A Látó Irodalmi Játékok 134. alkalmán Codău Annamária beszélgetett Ozsváth Zsuzsával A kötelező letérőnél forduljon című verseskötetéről a marosvásárhelyi Gemma könyves kávézóban.
Codău Annamária: Kérlek, mesélj a második köteted keletkezéséről! Emlékszem, az Előző részek című debütköteted egy időben jelent meg Kemenes Henriette Odú című kötetével. Ez 2020-ban volt, rá négy évre létrejött az új kötet A kötelező letérőnél forduljon címmel. Mitől érett meg ez a kötet? Ugye, most az Előző részek cím feltelt újabb tartalommal, tehát a második kötet felől tényleg előző részek. Volt-e szándékodban egy kicsit így is kapcsolódni az előzőhöz?
Ozsváth Zsuzsa: Hát, az Előző részek azért (is) jött létre, mert már úgy éreztem, ideje van. Nem is tudom, hány éves voltam akkor – huszonnyolc. A húszas éveim elején még nem volt olyan minőségű szöveganyagom, hogy azt egyben ki lehessen adni, akkor még gyerekcipőben jártam publikálás terén is, de aztán teltek az évek, és egyszer csak a FISZ jelezte, hogy ha gondoljuk, akkor én is, meg Heni is kiadhatjuk náluk a könyvünk. Ez a fantasztikusan átkozott 2020-as esztendő volt, de remélhetőleg a minőséget nem befolyásolta, illetve semmi köze nincs a minőségnek a Covid időszakához. Most pedig, négy évre rá a Kalligram–Bookart közös kiadásában született meg A kötelező letérőnél forduljon, és ebben a második kötetben van utalás az első könyvben szereplő néhány szövegre. Én úgy tekintek erre a két kötetre és általában a verseimre, mint egy szövegfolyamra. Tehát nem tudom egyértelműen elválasztani, hogy most akkor ez egy teljesen más történet, mint az Előző részek. Nem feltétlenül konceptkötet, de itt már vannak ciklusok, és azok végül is egy koncepció alapján tagolják a szövegfolyamot – tehát ezek a turistajelzések és „a kötelező letérőnél forduljon”, az is az út és az útjelzésekre reflektál.
Én úgy gondolok az összes szövegre, ami eddig megjelent ebben a két könyvben, mint egy hosszú szakaszra, vagy szakaszokra, amelyek nem csak párhuzamosan haladnak, hanem néha találkoznak, és össze is folynak egy kicsit. Mindig utakban gondolkodom, és területek feltérképezésében.
CA: Ahogy készültem erre a bemutatóra, bevillant az, amit Papp Attila Zsolt mondott a kötetbemutatójakor [Villa Diodati (2025) – a szerk.], hogy a költészetének nincsenek témái, számára nem témák vannak, nem témákat ír meg, és ha Ozsváth Zsuzsira gondolok, nekem se jut eszembe egy téma konkrétan. Te se témákat írsz meg, miközben vannak fókuszok vagy területek, útvonalak, ahogyan említetted. Rábukkantam egy kritikára erről a kötetedről, amiben az utánunk következő nemzedék egyik kritikusa említi ezt a témátlanságot, és neki ez mintha probléma lenne. Merthogy a most debütáló szerzők nagyon témacentrikusak. Részben válaszoltál az előzőekben, de konkrétabban mi lenne a válaszod erre, hogyha valaki nem tud mit kezdeni azzal, hogy csak útvonalak vannak, és nem konkrét szegmensek, amik körülhatárolhatók?
