MEGOSZTOM

Képet, hangot, követ temettünk

Nem tudok napirendre térni. Endre két alkalommal (2012-ben és 2019-ben) volt a nagyváradi Törzsasztal vendége, mindkétszer előadott, előtte, utána a nyilvánosság előtt beszélgettünk. Az út oda és vissza, az a kétszer három és fél óra: csupa barátság, csupa tervezés és tartalom. ’19-ben ragaszkodott hozzá, hogy a Szépírók Társaságának első külső, határon túli fiókja a nagyváradi legyen – a sok fiatallal! Így történt, ezt ott be is jelentette. 

A fotó 2012 januárjában készült, Szűcs Laci, törzsasztali szervezőtársam és házigazdánk kattintotta telefonnal. A Szigligeti Színház előtt állunk a Bémer téren, ami akkor még kisvárosi tér volt, tiszafákkal is, amelyek az időpontot dokumentálják. Ma már egy másik tér van ott, nagy tér és eltűntek a fák, helyükre kevésbé életképes köveket ültetett egy másik városba a buta város. 

Mint mindig, Endrével ezúttal is jól egymás szemébe nézve valamit meg akarunk váltani, hiszen vagyunk, akik vagyunk, maradunk, akik voltunk: tizenéves világmegváltók a kibaszott élet kibaszott kellős közepén. 

Gyerek maradsz-e még?!

*

1952 májusában született, költő, intermediális művész, performer, 1977-ben az ELTE magyar-olasz szakán diplomázott. A Fölöspéldány csoport alapítója, a régi Mozgó világ szerkesztője volt, felejthetetlen experimentális színházi munkákat is alkotott. Hangköltészettel is foglalkozott. Az is az itt kevés: a papír és a mikrofon nála egyenrangúan erős közvetítő felület, a képről nem beszélve, legyen az falon, vagy vetítővásznon megismerhető. Az Új Hölgyfutár papír alapú folyóirat mellett az Új Hölgyfutár revü alapítója is, amivel bevezette – bevezették – a „élő folyóirat” kultuszát, akkor, amikor nem lehetséges papíralapú lapot indítani. 1982-ben létrehozta a Világgége hangművészeti magazint a Magyar Rádióban, ami azóta is példa nélküli vállalkozás. Úgy tudott népszerű lenni, hogy egész élete során „csak” egy szűk réteget szólíthatott meg. Azzal, amit teremtett, bejárta Európát. Rendszeresen fellépett a londoni TOWERING INFERNO zenekarral, turnékon, fesztiválokon is. 

Miért Szkárosi? Amikor nevet váltott Szkhárosi Horvát Andrásra gondolt, a református prédikátor költőre. Az apja nem örült annak, hogy más néven ír. A gyerekei, két lánya is a Szkárosi nevet kapták. 

Mozgó Világ. A KISZ lapjának indult, majd máig kibányászhatatlan tüske lett a hatalom csillogó szemében. Abban a szerkesztőségben olyan hangulat uralkodott, és olyan emberek dolgoztak, akiknek a kulturális rendszerváltáshoz nagyon sok közük volt, de a politikai, társadalmi rendszerváltás után már nem álltak szóba egymással. „Irodalmi és művészeti lap volt, szándékosan az egyharmada kép. Kulturális összképet adott, ami akkor szokatlan volt.” – mondta egy nagyváradi nyilvános beszélgetés során.

1981-ben jelent meg az első kötete, annak bemutatóin vette észre, hogy amikor mondja a verseit, egészen mások, mint papíron. Nem érvényesebbek, nem hitelesebbek, nem igazabbak – egyszerűen: nem azok. Az Egyetemi Színpadon, amelyen korábban és az ő nemzedékét követően is világra szóló, nem csak az egyetemi világot megszólító produkciókat sikerült létrehozni, éveken át műsorokat szervezett, amelyeken saját verseit adta elő. Tanulta is a versmondást. Rájött, egy vers nem csak felolvasás, hanem hangkompozíció, bátran el lehet szakadni az írott anyagtól.

Merülő Monró című kötetében a vizualitástól a szövegrendezésig, a hagyományos versekig szinte minden műfaj megtalálható, mégis egységként működik. Verselőként, versgondozóként volt „reneszánsz művész” és hétköznapi ember. „Ha ez egy lemezen van, akkor bár hangban van, a lemez szöveganyaga is értéket hordoz. (…) A könyvben meg nincs hang, se mozgókép. Az anyag meghatározza a nyelvi regisztert, amin lehet beszélni. Mindig abban a térben gyakorlok költészetet, amiben vagyok, a kontextustól függően.” (Törzsasztal, 2019. április 12.) „Eleve az írás egy kép. Az írás egy kotta. Vizuális kódrendszer. Gondoljunk a kódexekre, persze a kódexeknek szakrális értékei voltak. A modern költészet elkezdte funkcionálisan visszavenni ezeket a dolgokat a költészet számára, ezek érvényes dolgok. Az akkor kifejlődött tipográfiai elemekkel lehetett szerepet adni a vizualitásnak. Az 1950-es években megjelent a magnetofon, fantasztikus volt, mindenki hozzáférhetett. A vizuális kultúra és a nyelv újra találkozott.” (Uo.)

