusztult, a harang reggelig szólt. Négy és fél évvel később Drezda elpusztítása bosszú volt Coventryért. Nos, 1961-ben befejeződött a coventry-i katedrális újjáépítése, és Benjamin Brittent felkérték egy rekviem komponálására a háború áldozatainak emlékére, amellyel a katedrális újranyitását készültek ünnepelni. Ekkor Britten megemlékezett Wilfred Owenről. A művében két újítást vezetett be. Az egyik egy szövegbeli újítás volt. A latin rekviembe más nyelvű, azaz angol szövegeket is bevett: Wilfred Owen háborús verseit. A második újítás: két zenekart használt kereszt alakban elrendezve a katedrálisban, a karzaton pedig egy szoprán és egy gyermekkórus állt, akik az eget képviselték, akik Wilfred Owen verseit énekelték, kommentálva azt, ami a háborúban, a földön zajlik, kommentálva a halált. Ez rendkívül izgalmas, ugyanakkor annak a bizonyítéka, hogy annak a brit katonának, aki 1918-ban, egy héttel a fegyverszünet előtt meghalt, akárcsak Radnóti – úgy tűnik, ez a költők sorsa, – mindig közel állnak a megmeneküléshez, de valaki gondoskodik arról, hogy ez ne történjen meg –, szövegei negyvenhárom évvel később is felragyogtak, az áldozatok nevében szólaltak meg, nem hagyták, hogy az utolsó szó a barbárságé legyen, amely megölte őt.
André Ferenc: Bizonyos értelemben ez a könyv Radnóti megtalált jegyzetfüzetének tekinthető. Külön érdekes, hogy nemcsak Radnóti hangját próbálod utánozni, hanem a kontextust is, de tematikusan gyakran rezonál Radnóti verseivel, témáival: a szerelemmel, a halállal, az életszeretettel, a költészettel és azzal az odaadással, ami a sajátja volt, és ami a te könyvedben is érezhető. Az is izgalmas, hogy egy olyan költő hangján írsz, akit nem is tudsz eredetiben olvasni. Milyen kereteket állítottál fel magadnak, amelyeket nem akartál átlépni alkotás során, és volt-eolyan, amiről azt érezted, hogy nem tudsz érdemben írni? Voltak olyan dolgok, például a hangvétel, amelyekről úgy érezted, hogy nem etikus, kulturális közelítés, vagy csak egyszerűen túl problematikus?

Radu Vancu: Sorra válaszolok, a kérdésed több rétegű. Nem próbáltam Radnóti stílusában írni. Először is, mert nem fordítottam, ez nem fordítás volt. Másodszor, nem vagyok elég tehetséges ahhoz, hogy Radnóti stílusában írjak. Arghezi gondolata, az a verssor: „Să vrei peste mie, să poţi pân’la şase” (Ezret akarj, s hatig bírjad).” Mindannyian a világ legcsodálatosabb dolgait akarjuk megcsinálni, de hát nem vagyunk rá képesek. Tehát ha megpróbáltam volna utánozni Radnótit, vagy a stílusában írni, még nevetségesebb lettem volna, mint amilyen már amúgy is vagyok. Aztán elolvastam a verseit, nemcsak azt, ami a füzetben van, mert rövid élete során elég sokat írt, a költészet iránti rendkívüli odaadással. Olvastam a verseit, olvastam az életéről, és ez beszivárgott a versekbe, igen. Például amikor baromként viselkedett Fannival, a feleségével, mert tényleg barom volt, és egyszer megcsalta egy gépírónővel, ez a gépírónő is megjelenik egy versben. Az ilyen apró dolgok számomra fontosak voltak, mert beemelték Radnóti életét ebbe a közös sírba. Számomra nincs éles különbség a halottak és az élők világa között, mert a halottak továbbra is léteznek. Ezt saját tapasztalatunkból is tudjuk. Amikor szeretteink meghalnak, nem halnak meg ténylegesen, ahogy a kötetben is írtam, hiszen évtizedekig beszélünk velük haláluk után, jelen vannak számunkra, velünk vannak. I. sz. 980 körül az akkor hivatalban lévő pápa (nem emlékszem a nevére) november 1-jére tette azt az ünnepet, amely ma is a halottak napja. Az ünnepet létrehozó pápai bulla a következőképpen indokolja ezt a keresztény szakadás előtt: bárhol is halt meg egy keresztény, lelke harmóniában van a többi lélekkel, a halottakkal és az élőkkel. Együtt léteznek, a lelkek létezésének ugyanazon síkján. Egy történész szerint ez a tökéletes demokrácia első példája, a lelkek demokráciája, a halál előtt és után egyaránt. Így van ez Radnóti esetében is. Azt akartam, hogy a versek tele legyenek élettel, Radnóti életével, a valódi