MEGOSZTOM

Az a színház érdekel, ami érvényes

Beszélgetés Boros Kingával

Jelenleg Nagyváradon, a Szigligeti Színházban dolgozol Gianina Cărbunariu rendező mellett a most készülő Magyarosaurus dacus című előadás dramaturgjaként. Van-e ennek az együttműködésnek valamilyen előzménye?

Gianinával Marosvásárhelyen, a Yorick Stúdió 2009-ben bemutatott 20/20 című előadásában dolgoztunk először együtt. Azóta fordítottam darabját, előszót írtam a szlovák nyelvű kötetéhez, és 2021-ben az UArt-Press Kiadónál megjelentettük a Hétköznapi emberek című könyvet, amely az első, Romániában megjelent gyűjteményes Cărbunariu-drámakötet. Az évek során nem veszítettük el a kapcsolatot. 

A szakmai tevékenységedben mennyire tudatos törekvés az, hogy valamiféle közvetítői szerepet láss el a román és magyar színházi világ között?

Nem gondolok magamra román-magyar közvetítőként, de maga a közvetítő szerep nagyon szimpatikus. A dramaturgi identitás része, hogy „seftelsz”. Hogy mi és mi között közvetítek, az örökké változó, van, amikor a színpad és a nézőtér között, és van, amikor két kultúra között. Nagyon szeretek innen-onnan átvinni dolgokat, összekapcsolni különböző világokat egymással.
Én magam nem vagyok olyan alkotó művész, aki a semmiből alkotna valamit. Úgy működöm, hogy ami megtetszik, azt szeretném megosztani másokkal. Gianinával is így találkoztunk. 2004-ben végeztem teatrológia szakon Kolozsváron, Marosvásárhelyre kerültem az akkor még működő A Hét című közéleti és kulturális hetilaphoz színházi szerkesztőnek. Abban az évben Bukarestben, az Országos Fesztiválon láttam a Stop the Tempo című előadását. Az erdélyi színházból érkezve nagyon wow-élmény volt, az is, hogy a színészek kortárs, a romániai fiatalokat foglalkoztató identitás-kérdéseket vetettek fel. Utána ezzel a darabbal elkezdtem „házalni”, végül Sebestyén Aba rendező harapott rá, és annak folytatása lett az, hogy meghívta Gianinát a Yorickhoz rendezni.
Szoktam mondani Gianinának kicsit irigykedve, kicsit büszkén, de örömmel, hogy időnként tőlem függetlenül pont azt valósítja meg, amiről álmodozom. Pár éve például ajánlottam néhány erdélyi színháznak bevezetni a „plusz egy kávé” mintájára elgondolt ajándékjegy gyakorlatát. Bizonyos vendéglátóhelyeken lehetőség van a sajátodon kívül egy második kávé árát otthagyni valaki más számára, aki esetleg nem engedheti meg magának. A színházbajárás sok embernek nincs benne a szokásrendjében, de egy ilyen akcióval is lehet megfogni potenciális nézőket. Gianina, a Piatra Neamț-i színházban „Bilet în așteptare” címen csinált hasonlót. Azt hiszem, ha a helyzet úgy hozza, könnyen újra egymásra kapcsolódunk.

Hogyan jött létre a kapcsolódás itt, Váradon? 

Gianinát egy ideje foglalkoztatta Nopcsa Ferenc figurája, izgalmasnak tűnt neki, s mivel egy magyar emberről van szó, 2021 nyarán megkeresett, hogy segítsek utánajárni az életének és munkásságának. Ekkortájt kérte fel a váradi színház egy előadás rendezésére.

Mit lehet tudni Nopcsa Ferencről?

Báró Nopcsa Ferenc paleontológus 1877-ben született Déván és 1933-ban halt meg Bécsben. Igazi monarchiabeli polgár, az 1200-as évekig visszavezethető családfával. Valószínűleg elmagyarosodott román családról van szó, amelynek a történetében a nemzetiségi kérdés is tematizálódik. Nopcsa Ferenc nagyapja, Nopcsa László részt vesz 1848-ban a balázsfalvi gyűlésen, mint Ladislau Nopcsa, noha a család addigra már több évszázada magyarnak tekintette magát. Elpártolása miatt a zámi Nopcsa-kastélyt lerombolták a feldühödött magyar tömegek. A család román eredetéről annyit tudunk, hogy valamikor ortodoxok voltak, továbbá, hogy a Nopcsa név valószínűleg a noapcea, azaz noaptea szóból ered.

Miért érdekes színházi szempontból ez a figura? 

