Szkárosi Endre: Égzsák – Szkár Channel. AmbrooBook, 2020
A kötet szerzője költő, performanszművész, irodalomtörténész. Szeret kísérletezni. Hangokkal, szavakkal. Keveri a műfajokat, csűri-csavarja a betűket, hangokat, hangzásokat. Az Égzsák hangköltészeti válogatás Szkárosi eddigi munkásságából, maga a könyv pedig képzőművészeti alkotás is: a hangköltemények vizuális megjelenését a szerző archív fotóinak felhasználásával Arany Imre tervezte. És nagyon fontos, hogy a könyv nem csak képi és nyelvi olvasatot enged az olvasónak, hanem tartozik hozzá CD-melléklet is: a kötetben szereplő szövegek auditív rekonstrukciója, kibővítése, előadott változata.
A kötetet mindenképp az avantgárd felől szükséges nézni, eleve csak úgy lehetséges értelmezni is a szövegeket – már ahol az értelmezés lehetőségnek számít. Hagyományos értelemben vett versekre ne számítson az olvasó, bár kétségtelen, hogy van egy adag szöveg, amely valóban hasonlít a versre formailag. Viszont a funkciója túlmutat a vers zárt világán. Ezek a szövegek mondásra ítélt szövegek, nyelvezetükben, hangzásukban élnek igazán – nem hiába a CD-melléklet), olvasni értelemszerűen nehézkesebb őket. Az Égzsák szövegvilága olyan, mint egy égzsák: a víz/szöveg mindenféle formátuma megtalálható benne és ezek a formátumok olykor keverednek, széttartják egymást, egymásra épülnek – és ezáltal olvasódnak; kiiktatják egymást, megszüntetik az értelmezhető jelentést, vagy plusz jelentéseket csúsztatnak egymásra. Vagy épp nem jelentenek semmit. És nem is kell mindig jelenteni valamit.
A szövegek alapvetően ironikusak, szarkasztikusak, olykor cinikusak, mindenképp kritikusak, de mindenekfelett játékosak, kísérletezők, néhol kifejezetten obszcének. Jól megfér egymás szomszédságában az egészen könnyeden súlyos jelmondatszerűség, hogy „Hajszál híján megváltoztunk/de bele nem halhatunk”, illetve az elszállt-vergődős változat: „Tele faszom, tele faszom! Belebaszom, belebaszom.” Egyes szövegek mellé angol változat is került, ezek általában sokkal dalszövegszerűbbek.
Jó pár izmussal rendelkezik ez a kötet, mert vizualitásában a konstruktivista elemek sűrűn rendezik a szövegeket; bekacsint a dadaizmus képileg-nyelvileg egyaránt. Tipográfiailag elképesztően sokféle a kiadvány, számos betűtípust használt a tervező; a betűtípusok verseken (szövegeken) belül is változik, és a betűtípust nagyjából meghatározza a szöveg hangulata. Tekintve a kortárs tipográfiai trendeket, van néhány kifejezetten ódivatú betűtípus a könyv lapjain, és a magam grafikusi ízléséből kiindulva egyszerűen idegesített, mert egy nem túl jól megválasztott betű ugyanúgy, mint sok más tényező félreviheti az üzenetet. A megjelentetett képanyag fotóválogatás, ezek fekete-fehérek, és amely fotók nem érik be a deszaturációval, azokat módosítja valamilyen grafikai beavatkozás, mondjuk áttűnés, vagy roncsolás, vagy valamilyen új, kollázsszerűen ráaplikált képi elem. A költészet tér, anyag és mozgás – olvashatjuk a hátsó borítón mintegy felkínált értelmezési lehetőségként. Előtte pedig egy skiccszerű elemzését a majdani látványnak/olvasatnak, amolyan ars poeticát. Azt írja: A kezdet és a jelen között végig ott a hang -> akusztikus költészet; a mozdulat, mely a hang kiterjesztése a térbe; a járulékos látvány. / A költői jelenlét -> performatív költészet, a szubkulturális tapasztalatokkal átitatott irodalom megjelenése a térben – > irodalmi koncertszínház.
Az Égzsákot lapozva, hallgatva egy egzaltált, széttartó, széthullásban lévő világ képe rajzolódik előttem, amely nem követ konzekvensen ok-okozati összefüggéseket, a forma és a tartalom azonban igyekszik dokumentálni azt a fragmentumokból össze-összeálló anyagot, amelyből megszületnek ezek a szavak, betűk, betűhalmok, szóhalmozások, szójátékok. Mondatok. A rendszerkritika kétirányú: befelé és kifelé is hat, illetve bentről és kintről inspirálódik, és az egyéni közhangulatot a szociális-politikai viszonyok is meghatározzák, vagyis hát nem tudják megkerülni.
Olyan ez a gyűjtemény, mint egy szelep: az egyénben megtelepedő és burjánzó frusztrációk ilyen szétcsavart, dadaista és dadogós formában kerülnek ki a köztérbe. Az ábrázolt világ elmondhatatlan, csak benyomásszerűen megsejthető, a szavak és betűk gáncsok, amiket legföljebb arrébb rúgni lehet, és a puffanások hangját lejegyezni, lekottázni, dokumentálni. Szkárosi olyanfajta formában alkot, ami nagyon jellemző szubkulturális befogadói attitűdöt igényel, nagyon jellemző világérzékelést felmutatva. Ezek a művek a fonák művei, a felhasznált műfajok nem szuverének, hanem állandó mozgásban oldódnak egymásba, válnak ki egymásból. A könyv anyagának kiszámíthatatlan rendszeréhez képest meglepően konzervatív a könyvborító, és maga a formátum: szívesen megnéztem volna egy külsőségében is bátrabb változatot.
Ami a hanganyagot illeti, az effektelés és a hangi konstrukció és dekonstrukció analóg módon van megoldva, azaz a szerző saját hangját stilizálja, digitális belenyúlás nélkül. Muszáj stilizálni, különben megoldhatatlan a szórengeteg megjelenítése, hiszen a hang önmagában nem jelent semmit, viszont a hangutánzás egyértelmű jel: a rá-tá-tá-tá egyszerűen felolvasva értelmezhetetlen, viszont bizonyos hangi deformitás után már egyértelmű, hogy géppuska-ropogást juttat eszünkbe. Az első lemez 25 track-et tartalmaz, a második 28+5 bónusz anyagot. Ezek mind írásos-képi formában megtalálhatók a könyvben.
Az Égzsák egy idézettel ajánlja önmagát, Henri Chopin tollából: „Dobjátok már el ezeket a jegyzetlapokat, fecniket, hajtott füzetkéket! Az emberi test a költészet, és az utca.” Szkárosi Endre is eképpen keresi önmagában, önnön magán kívül a költészetet. Ám eldobás előtt még megnéz minden elhajított jegyzetlapot, fecnit, hajtott füzetkét, hátha van még szó szétszedetlen.
Szkárosi Endre A másik egy című „épüléstörténeti emlékiratából” részletet közölt az Újvárad tavaly áprilisi számában, amely a következő linken érhető el: https://www.ujvarad.ro/irodalom/koztes-idill/
