Leöchey Mihálynak gyakran voltak rémálmai. Nem kellett volna, hogy legyenek, legalábbis ennyire sűrűn nem, megette a kenyere javát, és állítólag az ember egy bizonyos életkor után nyugodtan alszik, tudva, mi az az elkerülhetetlen, ami még vár reá. Az élet ilyenkor már nem szolgál se kellemes, se kellemetlen meglepetésekkel. Leöchey Mihály mégis rendszeresen ugyanarról álmodott: a vesztőhelyre viszik, ahol tudatják vele, hogy nincs kegyelem. Ráadásul nem is golyó által végzi, ahogyan az a katonatiszteknek dukál, hanem a hóhér a nyakára teszi a kötelet. Ami persze a fegyverletétel után a világ eme, mostanság különösen szomorúvá változott fertályán mindennapossá vált. Nem elég a kivégzés ténye, az ítéleteket meghozó vérbíró meg is akarta alázni a honvédsereg vezetőit.
Az álom egy pontnál minden alkalommal véget ért: Leöchey arra riadt, hogy verejtékben úszik és hangosan kiabál. Nem csupán saját magát ébresztette föl, hanem a feleségét, sőt őt általában előbb. Az asszony, Zofia esküvel állította, hogy Leöchey az ébredését megelőzően mászkálni kezdett az egyébként legalábbis nagygéci mércével mérve nagy házban. Ártani soha nem ártott senkinek, csak éppenséggel lármával volt, csapkodta az ajtókat, nyikorgott alatta a fapadló, nem mellesleg hörgött, sőt kiabált, de olyan ijesztően, azt lehetett hinni, hogy viaskodik.
Ami igaz is. Leöchey Mihály, a hajdani nemzetőr-alezredes ezen alkalmakkor a múltnak a jelent kísértő démonjaival csapott össze megint.
Az utolsó jelenet, amire álmából emlékezni szokott, az az, hogy a hóhér lassú mozdulatokkal lemászik a bitófához támasztott létráról, és készül megrántani a kart, amely megnyitja majd Leöchey alatt a talapzatot, hogy a teste zuhanni kezdjen, mígnem a kötél rántása megállítja, egyben eltöri a nyakcsigolyáját. Ezt a pillanatot Leöchey már nem tapasztalja meg – mondják, saját halálunkat nem álmodjuk meg soha, a végső, nagy titkot nem fedi föl előttünk az Örökkévaló –, ilyenkor jön az időnként még rémisztőbb ébredés, amikor reszketve, szörnyű idegfájdalom közepette ráeszmél arra, hogy nagyon is életben van, se börtön, se ítélőszék, se akasztófa nincsen sehol. Pedig, mi tagadás, ő legalábbis biztos volt benne, hogy nem volt tőle túlságosan messzire. Utóbb se érti, miért és hogyan szabadult. Illetve egy sejtése mégis csak akadt: azért, mert időközben menesztették a vérbírót.
Amikor a Szatmár vármegyei románok Bécs fölbujtására lázongani kezdtek a felelős magyar kormány ellen, jött a rendelet, hogy itt is föl kell állítani a nemzetőrséget. A Szamos-közi zászlóaljat Nagygécen eskették föl. Leöchey mellett annak unokatestvére is itt csatlakozott hozzájuk, amaz századosként, ő pedig előbb őrnagyként, később meg alezredessé léptették elő. Volt némi katonai tapasztalata korábbról, a nemesi testőrségben és az egyik huszárezredben szolgált, mindezt azonban nem bírta a nemzetőrségnél kamatoztatni, ugyanis javarészt járőrszolgálatra küldték az egységével együtt. Az is elképzelhető – Zofia asszony legalábbis így magyarázta –, hogy utóbb ezért mentették föl, és hagyták, menjen, ahová akar.
Leöchey Mihálynak volt is miatta lelkiismeret-furdalása. De hát – próbálta vigasztalni magát – egy katona odamegy, és azt teszi, ahová küldik és amit parancsolnak neki. Egyébiránt arról se a feljebbvalók rendelkeztek, hogy a Szamos-közi zászlóalj ne vegyen részt közvetlenül a hadműveletekben. Egyszerűen a hadi helyzet alakult úgy. Erre mondták később egyesek, hogy amikor Görgei Artúr letette Világosnál a fegyvert – nem a császári, hanem a cári csapatok előtt –, még nem egy honvéd hadtest állt ütközetre készen, érintetlenül. A főparancsnok kapott is érte kritikát, sőt szidalmakat bőséggel, többek között a külföldre menekülő kormányzótól is. Azóta is sokan átkozzák a nevét. Pedig egyszerűen úgy ítélte meg, hogy fölösleges a további vérontás a túlerővel szemben. A szabadságharc végérvényesen elbukott, és ezt alapvetően a külső körülményeknek köszönheti, nem lehet hibáztatni és közvetlenül felelőssé tenni emiatt senkit.