Gianina számára a figura kettőssége, ellentmondásossága volt színházilag vonzó. Egy James Bond-, egy Jurassic Park-, egy Netflix-film és egy Shakespeare-tragédia főhőse egy személyben. Járja Albániát, albánnak beöltözve, elvegyülve az akkor barbárnak tartott népesség között, a következő pillanatban pedig román juhásznak öltözve kémkedik Bécsnek, majd másnap Londonban, a British Museumban kutatja a dinoszaurusz-maradványokat. Egy tudós, aki folyamatosan implikálódik a politikai mozgásokba, majdnem albán király lesz belőle. Az albániai néprajzi írásai sokszor elképesztő empátiával és humanizmussal vannak átitatva, de társas kapcsolataiban gyakran teljesen szociopata módon viselkedik. Amikor haragszik, nagyon kicsinyes, kegyetlen. Például a végrendeletében azt írja, hogy a családjának semmit, még egy apró emléket sem hagy – a színészekkel azon röhögtünk, hogy még egy hűtőmágnest sem. 

Ha már említetted a színészeket, akkor a munkamódszerről is beszéljünk. Ha jól tudom, ennek a történetnek a kibontásába bevontátok a színészeket is, tehát egy a Szigligeti számára nem szokványos munkafolyamat zajlik.  

Gianina munkái nagyon gyakran kutatáson alapulnak. S mivel most hatalmas anyag van, amit meg kell mutatni, eléggé adta magát, hogy ne fikciót írjon, hanem a rendelkezésre álló dokumentumokat dolgozzuk fel, ready made szövegekre alapuljon az előadás. Ő nagyon ért ahhoz, hogy ezeket dramatizálja. Az egyik jelenet például Nopcsa Ferenc apjáról szól, Nopcsa Elekről, aki 1894 és 1897 között a budapesti Nemzeti Színház és Nemzeti Opera politikai alapon kinevezett intendánsa, főigazgatója, és aki egy óriási metoobotrányba bukik bele. Nos, Gianina ebből úgy írt jelenetet, hogy egy mondatot sem „költött” hozzá, csak összerakta a sajtómegjelenéseket, mint egy puzzle-t, s fergeteges erejű, vicces és pörgő dialógusokat hozott létre. Ugyanakkor ez a munka módszertanilag sok nehézséget okoz. Nagy kihívás például elkülöníteni, hogy mi a megbízható dokumentum, és mi a mítoszteremtés. 

Miért fontos, hogy ebbe a kutatómunkába a színészeket is bevonjátok?

A kutatáson alapuló előadások esetében elengedhetetlen, hogy a színészek értsék, érezzék a témát, és ez a tudás és energia ott legyen a játékukban. Például amikor elhangzik az előadásban, hogy a férje botránya Nopcsa Eleknét is diszkreditálja, akkor a színész tudja, hogy a kor sajtójában 1897-ig a bárónő számtalan jótékonysági bál és akció szervezőjeként szerepel, azt követően viszont csak az újaradi sörfőzőház hirdetéseivel, vagy hogy tehenészt keres az uradalomra. Vagyis kirekesztődik a társasági életből és gazdálkodásra kényszerül. Mindezeket a háttérinfókat nincs mód elmondani az előadásban, de ha a színész részt vett a kutatásban, akkor beépül az alakításába. Ez a tudatosság, forráskritikus pozíció adja az előadás metateátrális rétegét is: a Magyarosaurusban egyértelműen megmutatjuk a színész és a szerep különbözőségét.

Ráadásul, ha jól tudom, Nopcsa Ferencet több színész alakítja.

Nopcsa összetett és ellentmondásos identitású embernek tűnik, ez vezetett ahhoz az írói, rendezői ötlethez, hogy ne egy színész játssza. A váradi társulat nagyon jól működik mint csoport, mint csapat, jól tudnak kicsi, egymást megtámogató szerepekben dolgozni. Ez a munkafolyamat kihívás volt nekik is, nekünk is, az első hetekben eléggé küzdöttünk azzal, hogy ezúttal nem egy előre megírt szöveggel indult a munka. Gyakorlatilag párhuzamosan készült a szöveg, a magyar fordítás, és már próbáltunk is a színészekkel.

Először dolgozol a színházban Nagyváradon, de családi kötelékek fűznek a városhoz és többirányú szakmai kapcsolat a színházhoz. Esetleg vannak személyes implikációid ebben az anyagban is, amin dolgoztok? 

