Stílszerűen, Nőnapon mutatta be a Nagyváradi Szigligeti Társulat Matei Vișniec Szerelmem, Lüszisztraté című Arisztophanész-átiratát Anca Bradu rendezésében: az ókori vígjátékban néhány okos nő, a címszereplő vezetésével eléri, hogy a férfiak véget vessenek a peloponnészoszi háborúnak. Ugyan ma leginkább a virág- és ajándék vásárlásról szól ez a nap, akárcsak az Óperencián túlról importált Bálint-nap vagy a Romániában őshonos Dragobete-ünnep, az ünnep fő jelszava a nemek közötti egyenlőség, valamint figyelemfelkeltés a nők elleni erőszak és visszaélés elítélendő formáira.
A szerző – akárcsak 2400 éve Arisztophanész – azzal szórakoztatja közönségét, hogy bemutatja, mekkora ereje van egy „fallokráciában” annak, ha a nők megvonják férjeiktől a szexet. A szerelem és testi aktus között persze különbség van – a jelenetek közötti intermezzóban egy riporter (Trabalka Cecília) többek között a kettő közötti különbségre kérdez rá az utca embereivel készített közvélemény-kutatásában. A tévés stáb sikamlós témákat kutat, a legtöbb a nemiséget firtatja: fantáziaképeket, a tabu-fogalmakat, és nagyon hangsúlyosabb a nemi identitás kérdését (a riport-paródiák elkészítését Bozsódi-Nagy Zoltán jegyzi, akik szerepelnek benne: a színház alkalmazottai).
Az előadásban a nemi hovatartozás visszatérő motívum. A mesélő, egyben az androgünök karvezetője (Dimény Levente) többször utasítja őket, hogy jobboldalt, illetve baloldalt csoportosuljanak, aszerint, hogy fiúk vagy lányok. Ez soha nem sikerül a karnak, mindig vannak bizonytalanok és olyanok, akik meggondolják magukat. A kar tagjai egyébként első világháborús posztókabátra és a táncoló dervisek öltözetére egyaránt emlékeztető, nemsemleges jelmezt viselnek (díszlet- és jelmeztervező: Andra Bădulescu-Vișniec).
Az első felvonás az eredményes szexsztrájkot meséli el. A jelenetek bővelkednek azokban a sokszor nevetséges, vagy külső szemmel nézve egyenesen abszurd replikákban, amelyek sok háztartásban elhangzanak, ismerősek. A városállamok közötti értelmetlen háborúskodásra, a csatatérről hazahozott poszttraumás stresszindrómára, a családi élet minőségének elsatnyulására is bőven történik utalás. A kar csetlés-botlása, a riporternő tudálékos kérdezősködése mellett a humor fő forrása mégis a nők és férfiak közötti csata, aminek bizony van olyan epizódja is, amiben a nők ellen fizikai erőszakot is elkövetnek férfitársaik…
A második felvonásban Visniec továbbgondolja az alapkonfliktust: mi történik 75 év béke után? A szerzőt – és a szöveget tiszteletben tartó Anca Bradu rendezőt – az foglalkoztatja, hogy hová tűnt a férfiasság, s ki fogja megvédeni az asszonyokat, ha ismét támadnak a perzsák, hisz a nevetséges, rózsaszínben pipiskedő férfiak nem képesek már erre. Ezen a ponton a nemiség mellett felsejlenek más kérdések is, például az evolúcióról (ti. hogy a görögöket leigázó perzsa férfiak spermája mentheti meg a civilizációt a kihalástól), például a jóléti társadalom nevetségességéről, ahogyan mindenki, tudósok és gondolkodók, köznapi emberek és a média-nagyhatalom is elfordítja a tekintetét az immanens veszélyekről, még a háborúról is. És a sorok között, nem is nagyon elrejtve, van egy kis vád is: lám, mit tettek a nők, mihez vezetett a hosszú béke…
Nincs felkínálva a megoldás, az alkotók megelégszenek azzal, hogy tükröt tartanak elénk, hadd nevessünk magunkon, de az éles kritikáig nem mennek el. A szexsztrájkra és következményeire fókuszáló történetet ugyan újabb jelentésrétegekkel bővül (lásd me too mozgalom, a média hatalma), de sajnos olyan világot élünk, amiben az alig pár éve született irodalmi alkotást a mai társadalmi-politikai valóság vastag fekete filctollal felülírta, és Vișniec gondolatébresztő replikái, bármennyire erősek és fontosak, és bármennyire szeretnénk hinni abban, hogy számítanak, csak cicanyávogásnak hatnak a hírcsatornákon tomboló üvöltözéshez képest. A nemek között (évezredek óta) dúló harc mai állásáról sem tudunk meg újat, az erotikus fogalmak mellett ma már sok olyan újkeletű kifejezés szerepel ebben a retorikában, mint például a mansplaining, gaslighting, slutshaming / manshaming stb. (ld: a WMN magazin és a Loupe társulat Beszéljünk egy nyelvet! fogalommagyarázó sorozata). Ugyanígy a háborúk sem kizárólag a fegyveres harcról szólnak, emellett már van precedens olyan perekre, amelyekben a háborúban elkövetett nemi erőszak miatt ítéltek el katonákat. (Nem kizárólag a nőket érintő probléma, hisz egyrészt férfiak ellen is elkövetett bűnről van szó, egy-egy ilyen trauma pedig – kutatások bizonyítják – több generációra rányomja a bélyegét. Érdemes a témába vágó, nagyon alaposan dokumentált, magyarra is lefordított, Sofi Oksanen-könyvet elolvasni: az Ugyanaz a folyóban az ukrán háború egyáltalán nem mediatizált aspektusát foglalja össze benne.)
Szép is lenne, jó is lenne, ha a színházművészet erejének köszönhetően egy előadás akkora megrendülést váltana ki a világban, hogy annak érezhető társadalmi hatása legyen. A nagyváradi előadásban talán el is hangzik, hogy nincs kiről hősi énekeket zengeni – az erőfitogtatás csak szkander-bajnokságban megengedett. A rózsaszínben pipiskedő férfiak költészeti versenyeken mérik össze tehetségüket – ezek pedig egyértelműen csupáncsak paródiái a tragédia-bemutatóknak.
Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat
Matei Vișniec: Szerelmem, Lüszisztraté
Fordítók: Tótfalusi Ágnes, Demény Péter
Rendező: Anca Bradu
Látványtervező: Andra Bădulescu Vișniec
Zeneszerző: Ovidiu Iloc
Színpadi mozgás: Dimény Levente
Videó: Bozsódi-Nagy Zoltán
Szereplők: Ilyés Klaudia, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Nagy László Zsolt, Dimény Levente, Kocsis Anna, Szabó Eduárd, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Fodor Réka, ifj. Kovács Levente