OZs: Néha az az érzésem, hogy majdhogynem láthatatlanok azok a témák, amikről írok, meg eleve úgy kell hozzáállni, egyet hátralépve, hogy egy kicsit messzebbről nézzem őket. Szerintem én olyasmikról írok, mint emberismeret, önismeret, természet, természetben élő ember. Mármint nem feltétlenül arra gondolok, hogy a mezőn élő pásztorok és az erdő stb, hogy én mekkora vadember vagyok, hanem hogy én mint ember itt élek egy világban, ami egy természetes világ, mert emberek és állatok és növények lakják. Azt is mondhatnám, baromira nagy téma, amiből én próbálok szemezgetni, hogy mi az, hogy szeretés például, vagy ember-ember közti kapcsolat, vagy bánat, öröm… ezek nem nagyon-fontos-kortárs-témák, éppen ezért lehet, hogy nem tűnik olyan fontosnak, amit írok. De engem ezek érdekelnek, a világ, amire néha csendesen és egy kicsit visszahúzódva tekintek, de pont azért, mert úgy lehet leginkább a mélyére látni vagy érezni, hogy nem hangosan, agresszívan török belé. Ez az én hozzáállásom.
CA: Milyen értelemben agresszívan?
OZs: Számomra mondjuk az agresszív költői attitűd lenne, hogy gyorsan megragadok egy témát, amit erőteljesen körül akarok tapintani, és át akarom világítani, hogy a mellemre tűzhessem, hogy én nem tudom minek a szóvivője vagyok, mert én nem az az ember vagyok. Engem a világ megismerése és az ilyen uncsi témák, hogy érzelmek meg emberek, ilyesmik érdekelnek.
CA: Szerintem abszolút nem uncsi témák ezek, hanem olyasmik, amikkel mások is tudnak rezonálni. Pont kiírtam én is magamnak ilyeneket, hogy a szeretés, az önismeret lehetősége, a keresések, megfogalmazódik ezekben a versekben az igény ezeknek a megélhetőségére vagy kimondására, hogy igen, van remény is. Vagy annak az igénye, hogy szeressünk valakit, s nem feltétlenül az, hogy én szeretve legyek. Vagy a bánat is sokszor kiérezhető, illetve nekem úgy tűnt, hogy nem egyszer egy konkrét helyzetben tapogatják körül a versek ezeket az érzéseket. Például rá lehet jönni, hogy mely versek születtek a pandémia hatására, de ez is második-harmadik olvasatra érződik. Viszont az szembetűnő, hogy útvonalakról meg jelzésekről van szó, valamiféle irányadásról. Ha csak a kötetcímre gondolunk, hogy A kötelező letérőnél forduljon, ebben is van egy irányszabás. Kicsit provokatívan teszem fel a kérdést, az eddigiek fényében is: mit gondolsz arról a szemléletről, amely szerint a művészet egyfajta útmutatás? Mit szólnál ahhoz, ha így közelítene valaki a verseidhez?
OZs: Nagyon jól mondtad, hogy mindig valamilyen helyzetben ragadom meg, a bánatot például. Mert muszáj valamilyen fogódzkodót adni. Alapvetően úgy gondolkodunk a világ dolgairól, hogy valamilyen közegbe helyezzük őket. Például a regényekben, ugye, vannak történetek, de a történeteken belül van számos mikroesemény, egy életút vagy az emberiség érzelmi skálája, amihez kell a „körítés”, hogy megfogható legyen.
Amúgy én nem akarok pásztor lenni, tehát nem akarom azt mondani, hogy most elvezetem az olvasót. Csak azt tudom felmutatni jelzésként, aminek az útját én is bejárom – a kötetben például a turistajelzések tagolják a ciklusokat. Azért is adtam nekik turistajelzés címeket, mert szeretek kirándulni, és tetszenek ezek a jelzések a fákon, sziklákon, ezeknek is mind van jelentése. Képzőművészeti példával élve, a képeimen többször is használom a sztaniolkirály motívumot: egy emberalak sztaniolból, akinek korona van a fején – hogy ebben a bolyongásban testesítsem azt, amibe mégiscsak lehet kapaszkodni, és követni az útján. Amúgy konkrét útjelző táblákat is szoktam festeni. Végül is ezek is jelzések: útjelzések.