életével, ezekkel az eseményekkel. És mit mondjak, bizonyos szempontból az is, ahogyan Gyarmati Fanni, a felesége döntött… A nagy költők ritkák, de az olyan személyiségek, mint Gyarmati Fanni, még a nagy költőknél is ritkábbak. Ő 102 éves koráig, 2014-ig élt, ahogy a kötetben is írom, nem ment újra férjhez, Budapesten, a Pozsonyi úton lakott, ahol Radnótival élt, az ajtón meghagyta a névtábláját, „Dr. Radnóti Miklós”, és a halála előtt – iszonyúan irigylem önöket, mert tudnak olvasni magyarul – bevallotta, hogy házasságuk évtizedéről naplót vezetett, ami még 2014-ben megjelent. Ez a napló körülbelül 1300 oldalas. Egy barátnőm kiválasztott néhány oldalt, amit ő fontosabbnak tartott, és lefordította számomra, tényleg abszolút hidegrázósak. Úgy értem, Fanni számára egyértelmű volt a folytonosság. A tömegsír bizonyos értelemben részletkérdés volt, erre képes a nagy irodalom. Erre képes a szerelem. Erre képes az emberség, néha még a halált is részletkérdéssé képes tenni, és megmutatja, hogy valóban létezik a lelkeknek ez az egyesülése, amiről a pápa a bullában beszélt.
A következő kérdésedre rátérve: tartottam ettől, mert tényleg kockázatos, ha megpróbálod kisajátítani valaki szenvedésének a hangját, és ez tűntszámomra a legnagyobb kockázatnak. Nagyon vékony a határvonal aközött, hogy valaki szenvedésével együttérzek, vagy hogy kisajátítom. Egyrészt a kulturális kisajátítás elmélete veszélyessé válhat, amennyiben megakadályozza, hogy empátiát érezzünk a másság iránt. Ez aberráns helyzetekhez vezethet. Emlékezzünk csak az esetre Amanda Gorman versével! A fekete költőnő az amerikai elnök beiktatásán mondott egy verset, amelyet mindenféle nyelvre lefordítottak. És amikor lefordították hollandra is, teljes botrány kerekedett, mert azt mondták, csak egy színesbőrűnek van joga lefordítani egy másik színesbőrű versét. Ez egy olyan megközelítés, amely amputál, amely megakadályozza, hogy a művészet hidakat építsen. Mert ez a művészet feladata, nem igaz? Nem enged minket elszigetelődni. Ahogy John Donne, a vátesz mondja. Mert senki sem különálló sziget, mert van művészetünk, amelyet kinyújthatunk a másik felé, és érezzük, hogy bármennyire is különbözőek vagyunk, szót értünk egymással. Olvasod, hogy Gilgames sír Enkidu holtteste felett, és érzed, hogy ez a te sírásod is. Hogy te, egy másik kultúrából, egy másik vallásból, egy másik világból, 3000 évvel később, te is érzed, ami ott van. Van valami mélyen emberi, ami összeköt bennünket. Ez tehát a művészetlegnagyobb megvalósítása, ám a kulturális kisajátítás akadályozza a kommunikáció működését. Másrészt erkölcsileg elfogadhatatlan azt állítani, hogy egy olyan szenvedésről beszélhetsz, amelyet nem tapasztalhattál meg. E két határ között igyekeztem megtalálni a helyem: nem zárkózni el ettől a meggyőződéstől, de nem vallani magaménak. És felépíteni ezt a világot, amelyben – mint mondtam – a lelkek szót emelhetnek a barbárság ellen, nem hagyva, hogy azé legyen az utolsó szó.
André Ferenc: Bizonyos értelemben Radnóti is így kelt életre rajtad keresztül. A magyar kultúrában már jelen volt. Amerikában megjelent fordításban, aztán te rátaláltál. Ez a könyv románul íródott, én lefordítottam, ezáltal ismét visszakerült a magyar kultúrába, és a kötet kapcsán másképpen beszélünk Radnótiról és a költészetéről. Maga a fordítás folyamata is érdekes volt, mert a szokásos fordításelméleti kérdéseken túl is akadtak nehézségek. A könyvben a te költői hangodnak is érződnie kellett, amelyet ugyanakkor magyar nyelven Radnóti Miklós kulturális kontextusába kellett helyeznem. Például többször behoztam ilyen kis, rá jellemző árnyalatokat, ahol úgy éreztem, hogy nem változtat a vers jelentésén vagy stílusán, aztán néha végeztem apró változtatásokat, becsempésztem egy-egy utalást Radnótira, akár egész mondatokat vettem át a híres verseiből, de nem túl sokat, hogy ne legyen túlstilizált, hanem maradjon meg az élőbeszédszerűség dikciója, ami a te költészetedet jellemzi, mégis éreztetni akartam, hogy az ő hangja van ott.