Az Egy másik ember. Eszmélkedéstörténeti emlékirat című könyvében emlékiratot ír. Az utóbbi időben a műfaj rokonszerzői közül többen megírták az emlékirataikat, többek között Ladik Katalin. Ő másképp írta meg, régi cikkeiből, feljegyzéseiből. Endre viszont új történetet írt. A könyv borítóján két akasztott Szkárosi, az egyik mosolyog, a másik nem. Igazi akasztókötél van a két Szkárosi nyakán. Az eszmélkedéstörténeti emlékirat címlapján, a nem önéletrajznak szánt könyv címlapján. Azokat a nem hétköznapi dolgokat írja meg, amik a művészekkel megtörténnek. Endre könyve fejlődéstörténet is. „Az író, ha önéletrajzot ír, akkor sem csak az kerül ki a fejéből, a keze alól.” 

Valójában mindannyian megírják egy összművészeti műfajnak a folyamatos megújulását, amit az ő esetében nevezhetünk avantgárdnak. Kevesen vannak a falra kiragasztható, kivetíthető költők zenekarában. Rangsor nélkül: Ladik, Szilágyi Ákos, Szombathy Bálint, Bíró, Cselényi, Székely, Géczi. 

És Szkárosi. 

Ezzel olyan sok mindent mondtunk, hogy szinte semmit nem mondtunk. (Szkárosiról). Nem csak a saját történeteit írja meg. Egy folyamatos küzdelem ennek az útnak a keresése és megtalálása. Az ő könyvéből is kiderül az, hogy a különböző korszakokban hogyan kellett a hatalommal megküzdeni, a hagyományos művészetet kedvelőkkel megküzdeni. Ma sincs másként.

Új Hölgyfutár. Amikor 1983 decemberében megszűnt az a Mozgó Világ, hogy ne maradjon lap nélkül a fiatalság, a JAK-on belül a „fiatal írókat” ismét elkapta a lapalapítási láz. Elkezdett mindenki megint naponta lapot alapítani. (Azelőtt is ezt tették naponta, de az előtt soha nem sikerült ezzel lázítani is.) Miközben tartott a huzavona, ezek az új urak elkezdtek önálló esteket csinálni. Igen, csinálni. Ez volt az „élő folyóirat”, az Élő Folyóirat sorozat. Ebben a térben jól összerázódott (keveredett is) egy összművészeti profil. 

Az Új Hölgyfutárral a ’90-es évek elején a szerkesztőségnek volt egy izgalmas, egészségesnek mondható korszakot lezáró pere is. Bernáth(y) Sándor készítette el a lap arculatát. Erős vállalkozás volt, sok művész kapott teret benne, olyanok, akik máshol nem tudtak megjelenni. Az egyik szám borítójára egy provokatív, talán annak is szánt grafikát tervezett: „…a Szent Koronát onanizáló angyal és ördög tartja a kezében. Akkor még nem volt kanonizált nemzeti jelkép a korona, az ügyészség mégis vizsgálatot indított a lap és Szkárosi Endre szerkesztő ellen, miután Torgyán József kisgazda képviselő interpellált miatta a parlamentben.” (Népszabadság 2015. 01. 14.) Torgyánnak (aki József Attilát a Parlamentben nyilváníthatta nemkívánatos kommunista költőnek) a kezébe adták a lapot és ő felszólalt, hogy ez nemzetgyalázás. Vizsgálatot indított az ügyészség. Az Új Hölgyfutár bejutott a Parlamentbe, újra ki kellett adni a lapot, annyian keresték. Szkárosiék ellen azonban polgári pert indítottak. Az akkor születő új társadalmi berendezkedésben még nem volt precedens arra, hogy beleavatkoznak a kultúrába. Ekkor (csaknem?) megtörtént.

Szkárosiék megnyerték az Új Hölgyfutár-pert, de nagy erőpróba volt. Mindenki felmérte, hogy ennek nagy a tétje, nem csak az, hogy egyszercsak jönnek és betilthatnak egy kulturális lapot, hanem beavatkozhatnak a kultúra életébe. Ma már nem lehetne egy ilyen pert megnyerni, rosszabb a helyzet. Bernáth(y) Sándor, aki sajnos már nincs köztünk, jövőbelátó grafikát csinált. Megérezte, hogy a magyarkodás nagytételben folytatott kereskedelmi tevékenység lesz. Erről szól a borító. 

Ki gondolta volna, hogy Torgyán József neve 2022-ben a Szkárosi Endre féle Új Hölgyfutár kapcsán kerül, hosszú évek után újra elő. Egy jelentős üzenetet küldő temetés utóéleteként…