Kritika A szent füge magja című filmről
Nem feltétlenül könnyű Iránban filmet készíteni. Főleg, ha az államhatalommal szemben kritikát fogalmaz meg az alkotás. Tudjuk, hogy a filmeseket ezért nem egyszer ítélték korbácsütésre és börtönbüntetésre. Mindezek ellenére számos iráni filmes vállalja ezt a kockázatot – ha tud, akár gerilla-módszerekkel is, de filmet készít. Nem egyszer olyat, mely a legmagasabb szintű művészi értékkel bír: bizonyíték erre, hogy az iráni film a nemzetközi filmfesztiválokon is arat.
A legrangosabb európai (és nem csak európai) filmdíjak az ezredforduló után nem csupán mondanivalójuk, hanem képi világuk okán is megtalálták az iráni filmeseket. Elég, ha felidézzük Abbas Kiarostamitól A cseresznye ízét, Mohsen Makhmalbaftól a Kandahárt, Jafar Panahitól A fehér léggömböt vagy a Taxi Teheránt. Bár ez utóbbiért kapott díj meglehet, hogy a börtönből szabadult rendező művészete melletti kiállás volt egyben. Vannak ilyen irányú törekvések is. Példának okáért A szent füge magjának rendezőjét, Mohammad Raszulofot a legutóbbi, 77. Cannes-i filmfesztiválon a zsűri kivételes különdíjjal jutalmazta.
A díjak és jelölések terén megkerülhetetlen Aszhar Fahradi említése. Sok mindenért, de kiváltképp azért, mert a Nader és Simin – egy elválás története Oscar-díjat nyert 2012-ben. És ekképpen azok szemét is rányithatta az iráni filmre, akik nem böngészik az európai fesztiválok jelöléseit különösebben, és egyáltalán nem néznek iráni filmet. Tehát Fahradi az, aki a már említett Panahi mellett popularizálni is tudja az iráni filmet. A témaválasztás, a kivitelezés túlmutat a környezeten. (Megjegyzem, az Arany Medvét 2015-ben elnyerő Taxi Teheránt könnyen el lehet képzelni mondjuk egy bukaresti környezetbe átültetve.)
Nem a fenti módokon, de A szent füge magja is áthallásos. Könnyen megtalálható a kapcsolódási pont közte és a közép-európai diktatórikus államberendezkedéseket feldolgozó múltidéző alkotások között. Csak hát Raszulof thriller-elemekkel is bíró politikai filmjének érdekessége, hogy a regnáló hatalom állapotai között, Iránban forgott. Ami Romániában a Ceaușescu-érában, mondjuk a nyolcvanas években nehezen lett volna elképzelhető a Securitate tudta nélkül. Talán nem túl bátor összevetés ez.
Pláne, hogy nem először gyűlt meg a baja az iráni hatóságokkal a szociológus végzettséggel is bíró rendezőnek, akinek a most taglalt filmje cenzorok általi megítélése a rendezőt „örökös” önkéntes száműzetésre késztette. A zsűri speciális különdíja egyfajta állásfoglalás a művészet szabadsága mellett. Raszulof ugyanis a Cannes-ban díjazott Goodbye és a Berlinben Arany Medvét nyert Nincs gonosz című filmjéért is erősen vegzálva volt, mi több, börtönbe is került. A vád propaganda készítése és rendszer elleni tevékenység volt.
Az, hogy A szent füge magjával végképp kiváltotta a hatalom haragját, nem lep meg. Hiszen a film a maga két és háromnegyed órás játékidejében egy olyan középosztálybeli családot mutat be, ahol a vallásos, ugyanakkor felvilágosult családfő a hatalom kiszolgálója is egyben. A rendőrbíróvá előléptetett Iman ráadásul épp abban a forrongásokkal teli időszakban kerül beiktatásra, amit Mása Amini neve fémjelzett.
Aminit az iráni erkölcsrendészet letartóztatta az iszlám köztársaság szigorú öltözködési szokásrendjének megszegése miatt. Pár nap múlva az átnevelő központban bekövetkezett tisztázatlan halála pedig Irán- és világszerte tiltakozásokat váltott ki. A nők demonstrálásukkor nyilvánosan vágták le a hajukat és égették el hidzsábjukat. Ezt Iránban a hatóságok kíméletlen megtorló intézkedései és tiltakozások leverése követte, nem kevés bebörtönzéssel és alapos vizsgálat nélküli ítélettel. Ez adja a hátteret Raszulof filmjének, amelynek dokumentumerejét a neten is elterjedt mobilos felvételek erősítik meg.
Az okostelefon egyébiránt fontos kelléke a filmnek. Mert a kapkodva felvett mobilos felvételek feszültsége kiegészíti a szépen megkomponált és megvilágított kamerás beállításokat. A külső felvételek líraisága kiemelendő. Azzal együtt, hogy a film sok belsőt is használ, hiszen a „díszlet” nagyrészt egy átlagos lakás enteriőrje. (Ami megszokott, hasonló belsőket és tárgyi hátteret látunk a többi teheráni tömbház lakókörnyezetét ábrázoló filmben.) Ebbe a hamis idillt lassan leleplező miliőbe törnek be a neten terjedő mobiltelefonos felvételek.