CA: Említetted, szereted a kirándulást meg a természetet. Érdekes, a versekben inkább egy bezártságélmény volt az, ami engem megfogott. De lehet, hogy ez az én hangulatomtól is függött, amikor olvastam. Érdekes is ez a feszültség a kivezető útvonalak és a tér- és időbeli bezártságélmények megfogalmazása között. A verseid beszélőjének az idővel is van problémája, mintha egy kicsit gyorsabban múlna, van valami utániság-érzés bennük, illetve ott a körkörös idő. Ez kapcsolódik ahhoz, amit mondtál, hogy megvannak neked is a berögzött dolgaid, meg ugye a bolyongás is egy szabad állapot, amely viszont rögeszmés vissza-visszafordulást is feltételez, lásd a Sziszüphosz-versedet (Sziszüphosz válaszúthoz ér). De nem csak ez az egy vers van ebben a kötetben, ami Sziszüphosz alakját valamilyen módon beemeli, főleg a Sziszüphosz-mítosz Camus-féle értelmezését. Mi vonzott téged Sziszüphosz alakjában, mikor kezdődött?
OZs: Olyannyira nem ma kezdődött, hogy az első egyetemem államvizsga-dolgozatában is ezt a camus-i abszurdot vizsgáltam. Ez a Partiumi Keresztény Egyetem grafika szakán volt, és egy abszurd kisfilmet készítettem vizsgamunkának. Nekem az tetszik a legjobban a camus-i gondolatban, hogy Sziszüphoszt boldognak kell elképzelnünk, holott szenved, mint a kutya. Nekem is ez az alapélményem: nagyon jól tudok kínlódni és vergődni, de közben jókat röhögök a dolgokon: magamon, és a világon is. Ami egy túlélési eszköz, és vagy benne van az emberben ez a hozzáállás, vagy nem. Tanulni biztos, hogy nem lehet. Nekem ez a fonák felé hajló világlátásom az, amit mindig próbálok kifejezni akár írásban, akár képben. Úgyhogy ez egy létélmény, ez a sziszüphoszi kényszer.
Na de, Sziszüphosz dolgában számomra nem csak az a lényeg, hogy „menni kell előre, muszáj”, hanem közben lássuk is az életet, értelmezzük is! Néha van némi humor is ezekben a szövegekben itt-ott. Nem szeretem a csőlátásosan dark és befele forduló dolgokat. Bár befele forduló szövegek ezek alapvetően, de úgy, hogy közben kíváncsiak is a külvilágra. Én magam is ilyen vagyok, részint introvertált, és egy kissé szorongó is, közben meg nagyon szeretném megmutatni is magam.
CA: Egyik versedben van egy sor, „vállalnod kell az előtűnő képekért a felelősséget” (Néma). Ezt kiragadtam a kontextusból, van ott egy konkrétabb beszédhelyzet. Egy képnek a konkrét, fizikai előhívásáról van szó, ugyanakkor ez ráolvasható a költő vagy a művész felelősségére is, egyfajta ars poeticaként. De most nem arra foglak kérni, hogy magyarázd meg ezt az ars poeticát. Ez az imperatívusz érdekes kontrasztban áll számomra azzal, amikor a verseidben egy kicsit ostorozóbb vagy. Nem finomkodó az a versnyelv, azok a regiszterek, amikben írsz, de vannak olyan verseid, amelyek mondhatni durvábbak, például a Gazember, belépő, vagy a Dráma. Utóbbiakban van egyfajta színpadiasság a megnyilatkozásban, valami szerep. Erre lennék kíváncsi, hogy ez a felelősség és a szerepből való beszéd hogy függ össze számodra?