Radu Vancu: Mondtam, hogy jobb a magyar fordítás. Íme a magyarázat!
André Ferenc: A versek szabad formájúak, de néha becsúsztattam egy-egy hexametert vagy ritmikusságot a szövegbe, mert Radnóti is rengeteget írt kötött formában, és a szabadverseiben is gyakran bukkant fel az időmérték, a ritmus és a zeneiség. Ezek a versek egy tömegsírból szólalnak meg, azonban ez a tömegsír tele van élettel, és mint az élet, tele van humorral, trágársággal, erotikával, egy versben még maga Isten is káromkodik…
Radu Vancu: Hát igen, maga Isten sem tökéletes.
André Ferenc: Igen. Egyszer egy, a kötet kapcsán készült interjúban megkérdezték tőlem: nem érzem, hogy ez néha istenkáromlás? Mindjárt elmondom a válaszom, de előbb kíváncsi vagyok, te mit gondolsz erről – lehet-e istenkáromlás az, hogy a tömegsírban pornószínésznőkről és orgazmusról beszélünk?
Radu Vancu: Talán az, legalábbis a teológia szempontjából, dogmatikailag kétségtelenül az. Istent nem szabad káromolni. Nem lehet így bánni vele, ettől függetlenül én megbékéltem ezzel a szívemben. Bár nem vagyok vallásgyakorló, nagyon tisztelem Istent, másrészt megengedem magamnak, hogy néhány tekintetben orroljak rá. Ezért azt válaszolnám, tudod, van egy vicc, amit Woody Allen mondott egy filmben, egy meghallgatáson. Meghal a zsidó, felkerül a mennybe, és elkezd Istennek egy nagyon rossz, durva viccet mesélni a holokausztról. És Isten nem kacag. Ebben nincs semmi nevetnivaló, mondja Isten. Mire a zsidó: „Hm. Ott kellett volna lenned.”
Igen, ez egy okos és durva vicc, tehát lehet, és van is okunk a felháborodásra. És ha egy kis istenkáromlást követünk el egy magyar katolikus zsidó költőről szóló könyvben, akit meggyilkoltak egy pokolban, amely igenis létezett a földön, akkor azt gondolom, hogy elfogadható egy kis istenkáromlás is egy olyan világ számlájára, amely ide jutott.
Ha már a fordításoknál tartunk: mint említettem, Radnótit angol fordításban ismertem meg, lefordítottam románra, te újrafordítottad magyarra, a magyar kifejezéseket visszaillesztve. Szerintem ez tökéletes példa David Damrosch kortárs harvardi professzor definíciójára a „world literature”-ről, magyarul világirodalomról. Rosszul hangzik angolul, románul és magyarul egyaránt. A franciák „littérature du monde”-nak fordították, a világ irodalmának, és ez jól hangzik, de a románban a „literatură mondială” vette át a helyét. Damrosch pedig többek között így fogalmaz: a világirodalom olyan irodalom, amely nyer a fordítás által. Bár azt szoktuk mondani, hogy az irodalom elvileg veszít a fordítással, Damrosch azt állítja, és meg is érveli, hogy ez az irodalom nyer általa, ez az irodalom kering és gazdagodik azokból a kultúrákból, amelyeken áthalad, mindegyik kultúrából átvesz valamit. A legjobb példa erre bizonyos értelemben Az 1001 éjszaka. Az első, szanszkrit nyelvű szövegek körülbelül a 8-9. századból származnak, aztán eljutnak az arab világba, onnan Antoine Galland lefordítja franciára, és be is iktat néhány verset, történetet, mesét, amelyeket Hana Diaptól, egy török értelmiségitől és szakácstól hall, akit Konstantinápolyból visz magával Párizsba. Tehát beveszi azokat a történeteket Hana Diaptól, amelyek nem szerepeltek Az 1001 éjszaka eredeti korpuszában, az Aladdint, az Abu Hasszánt. Egyes történetek, amelyeket mi Az 1001 éjszaka részének tekintünk, amelyeket az angol fordítók átvettek a franciául megjelent történetekbőlráadásul, noha