Andrew Faludy: Apámat nem láttátok? Alexander Faludy előszavával. Ampersand Kiadó, Budapest 2024.
A találós kérdések elsőre hülyeségnek tűnnek, de mindig van bennük logika. E könyvről gondolkodva bennem is megfogalmazódott: Mit lát maga körül a senki fia? Evidens, hogy senkit, mert nem apja vagy anyja fia, hanem a senkié.
(Szóval) Faludy György költő, író fiának, Andrew-nak a memoárja legkevésbé Faludy Györgyről, a magánemberről szól, inkább a hatvanas és hetvenes évek Angliájáról és Kanadájáról, Amerikáról, Máltáról, Marokkóról, Olaszországról, a magyar emigrációról, Budapestről és persze azért kicsit a családról is. Itt-ott Faludy György is megjelenik, amint éppen szenvedélyesen dolgozik, lakhatási lehetőséget keres, vagy éppen elfeledkezik valami fontos dologról. Ezért is találó a cím: Apámat nem láttátok?
Hogyan fér össze az alkotás szenvedélye a gyerekneveléssel? Milyen gondoskodó szülő válhat egy haláltáborokat megjárt emberből? Ezekről a kérdésekről pszichológiai és történelmi tanulmányok sora született, gyakorlatban látni, olvasni, egészen más. De hát olvasóként nem kell mindenkiről mindent tudnunk. Ha a művészi alkotások mögött egy tökéletes embert keresnénk, végül mindent el kellene utasítanunk. A magánembert hagyjuk az utódokra és az ismerősökre. Az olvasónak legyen elegendő a mű. És ezért jó olvasni ennek a hányatott sorsú tinédzsernek a memoárját, mert élete első húsz évének összefoglalója inkább színes képeslap, mint családregény.
A könyv 2024-es kiadásának szenzációja, az unoka, Alexander előszava. Ezt apja és nagyapja halála után írta. Ez a tízoldalas előszó többet árul el a magánember Faludy Györgyről, mint fia százhetvenöt oldalas memoárja. Alexander, az Egyesült Királyságban anglikán lelkész, Budapesten újságíróként tevékenykedik, immár felnőtt szemmel és megfelelő távolságtartással beszél nagyapjáról, kiigazítva néha apja ködösítő megjegyzéseit.
„Kevés ember tud a közelmúlttal foglalkozni… Még az elődeiknek sokkal adós, nagy és gazdag családokban is az a szokás, hogy inkább emlékeznek a nagyapára, mint az apára” – indítja Esterházy Péter Harmonia Caelestisét, (7.) Grecsó Krisztián Apám üzent-jében pedig szépen, részletesen felsorakozik az egész família, és nem csak az apa-kérdés. Hogy a 20. század az apákra miért hiányként emlékszik vissza (és itt nem csak a háborúban eltűntekre gondolok) az egy másik, külön téma, de tény, hogy jelen esetben sincs ez másként.
Faludy Andrew memoárját olvasva a kor társadalmába pillantunk bele, részlehajlás nélkül. Az angol bentlakásos iskolarendszer hírhedt kegyetlenségeiről annyi filmben és irodalmi alkotásban hallottunk, de egy hiteles átélő szemszögéből még döbbenetesebb. Andrew, utólag gondolkodik el rajta, hogy legtöbb tanára háborút végiszolgált katonaként tért vissza a katedrához. „Ezután mi is, akik szintén megkeményedtünk a sok gorombaságtól, veréstől és éhezéstől, hősiesen léphetünk ki az iskolából, hogy a Birodalmat szolgáljuk, és a nevében igazságot, verést vagy éhezést (egy kis kereszténységgel fűszerezve) osszunk a nyomorult bennszülötteknek a gyarmatokon.” (70-71.) Vagy. „Budapest 1970-ben úgy nézett ki, mintha épp akkor ért volna véget a második világháború. Bizonyos értelemben ez valóban így is volt. Sok épületen még jól látszottak a német megszállás idejéből származó golyónyomok. A pusztítást csak növelték a „felszabadító” oroszok elleni 1956-os felkelés harcai…Vörös csillagok virítottak a középületeken, kalapácsok ütötték fejemet és sarlók aratták gépiesen az ideológiát.” (172-173.) „A tankönyv első oldalán ez állt: A földművelés és az állattenyésztés lehetővé tette az osztálytársadalom kialakulását. – Ezen annyira felháborodtam, hogy azóta sem felejtettem el.” (179.)
A memoárban jönnek elő az olvasmányélmények, Golding Legyek ura, Kerouac Úton, Salinger Zabhegyező, Orwell 1984, egészében leközölt, számomra eddig ismeretlen versek (Edward Thomas, George Jonas), a Szelíd motorosok című kultfilm-premierje, Bob Dylan és James Taylor-dalok, és a magyar emigráció legkülönfélébb alakjai.
Berzsenyi Ödön ügyvéd, Faludy György recski fogolytársa, aki a legszörnyűbb verés és kínzás után is azt mondta Faludynak, hogy még mindig jobb, hogy velünk teszik ezt, mint az, hogy mi kövessünk el ilyen embertelenségeket. Vagy Eugene Heimler, Auschwitz-ot túlélő pszichológus, aki inspiratív házi feladatot adott Andrew-nak: Ha zsugorodnál, de közben minden és mindenki más is zsugorodna, honnan tudhatnád, hogy tényleg zsugorodsz? A 60-as, 70-es évek magyar értelmiségi emigrációjának az összetartása, szolidaritása igazán csodálatra méltó. Örülök, hogy ezt is megörökíti, remélhetőleg átadja ez a memoár, hogy valamikor így is lehetett.
Andrew végül Angliában telepedett le, és irodalomtanár lett, nem próbálkozott az írással, pedig jó elbeszélő. Bár az igazsághoz tartozik, hogy Faludy György fia nem csak keresztnevében angol, a könyvét angolul írta, a szöveget Bart Daniel, a verseket Varró Dániel fordításában olvashatjuk. Andrew Faludy az a fajta író, az apjával ellentétben, aki látszólag semleges és minimalista, de néhány közbevetett mondat elég ahhoz, hogy elgondolkodtasson, megnevettessen és odaszegezzen a könyvhöz.