Nopcsa Ferenc 1877-ben született Déván. Mondhatni a dédapánk lehetne. Az én anyai dédapám, Ambrus Péter 1894-ben született a Bihar megyei Gyantán. A kutatások során az ő nevét is megtaláltam az Európából Amerikába érkező hajók utaslistáján, akárcsak az ifjabb Nopcsa Elekét. Nopcsa Ferenc öccse a magyarországi fehérterror idején az egyik kommandó tagja. Egy angol nyelvű cikk felveti, hogy később cowboy lett Amerikában, ezért néztünk utána az utaslistáknak. Dédapám illegális kommunistaként jött haza Amerikából, a második világháború után közvetlenül a Bihar megyei Magyar Népi Szövetség ügyvezető elnöke volt. De nagyon hamar kiábrándult és visszavonult a közügyektől, miután a mezőbikácsi és gyantai nacionalista alapú vérengzések ügyében nem sikerült elégtételt szereznie az áldozatoknak. Néha eszembe jut, hogy ha a Nopcsa-család nem halt volna ki, akkor most interjúzhatnánk Nopcsa Ferenc dédunokájával. Déva és a Hátszegvidék térben sincs távol Váradtól, igaz, hogy Nopcsának a Monarchia állampolgáraként Konstantinápolytól Londonig tart a világ. És az a világ is nagyon hasonlatos a miénkhez: a politikai alapon kiosztogatott kultúrpozíciók, a metoo-botrányok, a rossz politikai menedzsment… Vagy akár az Osztrák-Magyar Monarchia reálunió típusú államszerveződése, ma azt mondanám, posztnacionális, amelyben, ahogy egyre többet olvasok róla, egyre inkább úgy érzem, hogy nem lehetett rossz élni.  

Visszajutottunk Nopcsához, pedig a váradi kötődéseidről érdeklődtem…

Tényleg, de visszakanyarodok. Édesanyám, B. Piroska Klára színésznő itt nőtt fel, a nagyszüleim házában Kovács Apollónia fényképe lógott a falon. Ez a kép most Czvikker Katalin irodájában van, méltó helyen. Meghatározó, de egymással nem kontinuus, egészen különböző történetek fűznek a városhoz, és most, hogy néhány hétig itt dolgozom, lubickolok ebben az érzésben: olyan, mintha több Váradom lenne ebben az egy városban, és amikor próbára megyek, szembejön velem, felizzik egy másik életem.

Egy picit beszéljünk arról is, hogy nemrég zárult le a váradi színháztörténeti, ún. Philter-kutatás, aminek te voltál a koordinátora. Hogyan értékeled ezt a munkát, miben látod a jelentőségét? 

Nagyon becsülöm azokat a színházakat, amelyek látják a saját múltjuk jelentőségét. Ez nem a tekintélytisztelet miatt fontos, hanem mert az örökségünk akkor is működik, ha nem tudatosítjuk magunkban, mert a kánon nemcsak az alkotói szándékban él tovább, hanem a nézői elvárásokban is. Amikor egy színház érdeklődéssel fordul a saját múltja felé, akkor az olyan, mintha megvizsgálná a talajt, amelybe egy magot akar elültetni. Ha nem vizsgálja meg, akkor megtörténhet, hogy olyasmit akar elültetni, ami ott nem fog megteremni. 

A váradi Philther-kutatás nagyszerű találkozás volt annak köszönhetően, hogy mekkora nyitottsággal fogadtatok. A Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád és Kiss Gabriella által kidolgozott módszer magát az előadást próbálja rekonstruálni. A kutatási projekt erdélyi részének koordinálását Ungvári Zrínyi Ildikótól vettem át 2019-ben, és akkor szembesültem azzal, hogy Várad fehér folt az erdélyi Philther-térképen. Majd szerencsésen összejött egy kicsi, de lelkes szerzői kör, és 2022-re megszületett a Nagyváradi magyar színháztörténet 1950–1990. Philther-elemzések című kötet. 

Miért az 1950 és 1990 közötti előadások elemzései kerültek a kötetbe? 

A legkorábbi jelentősnek mondható előadás, amihez anyagot találtunk, az 1950-es Cigánybáró volt. A váradi színház csodálatosan rendbe szedett archívuma nélkül nagyon nagy bajban lettünk volna. A másik időhatárt 2010-nél húztuk meg, de végül egy 1990-es előadás lett az utolsó, ami a kötetbe bekerült. Ezt utólag már sajnálom, mert azt az átmeneti húsz évet, amely során a váradi színház néz jobbra-balra, és nem megy semerre, mint John Travolta a GIF-en, színháztörténetileg iszonyú izgalmas lenne megragadni. Ez az az időszak, amikor nincsenek esztétikailag kiemelkedő produkciók, tiszteletre méltó kudarc annál több. A társulat nem tudja átszakítani a saját határait, illetve áttörni a szakmai ingerküszöböt, pont ezért kellene még foglalkozni ezzel a periódussal. De a kötetnek így is van egy szép íve az államosítástól a rendszerváltásig, zenés előadástól zenés előadásig. A 14 előadáselemzésből kirajzolódik, hogy a Gróf László-féle zenés színház után hogyan következik Szabó József líraibb, költői színháza, majd hogyan veszít irányt ez a színház.