Mivel a mobil inkább a fiatalok kommunikációs eszköze, Iman két lánya, Rezvan és Sana használja a világban való tájékozódásra. Megkerülik a rendszert. Így nem csak a megszűrt információk jutnak be a kezdetben békésnek mutatkozó családi környezetbe. Ők már nem az államilag ellenőrzött televízióból, mint negyvenes anyjuk, hanem internetes információs csatornákon keresztül szerzik be értesüléseiket. A lázadó korban levő tinédzserek egyébiránt a rendszer haszonélvezői is egyben, mivel szegény sorból feltört apjuk a hatalom kiszolgálója, megbízható káder. A lányok továbbtanulhatnak, modern emberek, míg anyjuk az erkölcseikért felelős háztartásbelinek van lefestve.
A sokrétegű film számos aspektust tár a néző elé, hogy az közel kerülhessen az iráni viszonyok megértéséhez. Csupán egyik olvasat az Amini-ügy nyomán kipattanó diáklázadás, melybe a nők egy rendőri támadás során megsérült csoporttárson keresztül vonódnak be. A női szolidaritás itt is egyrészt generációs szakadékként, illetve annak áthidalásaként jelenik meg. A forgatókönyvet is jegyző rendező komoly gondot fordít arra, hogy az anya–lánya kapcsolatokat, a testvéri cinkosságot és a baráti egymásrautaltságot megjelenítse. A nők világa szeparált. Raszulof ide enged betekintést a nézőnek.
Ugyanakkor a nőközösség össze- és széttartartásával erősíti az apa karakterét. A családfő elvileg megkérdőjelezhetetlen tekintély. Kissé elhidegülve feleségétől, javarészt a lányok előtt titokban tartott munkájának él. Első generációs hivatalnokként a rendszer híve, aki annak megjavíthatóságában hisz. Ezek a viszonyok áthallással bírnak minden diktatórikus rendszer felé. A kelet-európai szocialista múlt képe mutat párhuzamokat ezzel. Iman túlterheltsége és a lázadás okán kikényszerített felsőbb utasításoknak való megfelelés őrlődővé, sebezhetővé és paranoiássá teszi a rendőrbírót, akit a nyomasztó helyzet otthonában is kiszámíthatatlan cselekedetekre késztet.
A rendszerben vakon hívő ember morális talajvesztettsége és éppen felnőtté váló lányainak kérdései megingatják és előhozzák jellemének rejtett, sötét rétegeit. Az új munkaköréhez kapott védelmi fegyver eltűnése pedig végképp megtépázza a családi bizalmat. Iman ámokfutásának azonban a család nőtagjai csak részben lesznek passzív elszenvedői. Iman maga is áldozattá válik. A zűrös politikai helyzet vesztese lesz. Moralitásában megtört végrehajtóvá kényszerül avanzsálni, akit egyfelől saját kollégái tartanak sakkban, másfelől a fellázadó társadalom is üldözni kezd. És mint kiderül, a család biztonsága sem nyújt neki többé bizalmi hátteret.
A forgatókönyvet is jegyző Raszulof szépen adagolja a sebezhető férfi pszichés összeomláshoz vezető útjának részleteit. Mint ahogy azt is, ahogy a család nőtagjai öntudatukra ébredésük közben szintén levetkőzik a társadalom által rájuk kényszerített szerepeiket. Nem teljesen lineáris folyamatok ezek. A mestermunka mivolta éppen a hullámoztatásban jelenik meg. Ahogy a külső ellenség összekovácsolja a családot az egyik jelenetben, éppúgy szét is választja és külön utakra tereli a szereplőket a rákövetkezőben.
Raszulof feszültségfokozása, a nők kihallgatótiszt elé citáltatása, a külvilág ellenségessé válása miatti paranoia felerősödése, autósüldözés, majd a pillanatnyi idill utáni családon belüli dráma kiteljesedése, mindez egy elveszett fegyver utáni nyomozásra felfűzve, profi munka. A szimbolikus töltésű képi gesztusok, mint a mecset, a gyűrű, a végrehajtandó ítéleteket aláíró toll vagy a golyók és a maroklőfegyver maradandóan erős képeket hagyhatnak a nézőben. Ugyanígy a belső és külső környezeti háttér is elég beszédes.
Raszulof Irán-ábrázolása többek között ezért is figyelemre méltó. A kor, melyben filmje játszódik, egy konkrét politikai kiállás következményének pár napja, mikor forrpontra ér a társadalom és a hatalom összefeszülése. Ekkor nyitja rá az ajtót az átlagemberekre, amikor a politika már észrevétlenül beköltözött a családi környezetbe. Az intimitás szertefoszlik. A politikai, vallási, társadalmi és generációs problémák egy érzékelhetően kicsiny társadalmi egységből, a családból visszabontva kerülnek leleplezésre.
A szent füge magja a hosszú játékidő ellenére is lebilincselő alkotás. Nem véletlen, hogy a német háttérrel is bíró film volt Németország idei Oscar-nevezettje. Csak hát a legutóbbi Oscart nyert Nader és Simin is ott van még a fejekben. Ha nincs, én ajánlom azt is, legyen.
A szent füge magja – iráni film
Rendező, forgatókönyíró, producer: Mohammad Rasoulof
Vágó: Andrew Bird
Operatőr: Pooyan Aghababaei
Zene: Karzan Mahmood