tudták, hogy nem szerepelnek az eredeti korpuszban, és aztán onnan átkelnek az óceánokon, hatnak Borgesre, Borgesen keresztül az egész mágikus realizmusra. A mágikus realizmuson keresztül visszatérnek Európába, beleértve Romániát is, hatással vannak Cărtărescura, és így tovább. Olyan irodalom ez, amely egyik kultúrából a másikba áramlik és gazdagodik, átvéve egymástól mindenfélét. Nekünk, románoknak is van egy Celanunk. Celan románul kezdett írni. Aztán elkezdett németül írni, anyja gyilkosainak nyelvén és anyja nyelvén. Csak úgy tudott a nácik által meggyilkolt anyjával együtt lenni, ha azon a nyelven ír, amelyen anyjával beszélt, ami egyben a gyilkosok nyelve is volt. Huszonhét évesen hozza meg ezt a döntést, egy kiadójának írt levelében így fogalmaz: „Tudom, hogy ez valószínűleg tönkretesz, de nem tehetek mást, ha az anyámmal akarok lenni, akkor az ő gyilkosaival kell lennem”. Rendkívüli költészetet művel, amelynek, ahogy kiadójának, Beda Allemannak mondta, mindig a holokauszt az intertextusa. Aztán, amikor nagy későre lefordítják románra, a fordítás magával hozza a holokauszt egész kontextusát, mert mi, románok a kommunista iskolában tagadtuk a román fasizmus létezését. Nem beszéltünk róla. A kilencvenes években nem vettünk róla tudomást, csak most kezdjük tematizálni. Megbotránkoztunk, amikor Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben című művében azt írta, hogy Németország után Romániában volt a második legbrutálisabb holokauszt. Ez egy roppant bonyolult vita, azonban Celan magával hozta ezt az egész hatalmas csomagot az irodalom és a holokauszt közötti kapcsolatról. Most meg Cioranról írunk, és ez visszatér a világirodalomba fordításon keresztül, újabb román elemekkel gazdagítva azt. Szóval ide akartam kilyukadni: ugyanezt tette Radnóti angolul, románul, magyarul és egyéb nyelveken. Tökéletes példája annak, hogy az irodalom körbejár és gazdagodik, egyik fordításból a másikba gyűjti az ötleteket.
André Ferenc: Különösen tematikusan. Kíváncsi lennék, nem tartod-e istenkáromlónak ezt a szöveget. Amikor a második kötete megjelent, Radnótit is beperelték, néhány napra börtönbe is került, és a könyvét elkobozták, mert – a vád szerint – túlságosan szeméremsértő és erotikus, vallásgyalázó verseket tartalmazott. Tehát voltaképp ő is istenkáromló és szeméremsértő volt. És egyébként is, a kérdésre én így feleltem: létezhet-e nagyobb istenkáromlás, mint a tömegsír, maga a tény, hogy egyáltalán létezhet. A tömegsírhoz képest bármi, amit a szexualitásról vagy obszcén szavak használatáról mond az ember, hogyan is minősülhetne istenkáromlásnak?
Radu Vancu: Igen. A tömegsír az emberi minőség kategorikus, erőszakos, brutális tagadása. Az erotika, a pimaszság, az istenkáromláshoz vezető nyughatatlanság mind-mind emberi kvalitások, az emberi melegség, esetlenség és zabolátlanság megnyilvánulásai. Amitől görbe az emberi fa, hogy Descartes-ot parafrazáljam. Ezek töltik meg élettel. Tehát számomra az, hogy az ember él, és néha istenkáromló, máskor pedig rendkívüli tisztaságú – mint Radnóti, aki egyszerre volt istenkáromló és nagyon tiszta, a kontextustól függően –, sokkal fontosabb, mint az istenkáromlás bármely szegmense. Jobban örültem volna, ha a szóban forgó emberek megmenekülhetnek az istenkáromlás révén. Számomra mindegy, hogy mennyire felelnek meg a dogmáknak az emberek; a fontos az, hogy bármi áron megmentsék az emberiséget.