A színháztörténeti kitérő után még visszatérnék a jelen színházához. Úgy sejtem, hogy szakmai érdeklődésedben kitüntetett helyet foglal el a kortárs, társadalmilag érzékeny színház, és ennek különböző formái az alkalmazott színháztól a dokumentarista színházig. Hogyan látod ennek helyzetét az erdélyi palettán? 

Engem az a színház érdekel, ami érvényes, műfajtól függetlenül. Mindenevő vagyok, nagyon szeretem az operettet is, és meggyőződésem, hogy a Csárdáskirálynő a kellemes muzsika mellett társadalmilag érzékeny színház is tud lenni. A Váradra érkezésem előtti napokban azzal foglalkoztunk a vásárhelyi teatrológus hallgatókkal, hogy mi tudja ma érvényessé tenni ezt a hungarikum-darabot, ami jobban meghatározza a magyar színházi kultúrát, mint a nagy nemzeti drámáink. Nagyon szeretnék például egyszer roma színésznőt látni Szilvia szerepében, mert akkor a Szilvia-Edvin páros talán megmutatna egy ahhoz mérhető társadalmi konfliktust, amit 1915-ben Stein és Jenbach megírt. Vagy az erdélyi színházakban most agyonjátszott Hegedűs a háztetőn-t úgy újraolvasva, hogy a nézőtéren ülő Tevjék átérezzék a hagyomány megingását. Ehhez ma Fegykának, a harmadik lány választottjának minimum lánynak kellene lennie…

Te magad elég sok színházi területen dolgozol, kritikusként, alkotóként, dramaturgként, sőt, volt már önálló előadásod is. Mi az, ami a legközelebb áll hozzád?

A csapatmunka. Szeretek dramaturgként dolgozni, szívesen dolgoznék többet is. Mégis a legkedvesebb munkahelyem a Színház folyóirat volt azoknak az embereknek köszönhetően, akikkel ott 2016–2021 közt szerkesztőtárs lehettem. 18 év alatt hat vagy hét produkcióban vettem részt mint dramaturg, ami nagyon kevés, más emberek a hobbijuknak többet hódolnak. 40 évesen ijesztő rájönni arra, hogy mennyire kevés dolog fér bele az ember életébe, nekem 18 év alatt bele kellett, hogy férjen két gyerek, egy doktorátus, az akadémiai munka, mert főállásban egyetemi oktató vagyok. Dramaturgként nem tudnék megélni, mint ahogy szakíróként se. A teatrológusok előtt sokféle lehetőség van, de ezek közül nagyon kevés ad megélhetést is. 

De itt vagy rá élő példának, hogy ezeket a tevékenységeket egymás mellett, párhuzamosan is lehet művelni. 

A teatrológus hallgatókat, akikkel az egyetemen dolgozom, arról próbálom meggyőzni, hogy tartsák nyitva maguk előtt az összes kaput. Például ne utasítsák el az irodalmi titkári munkát se. Látni vélek egy ilyen ördögi kört az erdélyi színházaknál: az irodalmi titkári munka nincs megbecsülve, ezért kevés olyan ember áll irodalmi titkárnak, akinek a felkészültsége lehetővé tenné, hogy az irodalmi titkári munkának a megbecsültsége nőjön. Ilyen értelemben muszáj nemcsak felkészültnek, hanem szívósnak is lenni, dolgozni a szakértelmed érvényesítésén akkor is, ha alapból nincs rá fogadókészség. Hiszen annyi dolog van az intézményi dramaturgiától a művészetközvetítésig, ami egy színházban a teatrológusnak fekszik legjobban. Igaz, nem tudok menni azzal az állásponttal, hogy akkora a mozgástered, amekkorát magadnak kiharcolsz. Elegem van a háborús retorikából. Virágokat akarok locsolni, nem bozótharcot vívni, ráadásul azokkal az emberekkel, akik elvileg a munkatársaim. Nekem az anyává válás hozta el azt a belátást, amit a diákok felé is képviselek, nem az a fontos, hogy majd az irodád ajtaján mit ír, vagy, hogy van-e egyáltalán irodád. A lényeg az, hogy boldog legyél abban, amit csinálsz.

Ezt elfogadom végszónak, köszönöm a beszélgetést.

Boros Kinga (Csíkszereda) színházi szakíró, dramaturg, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára