MEGOSZTOM

A deszkagitár és a pléhlemez csillogása. Trifán

A Fő utca egyik kirakatában látta meg először. Nem sokkal ez után azért ment oda, hogy leülhessen a kirakat elé, bámulhassa, és lerajzolja. Egy év múlva, még elemista volt, amikor bekéredzkedett Tripa úr boltjába. Gázolajjal volt lespriccelve a padló. Akkor még ilyenek voltak a boltok: régi ciráda, fafaragás, kazettás redőny, petróleumszag. Fel voltak akasztva a hangszerek, lógtak a falon, így maradt meg a hangulata. Otthon a skiccek alapján elkezdett fabrikálni. A földes lakásban volt egy régimódi ikerágy, amiben sok deszka tartotta a szalmazsákot, keményfából, meg puhafából. Ami puhafából volt, azt sorra kiszedte. 

A szülők persze nem tudták, mert olyankor csinálta, amikor az ő engedélyükkel beteget jelentett, nem ment iskolába, és otthon pizsamában faragni tudott. Az éjjeliszekrény tetején rajzolta ki a nyakát, az asztalon, a szoba közepén lombfűrésszel barkácsolt. A szerszámok – úgy látta – szép nyomokat hagynak a bútoron. A kalapács kalapácsnyomokat, a lombfűrész lombfűrésznyomokat a tükrös szekrény szélén. Az anyja megszidta, de nem gyanakodott. Egy családi összejövetelen, amikor tele volt az ágy párnákkal meg libatollal töltött dunyhával, Laci apja mókás hangulatban húzta, húzta a harmonikát, majd pihenni le akart ülni az ágy szélére. Le is ült, de a megritkult deszkasor nem tartotta meg. Lerogyott. Te jó ég. Hova tűntek a jó kis deszkák? 

Csóró volt a család, csak több év múlva sikerült venni egy furnírgitárt. Ennek szaga is volt. Akkorra már rég nem csak készen volt, hanem naponta használta is a saját maga fabrikálta deszkagitárt. Bádog oldalához a konzervgyárból kuncsorogta el a bádoglemezt, ami a hangszer oldalra lett felszegelve. Amikor a hatvan wattos lámpa elé állt, csillogott, de áramszünetben meg-megvillant a petróleumlámpa pislogó fényétől is. Ezt jobban szerette. Az áramszünetet meg a vibrálást, a pislogó lámpafényt.

Tripa hangszerboltjába azért volt muszáj többször is visszamennie, hogy lerajzolja a griffet, lássa a méreteket, ugyanis a griff-távolság adja a hangmagasságot, ahogy a citeránál is. Ezért már kezében a kész deszkagitárral is vissza-visszakönyörögte magát. 

Hamis volt, persze, hogy hamis, de hangja volt mégis. Azonnal tükör elé állt. Érdekelte, tetszik-e legalább saját magának. Persze, hogy tetszett. Lányokat is képzelhetett a bemutatóhoz. Amikor pedig úgy döntött, hogy jobban megy, kiment az udvarra. „Baseltem a szomszédoknak”. 

Később egy cigányhegedűs mutatta meg neki az akkordokat, egy öreg gádzsó, aki az udvarba költözött, s akinek a fia is gitározott. Ez a Johnny Weissmüller, aki úszóbajnok is volt, kapott egy széles, eredeti, kijátszott, nagytermetű gitárt, azon is gyakorolgatott. 

Az elemi iskolában sem szeretett tanulni, csak azt jegyezte meg, ami érdekelte. És tudta, ez az, amiben senki mástól az iskolában nem különbözik. De abban igen, hogy ezt fel is vállalta, ki is mutatta. Például azzal, hogy nem mindig jár iskolába, hacsak nem muszáj.

Még kisgyerekkorában reuma támadta meg a szívét, hat hónapig nem mehetett iskolába. Bekerült a nagyváradi művészeti líceumba, de, ahogy ő mondogatja: „ott is elvándorolt” az agya. Nyitva volt az ablak, figyelte, hogyan köröz a héja, és ez a körözés, ez a röpte maradt meg az emlékezetében. 

Nem a madarat akarja megfesteni – ezzel zártuk a beszélgetést – hanem a repülését. Azt tervezte, hogy ez a törekvése élete végéig megmarad. És csak addig…

Egy másik, az életén túl tartó kalandja a Metropol rockzenekarhoz fűződik, amelynek életében kihagyhatatlan gitárosa és énekese lesz. 

1968-ban kezdődött. Még gyerekként megleste egyik próbájukat a külvárosi munkásklubban. Azonnal észrevette, hogy nem tipikus slágereket játszanak, az a zene valami más. Valami olyan, amihez neki köze lehet egy életen át, ha a maga módján változtat rajta. Ha változtat azon, ami hozzájuk kötheti.

Amikor ezt az élményt még gyerekként felfedezte a maga számára, az igazi koncertekre a kora miatt be sem engedték, sokáig nem is sikerült megismernie senkit. Azok szigorúan vettek minden fegyelmet, öltönyt viseltek. Amit elvárt egy rockzenekartól a diktatúra, azt meg is tették. Maradt a vágyakozás. Akkor határozta el: bármi is jöjjön, ennek az együttesnek egyszer a tagja lesz. Később, amikor igazi gitárja is lett, elkezdett számukra őket is lázító dalokat írni.

*

Mi lett belőle? Ez. Beindult a zenekar, jöttek a tévés felvételek. Megszabták, hogyan, miben legyenek felöltözve. A Román Televíziónak volt egy sorozata, kéthetente bemutattak egy együttest, nem csak profikat. Rengeteg fiatal nézte. Románok a magyar együttest, a Metropolt. 

Trifán Laci csillogó cuccokban jelent meg, kivágatta a nadrágját, bugyi nem volt rajta, ki volt festve a szeme, mint Alice Coopernek. Ma sem csodálkoznánk rajta, mert mintha ma lett volna akkor!

Mi ez? Hát hogy? Szó sem lehet róla! Addig veszekedtek, míg végül néhány dolgot megengedtek. Majd kevesebbet mutatunk belőled, mondták neki a televíziósok. Nem bánta, mutassanak kevesebbet. Rajzoltak neki egy kört, amiből nem léphetett ki. Mindegy mennyit mutattok belőlem, de addig is, amíg megmutattok, legyek így, ahogy én vagyok. Filmezéskor, a szakállasokat a bukaresti felvételvezető befektette a fűbe, hogy minél kevesebb látszódjon a szakállból. Zizegett a fülük, lenyalva a hajuk, úgy néztek ki, mint valami kis manók.

*

Pedig zenekar voltunk…

*

Az akárhányadik emeleti erkélyen, ahova a beszélgetés közben többször kimentünk, petúniák, muskátlik voltak kifüggesztett balkoncserepekben. Furcsa most, hogy azt írom: voltak, hiszen meggyőződésem, ma is ott vannak. A magokat azóta is édesanyja kertjéből hozza.

Hogy ne maradjunk a szentimentalizmus felemelő gödrében, legyen itt az ő, Trifán Laci egyik utolsó vallomása: „Abból indultam ki, hogy nem örököltem senkitől semmit, csak néhány virágmagot édesanyámtól. Öcsém részeges volt, eladott mindent a házából, anyám nagyon sokat szenvedett, nem volt soha vagyona, csak a szeretet. Aztán csak a virágok maradtak, és nem volt, aki locsolja őket. A virágmagokat áthoztam, cserépbe ültettem és kihajtottak. Volt olyan kiállításom, ahol összekötöttem anyám sorsát az enyémmel az áthozott virágmagokon keresztül. Én itt születtem, ahol most vagyunk, csak jó pár emelettel lejjebb. Ott lent volt nagyanyámnak a háza és a kertje, lebontották. Mindent lebontottak, panel van a helyén, panelerdő. Egy tenyérnyi földem van a teraszon, jó abba is beletúrni. Vándorlás, minden vándorlás. Amit felhalmoztam érzelmi szinten, a képek, amiket megfestettem – az mind folyamatosság anyagi szinten. Minden tovább él, de az anyag tovább él-e? A jó anyag, a továbbvivő anyag. Nem vagyok benne biztos. Lehet, hogy a képeim a kutyának se kellenek, a zenémet is elfelejthetik, de minden rezdülés, a lelkem rezdülései, megmaradnak.”