André Ferenc: A kötetben is minden érzés, minden emberi megnyilvánulás egyenrangú, mint ahogy egyenlőek a tömegsírban lévő emberek, a halottak, akik nagyon is élnek. Valójában az erotika és a halál is közel áll egymáshoz, az orgazmust a franciák la petit mort-nak, kis halálnak nevezik, amiben kétségtelenül van némi humor, de mégis összekapcsolja az orgazmust és a halált. És a Kaddis végén is a tömegsírból a csontok kiszabadítása is olyan, mintha a sár ejakulálná őket az égbe, beleremeg a föld is. A feltámadás orgazmikus tapasztalatként tételeződik.Radu Vancu: A puritanizmus mindig is a művészet ellensége volt, ezt te is tudod. És néha egyszerűen letiltották a művészetet. A színházakat Shakespeare után bezárták a Jakab-korban, a puritanizmus korában. A puritanizmus tönkreteszi a művészetet. Amikor viszont a művészetnek emberileg minden szabadságot megengednek, akkor virágzik. Az i. sz. 1000. év körül virágkorát élte az arab költők és költőnők által írt irodalom Európa déli részén, Spanyolország és a mai Franciaország pápai területén, amelyet akkoriban meghódítottak. És amíg akkoriban alig találunk két-három női trubadúrt, ott volt több száz arab költőnő, akik rendkívül szabadon írtak, többek között a szexualitásról is. Az ember ma már el sem hiszi ezt. Számomra az egyik legszimpatikusabb vers, egy négysoros egy költőnő tollából, aki a kalifa lánya volt, Wallada vagy Al Adha, attól függően, hogyan ejtjük, és akinek a világ leghíresebb arab költőjével, Ibn Zaydunnal volt viszonya. Ez a kalifa nagyon szabad szellemű volt. Létrehozott egy költészeti minisztériumot, amely a mai fogalmak szerint ösztöndíjnak nevezhető támogatásokat osztott. A kalifa azzal érvelt, hogy egy tevés támadás után, amely jóformán elpusztítja a hadsereged, még össze tudod szedni magad, azonban egy jól sikerült szatíra után többé nem állsz talpra. És akkor kitalálta, hogy ösztöndíjakat ad a költőknek, mert akkor kevésbé szidnak, ahogy a kortárs politikaelméletben mondják, pacifikálod őket, ahogy a támogatások pacifikálták a költőket az Egyesült Államokban is. Nos, amikor a lánya összejön Ibn Zaydunnal, a kalifa, bár szabad szellemű, de Ibn Zaydunt börtönbe záratja. „Ez mind szép és jó, de ő mégiscsak az én lányom.” Ők továbbra is gyönyörű verseket írnak egymásnak, Zaydun azt mondja: „Tudod, másoknak a testüket kell használniuk a szerelmük beteljesítésére. Mi különlegesek vagyunk, a testünk nélkül, távolról is beteljesíthetjük azt.” Ebből születik majd az európai, francia, olasz stb. trubadúrlíra. Igen ám, de egyszer kijön a börtönből Ibn Zaydun, és folytatódik a szerelmi viszonyuk. Azonban megcsalja Walladát, többek között egy férfival, ez pedig mélységesen felháborítja a lányt. Ír egy verset, egy négysorost, egyfajta korabeli Twitter-posztot, hogy így mondjam, ami körbejár, mondhatni virálissá válik, ami lefordítva valahogy így szól – és milyen csodálatos pimaszsággal tudott valaki írni, egy költőnő 1000 körül, az arab világban –: „Tudja mindenki, hogy ha a hímtag baobabfa lenne, te tüstént harkállyá változnál.” Ez fölöttébb ötletes, költői, vagány, erős és szentségtörő. Erotikus, pajkos, ugyanakkor eleven is, nem? Nos, a világgal az történt, hogy miután teokratikussá vált, megszűnt az istenkáromlás, az erotikát betiltották. A puritanizmus győzött. És ez elpusztította ezt az egész rendkívüli költészetet. Mi történt a színházzal a Shakespeare utáni Európában? Mondanom sem kell, mit jelentett a színház Shakespeare idejében, és hogy az utána érkező puritanizmus mindent tönkretett. Tehát meg kell engednünk a művészetnek a szabadságot, hogy istenkáromló, erotikus, pimasz legyen ahhoz, hogy az emberi minőség legtisztább intenzitásáról szólhasson nekünk. Ezt csak akkor teheti meg, ha mindkettőt feltárja, az emberi minőséget mind negatív, mind pozitív intenzitásában.
(A beszélgetést Gálfalvi Ágnes jegyezte le és fordította le román nyelvről)
Radu Vancu (1978, Nagyszeben) román költő, író, műfordító, irodalomtudós, szerkesztő.
André Ferenc (1992, Csíkszereda) költő, slammer, műfordító, szerkesztő.



