Befelé fordulva alszom, éjfélkor így szenderegtem el, hosszú forgolódás után. Mintha valaki azt mondaná, hogy Maci. Csak ő hív így. A hang messziről jön, csempék mélyéről visszhangzik. Megszólít és még mond valamit, amit nem értek. Egyre élesebb. Kinyújtom a kezem, a szemem nem nyitom ki. Nincs az ágyban. Egyre hangosabb a beszéde. Félig kinyitom az egyik szemem. A nappaliból beszűrődő fény megvilágítja az arcát. Sírásra áll a szeme, reszketve, ijedtséggel teli hangon mondja ki a két szót: Maci, vérzek. Kipattannak a szemeim. Az egy hónappal ezelőtti eset jut eszembe. Akkor délután volt és a fürdőből jött ki, én mosogattam, csak a hangját hallottam, ugyanezt a két szót mondta, ugyanígy. Nem akartam hallani és nem akartam felfogni. Abban reménykedtem, ha nem reagálok, akkor nem létezik ez a mondat, olyan lesz, mintha ki sem mondták volna. Miután befejeztem a mosogatást, láttam, hogy sír. Felhívtam a doktort, majd irány Kolozsvár. Az autóban kellett várnom, nem mehettem be még a recepcióra sem. Nem bírtam ülni, ugyanaz az érzés fogott el, ami bő egy évvel azelőtt. A fák nem olyan zöldek, mint akkor voltak, kevesebb a kocsi a klinika előtt. Az emberek maszkban járnak. De az érzés ugyanaz. Rajta is maszk van, amikor kijön az ajtón. A Nap lemenőben, nem látom tisztán az arcát, a szeme mintha sírásra állna, de a száját és az orrát eltakarja a maszk. Kétségbeesetten állom el az útját a lépcsőn. Nehéz megszólalnia. Minden rendben, azt mondja. De mégis könnyes a szeme. Akkor miért? Kettő van, mondja. Én is sírni kezdek. A sors, a karma, isten, igazságot szolgáltatott. De ez most más, van egy kis görcs, és erősebb a vérzés. Öt percig ülünk az ágyon. Mit tegyünk? A dokit mégsem hívhatjuk fel éjszaka fél háromkor, különben is, karanténban van. Ez várható volt, néhány nappal korábban, hogy megtudtuk, beszélgettünk róla, hogy ő biztosan el fogja kapni, csak azt nem tudtuk, hogy mikor. Felhívom a Novogynt, van éjszakai ügyeletük. Nem veszítünk időt: a kocsiban tölti ki a nyilatkozatokat. Nem állítanak meg a város határában, azt hiszem, alszanak. A második faluig nem beszélünk. Ott félrehúzom a kocsit, levetem a kabátot, beizzadt a hátam. Megpróbálom oldani a hangulatot, azt mondom neki, hogy most fogjuk megtudni, hogy valójában hárman vannak. Erőltetett mosolyra húzza az arcát, akárcsak én. Nem is próbálkozom több ilyennel, taktikát változtatok, azt csinálom, amit feltételezésem szerint minden leendő apuka csinálna az én helyzetemben: azt hajtogatom, hogy minden rendben lesz, és Kolozsvár határában már én unom magamat, biztos ő is engem, de nem szól semmit, tudja, hogy ezeknek a mondatoknak nem ő, hanem saját magam vagyok a címzettje. Az egész utat sűrű ködben tesszük meg, ahogy közeledünk a városhoz, egyre komolyabb gyomorfájásom van. Utoljára ilyet általános iskolában éreztem, volt egy tanárnőnk, akitől nagyon féltem, ő, és néha apám voltak azok, akik ki tudták ezt váltani belőlem. A klinika előtti parkoló üres. Beállok a mozgássérülteknek fenntartott helyre. Videókat nézek az interneten, terelem a gondolataimat. Minden harmadik-negyedik pillanatban az órára nézek, tudom, hogy egy átlagos konzultáció tizenöt-húsz perc, akkor van baj, ha ennél rövidebb vagy hosszabb. Azt mondom istennek, ha valami baj történik, én megtagadom őt. Még azt is, hogy valaha hittem benne, sőt, meg fogom tiltani mindenkinek, hogy az én jelenlétemben róla beszéljen vagy a nevét kimondja. Voltaképp megfenyegettem, hogy elveszít egy hívő lelket, ha nem vigyáz rá és az ikrekre. Az egyik ilyen gondolatmenetem közepén rezeg a telefonom. Értesítést kaptam, hogy fizettek a kártyámmal. Rápillantottam az órára, nagyjából húsz percet volt bent, akkor minden rendben kell legyen. A biztonsági őr kinyitja az ajtót neki, hallom ahogy megköszöni, és ebből a hanglejtésből tudom, hogy nincs baj, legalábbis olyan, amit ne lehetne orvosolni. Egy vérrög a méhében. A múltkor is ez volt a gond, csak akkor nem egy volt. A doktornő szerint egyrészt jó ilyen esetekben a vérzés, mert akkor kiürül, másrészt nem, mert semmilyen vérzés nem jó a terhesség alatt. Azt mondta, hogy vérzések lesznek még néhány napig, addig hagyja abba a vérhígítót, majd csak akkor folytassa, ha a vérzés eláll. Kicsit megkönnyebbülve, de nem teljesen megnyugodva érünk haza. Engem idegesít az a vérrög. Újra kellene beszélni a hematológussal, vagy egy másikat keresni? Egyelőre elásom a csatabárdot istennel, megpróbálok egy órát aludni, tíztől online órám lesz az ötödikesekkel.