OZs: A második kötetben vannak dühös versek. A szerző egy kicsit megharagudott a körülötte lévő helyzetekre és a világra, de nem tehetem meg, hogy csak úgy ráböfögöm a világra, hogy jaj, milyen szar az élet, és milyen szarok az emberek, intézményi rendszerek. Elegánsabb módja az, ha kissé fennebb lépek, egy kicsi pódiumra vagy csak egy lépcsőre, helyzetbe hozom magát a lírai ént, és kívülről nézve, létrehozok egy olyan világot, amelyben megengedheti magának a beszélő, hogy átgondolt kritikát fogalmazzon meg, ami átkeretezés nélkül nyersebben, vagy felszínesebben, kétdimenziósabban hatna, csak úgy l’art pour l’art, hogy én most dühöngök… Tehát, ne egy elillanó szöveg legyen, hanem vers – bárhol, bármikor olvasható. Hogy ne rójam azt a terhet az olvasóra, hogy ez egy annyira specifikus dolog, hogy ha én nem vagyok birtokában adott információnak, akkor nem értem a szöveget, vagy már nem fontos. Ez is egy eszköz arra, hogy egy kicsit át is tudjam írni azt az ihletet adó energiacsomagot.
CA: Kontrollált düh – a Gazember, belépőben is erről van szó, ahogy én értem: keresi azt, hogyan lehet csatornázni ezt a dühöt, meg átfordítani úgy, hogy érvényes is maradjon.
OZs: Hogy a tájba illő oroszlán azért kiscica is legyen.
CA: Viszont ebben a versben is megcsillant az, ahogyan használod nemcsak a szereplehetőségeket, hanem a már meglévő szövegeket, az intertextusokat, a hagyományokat. Már nem tudom, ki fogalmazott így, hogy te eltéríted ezeket az intertextusokat vagy a megszokott kifejezéseket. Nem az a szó következik, amire számítanánk, és az a vagány, amikor ezek nem maradnak puszta szójátékok, hanem valami történik a szövegben ezzel a nyelvvel való játékkal. Úgy érzem: pont ott egyensúlyozol, hogy ne legyen ezekből túl sok. Nem félsz attól, hogy ezek a reminiszcenciák elnyomják a verset, hogy túl erős az a hatás, az emlék, amit hoznak magukkal?
OZs: Van esély arra, hogy elviszi a show-t mondjuk egy fonákra tett közhely. Amúgy szeretem a közhelyeket kifordítani, és még azt a kifordítást is visszafordítani úgy, hogy olvasóként elsőre azt higgyem, ismerem azt, amiről beszél a vers, de továbbmenve amúgy teljesen mást kezd jelenteni. Én igyekszem úgy mérlegelni a sorokat, a mondatokat, meg a mondatrészeket, hogy ne csak egy olcsó játék legyen, hogy hú, milyen jó szójátékot találtam ki, írjunk rá verset. És ha mondjuk így is érződik, igyekszem lépcsőzetesen felépíteni, hogy ne csak úgy lógjon a levegőben egy fonák csinnadrattaként, hanem hogy ne történhessen meg az a kifejezésmód úgy, hogyha nincs előtte az a tíz sor, ami lehetővé tette. Erre törekszem. Remélem, sikerül. Lehet, hogy nem.
CA: Lenne egy kérdésem, amely összekapcsolná a beszélgetés elejét és a második felét. Kicsit csalni fogok, mert fel fogok olvasni egy részletet egy kritikából, amit Halmi Tibor írt. „Lehet-e homo ludensi értelemben a játékosságnak élni, ha annak szükségességét, fontosságát sem a glóbusz globális sorsa (pandémia), sem a saját egzisztenciális élethelyzet (szakítás) – szerintem nem ez az egzisztenciális élethelyzet, amiről szól a köteted, de hagyjuk – nem igazolja. Végső soron arra kérdez rá, hogy az egyéni és/vagy társadalmi sorsfordító folyamatokban hol a helye, mi szerepe az olyan esztétizáló költészetnek, amely allúziókra, gyakori regiszterváltásra, a szavak jelentéstartalmának kiforgatására épít, úgy, hogy ezt groteszk-humoros módon tálalja, képalkotó stratégiájában felhasználva az avantgárd költészet eredményeit” („van vers meg rím”. Élet és Irodalom, XIX. évf., 21. sz., 2025. május 23.). A kritikus meg is válaszolja a saját kérdését: ennek a felszíni játékosságnak és azoknak a mély egzisztenciális tartalmaknak a megfogalmazásának, amikre sor kerül a kötetedben, az a tétje, hogy a szabadság gyakorlása válik lehetővé így a költészetben, a költészet által. Megpiszkálnám a költészeteddel meg a művészeteddel kapcsolatban, hogy te valóban szabadnak érzed-e, vagy szabadsággyakorlásnak érzed-e azt? Szabadnak kell-e elgondolnunk Zsuzsát, miközben alkot?
