MEGOSZTOM

Tosnájder és ami belőle következik. Epilóg

Van egy kéziratom, a címe: Ajuszi. Hosszú történet, könyv lesz belőle, rövidesen megjelenik.

Ajuszi nyolcvanhat múlt, én hatvanhét leszek, amikor hozzám került, amikor elkezdődik. Ő az anyám. Soha ennyi időt nem töltöttünk együtt – kicsi gyerekkorom óta. És nem beszélgettünk ennyit soha, legfeljebb magzatkoromban, amelyre én nem emlékezem. Önként vállalt karanténunkban én soha, vagy csak ritkán kérdeztem. Eleinte nem beszélt, aztán napi egy-egy alkalommal kiömlött belőle a szó. Mesélt és mesélt és mesélt a gyermek- és felnőttkoráról, anyjáról, apjáról, a bujkálásokról, a német és az orosz megszállásról, amit kilenc-tízéves gyerekként élt át, a házasságáról, a szüléseiről, a gyermekeiről, az unokáiról. Egyszer még az első dédunokájáról is. Mindent el kellett hinnem neki, mert minden története igazul hangzott, és a valóságról, az ő valóságáról szólt, még ha az ő – nincs rá más szó – ízes előadásában mese volt is.

Napközben, gyakran késő estig, amikor ő már elvonult, dolgoztam, ő pedig minden reggel megkérdezte: „Na, kerestél valami pénzt?” Ha azt válaszoltam, hogy ma éjjel nem sikerült, akkor azt mondta: „Miből fogunk megélni?” Berendezkedett. A többi majd kiderül.

Sudár, magas anya volt, a dédnagymama most talán ötven kiló. Meghajlik, görnyed, kicsi, telve olyan energiával, ami talán már nincs is neki.

*

s akkor az őrület, ami ma történt.

Már befejeztük, befejeztem az Ajuszi kéziratát, de hát a történetei folyamatosan nyugtalanítanak továbbra is. Nem tudom fékezni magam, mindent hozzá és a kettőnk kapcsolatához kötök.

Olvasok egy kalandorról (László László), aki a két háború között mindenféle őrültségeket követett el, többek között parafenoménnek is tartotta magát, de csalt, betört, embereket tévesztett, károsított meg, stb. Az egyik korabeli újságban, a róla, a szélhámosról írt portréban egyszer csak megemlítik Stroschneider Arthurt (így!), a kötéltáncost. Sejtettem, hogy ez az a Tosnájder, akiről gyerekkoromban annyit hallottam apámtól, anyámtól. Ajuszi is emlegette nem is olyan rég, de a történeteibe nem került bele, elkerülte az én figyelmemet is, nem kérdeztem rá.

Ebédnél, ma megkértem, meséljen erről az élményéről. Rákérdeztem a mi Tosnájderünkre, arra, akiről gyerekkoromban annyit hallottam.

Elmondta, hogy Váradon a bíróság épülete és a megyeháza között feszítették ki a drótkötelet, ott, ahol most az Ady Múzeum és az Ady szobor áll, a Széchenyi téren. A kötél áthúzódott egészen az ügyvédi kamara épületéig. Ezek a pontok, amelyeket megnevezett, valóban jó magasan vannak. Az akrobata minden este fellépett, hosszú rúddal egyensúlyozott, gyakran meg is vacsorázott a kötélút közepén egy kicsi asztalon, amelyet magával vitt, majd tovább ment. Egyszer egy gyereket is magával vitt a nyakában. Pénztár nem volt, a bemutató után kalapoztak, mindenki annyit adott, amennyit akart, ha semmit, az sem okozott problémát: „Akkor ilyen világ volt, fiam!”

Kérdeztem, ők Etussal, az ikertestvérével hány évesek voltak akkor és hogy vehettek részt a várost megmozgató eseményen felnőtt kísérete nélkül, egyedül? Négy-ötévesek, mondta, és nem egyedül, hanem az anyjával meg az apjával mentek többször is, de az apja nem szerette. Később el is tiltotta őket, arra nem emlékszik, hogy mikor és miért. Egészen apró részletekről is mesélt. Csodálkoztak, hogy minden este főtt tojás volt Tosnájder vacsorája, mert az náluk, ha előfordult egyáltalán, inkább reggelire volt szokás. Egy alkalommal pedig észrevették, hogy a kötéltáncos cipőfűzője lóg a kötél alatt. Gyerekként aggódtak érte. Máskor meg nem csíkos dresszben jelent meg, talán a hózentróger is hiányzott róla.

Ezek után megnéztem ennek a Tosnájdernek (aki az újságokban hol Stroschneider, hol meg Stoschneider, de minden esetben Arthur) az életrajzát. 1889-ben született, 1931-ben járt Nagyváradon, ahonnan később a mozisok tiltakozására kitiltották: az emberek mozi helyett a kötéltáncos produkcióját bámulták, ahelyett, hogy a filmszínházban múlatták volna az időt. Ezek után ő beperelte a várost stb.

Rendszeresen jótékonykodott: az előadásai után bekalapozott pénz jelentős részét minden alkalommal (nem csak Nagyváradon, hanem a Monarchia összes városában) a városnál hagyta, és úgy rendelkezett, hogy azt a szegények és a betegek javára kell fordítani. 

Ajuszi mindenre – mindenre, vagy csak minden másra is? – rosszul emlékszik. Azok a korabeli újságok, amelyek a mutatványos fellépéseiről tudósítanak, beszámolóikban meg sem említik a Széchenyi tér fölé kifeszített kötelet, azt írják, hogy a Városháza és a Szent László templom tornya között, a Körös partjához egészen közel feszítették ki.

Arthur Stoschneider (Stroschneider és a mi Tosjnájderünk) 1934-ben, április végén halt meg. Anyu, Ajuszi ekkor másfél hónapos volt, azaz 1931-ben, amikor a mi közös Tosnájderünk Váradon fellépett, ő még csak nem is létezett. A kötéltáncos élménye azonban 2021-ben újra megszületett.