OZs: De hát mi az a szabadság? Szerintem kíváncsinak kell elképzelni a szerzőt, miközben alkot, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mi lesz ebből. Amikor írok, akkor nyilván azt követem, ami eszembe jut, viszont lehetek szabad, mert akkor jutnak eszembe értelmes sorok vagy képek, amikor annyira el van lazulva az agyam, hogy teret tudok engedni a játéknak, és jön az ihlet, szájon csókol a múzsa… Na igen. Jó, csak vicceltem. Valójában lehet, büdös a szája a múzsának. Hát, kíváncsi és játékosságra hajlamos, mert ha nem jön össze, akkor nem jön össze, de meg kell próbálni.
CA: A kísérletezés és annak a bátorsága, a nem hivalkodó fajta kísérletezés az, ami elég jól jellemez téged. Ugye, beszéltünk arról, hogy témátlanság. Az ember akar értelmezni, ezért minden információmorzsára rácuppan. Ettől a fajta értelemkereséstől te távol tudod tartani magad?
OZs: Igen. Amikor a pandémia idejét éltük, én vakaróztam mindenféle karanténdologtól: karanténdráma, karanténnapló, karantén-izé-José. Most, 2025-ben nagyon furcsán hatna rám, hogyha újraolvasnék egy ilyen közegben született szöveget. Már történt ilyen, de olyan kényelmetlen volt, hogy „jaj, akkor megint a karantén, most erre vissza kell emlékezni”… tehát hagyjuk ezt, ne legyen túl specifikus. Én nem szeretem, ha túl specifikus. Ezért nem is írok túl specifikusan, behatárolhatóan időben. Nem vagyok egy történelmi alkat. Ehhez nincsen tehetségem. De nyilván amúgy az embernek kellenek kapaszkodók. Az viszont már nem tőlem függ, hogy az olvasó mihez kapcsol egy szöveghelyzetet. Például volt olyan szövegem, amiről egy kritikus azt írta, milyen szép vers az apa haláláról. Hát apukám hál’Istennek él, de na, kinek mi jön le. És ha meg is jelenik a pandémia feelingje, azért azt is próbálom egy kicsit finomítani, a kontűröket elmosni, hogy legyen több rétege is neki, ne ragadjak le annál, mert kár érte.
CA: A turistaútvonalak merre haladnak tovább? Mire számíthatunk tőled a következőkben?
OZs: Számíthattok rám. Próbálok újabb verseket írni; bár elég nehezen megy időben és térben. Keveset írok mostanában, sokat kell várni arra, hogy itt-ott napvilágot lásson, mert ez így megy. De próbálok írni, és igyekszem nem járt utakat újra bejárni, hanem egy kicsit megint…. mit tudom én, sztyeppéken még nem voltam például, ami a verseket illeti. És ha már beszéltünk a képzőművészetről, ha minden jól megy, január közepén lesz egy festménykiállításom Nagyváradon, a Léda-ház kultúrterében, ahol jó pár bolyongó királyt lehet majd látni.
A beszélgetést lejegyezte: Gálfalvi Ágnes
Codău Annamária (1993, Marosvásárhely) kritikus, a Látó szerkesztője.