Legalábbis így gondolta Görgeihez hasonlóan Leöchey Mihály, a démonok azonban nem akarták elengedni. Az igazán nagy tragédia az volt, hogy napközben se hagyták békén. Ült a tisztaszobában, és meredten bámulta a szemközti, hófehérre meszelt falat, ahonnét szörnyűségesnél szörnyűbb koponyák vicsorogtak vissza reá. Ott vonultak el sorban előtte a bajtársai, ő meg nézte kikerekedett arccal az ismerős arcokat. Vérben úszó tekintetek, kiszakadt vagy kitépett szemek, hiányzó ajkak és fülek, a pofákról darabokban lógó bőr, leégett vagy fejbőrrel egyetemben kitépett haj, a levált hús nyomán láthatóvá vált, sárgává fakult arc- és koponyacsont, halálvigyorrá torzult száj, az orrnyílásból és a torokból előmászó dögbogarak és más férgek, a karnyi vastagságú kötél szorításától kékeslilává változott nyak, az eltörött csigolya késhegyhez hasonlóan hegyes csonkja, és így tovább… Ugyanezek szokták Leöchey Mihályt éjjelente is kísérteni. Amikor pedig napközben megjelentek, nem tehetett mást, mint hogy a pohár után nyúlt.
– Legalább idehaza igyál. Ne a Rózsásban. Te mégis csak úr vagy. A többihez képest mindenképpen.
Leöchey igyekezett legalább alkalmanként megfogadni az inkább intésnek vagy figyelmeztetésnek beillő tanácsot. A feleségének már csak azért is igaza volt ebben, mert amennyiben odahaza öntötte magába az italt, nem kellett utána még az utcán is támolyognia. Meglehetősen szánalmas látványt nyújt egy nyugalmazott katonatiszt, az esővíz elvezetésére szolgáló árokban vagy valamelyik pocsolya szélén összehugyozott nadrágban fekve. Nem szólva arról, hogy a civilek olyan megvetően és szemrehányóan néztek a hajdani honvédekre, mintha ők tehetnének mindenről. Különben se ártott, ha időben hazaért – az alezredes már megtapasztalta, hogy rettenetes hosszú tud lenni az út a falu széléről, a Rózsástól betámolyogni ide, Nagygéc közepére –, és otthon támadt rá az ivászatokat gyakran szinte azonnal, de legalábbis menetrend szerint követő heves szívdobogás.
Zofia gyakorta hangoztatott meggyőződése szerint az ital és a szívzűr együttesen fogja inkább előbb, mint utóbb elvinni a férjét.
– Szerintem meg nem ez, hanem az ördög – mormogta Leöchey Mihály, és noha időnként úgy gondolta, hogy lengyel születésű felesége úgy viselkedik, mint aki egyenesen a Darához közeli erdőből jött elő, a géci boszorkányok közül, abban is igazat adott neki, hogy az ital csak ideig-óráig nyújt menedéket, egyfajta átmeneti állapot, hiszen amikor alkoholos álomból ébred, megsokasodnak a tisztaszoba falán a bajtársi koponyák. Az a baj, hogy delírium idején is. Akkor már, ha választani lehet, maradjon a szilvából főzött keserűlikőr. Ezen az elátkozott tájon ez az akasztófától megmenekült katonatisztek egyedüli, utolsó barátja, egyben menedéke.
*
– Azt mondják, megint eltűnt egy lány.
Bár hosszú évek teltek el azóta, hogy Zofia Dzembowski a nálánál jóval korosabb, ám akkor még délceg és ereje teljében lévő Leöchey Mihály kedvéért otthagyta szeretett szülőföldjét, az ugyancsak rabiga, mégpedig a cári rabiga alatt sínylődő Lengyelországot, kiejtésén még mindig érezni lehetett a szlávos akcentust. És noha immáron azóta is elmúlt jó néhány esztendő, hogy egymással frigyre léptek, a nyugalmazott és az akasztófa alól a sors különös játékának és az ég szokatlan kegyének köszönhetően épp csak megszabadult katonatiszt változatlanul imádta feleségének ezt az idegen kiejtését. Hogy ezenkívül mit imádott még benne, azt talán maga sem bírta volna megfogalmazni. Nem is lett volna minden illendő, de nem is lényeges. Akárki találta ki azt, hogy magyar, lengyel két jó barát, bölcs és igazlátó ember lehetett.
Zofia az idézett szólásmondással ellentétben nem ivott Leöchey Károllyal együtt bort, sőt általában véve sem azt, se más hasonló jellegű italt nem fogyasztott. Talán úgy volt vele, a családra eső mennyiséget bőven magába dönti a férje. De ez, mármint a közös ivászat hiánya a kettejük hosszú ideje nyugvópontra került kapcsolatába nem rondított bele. Még úgy se, hogy Zofia nemegyszer meglehetősen ijesztő jóslatokba bocsátkozott férje szerinte nem túl hosszúra nyúló jövőjével kapcsolatban.
Amaz előtt ezúttal is ott volt a Leöcheyek ősi címerével díszített pohárka. A szilva kesernyésre erjesztett illata belengte az étkezőt, ahol a hajdani honvédtiszt napjainak nagy részét tölteni szokta.
– Miféle lány?
– Nem tudom – válaszolta Zofia. – De nem mindegy? A Bori mesélte.
A Bori volt a házaspár egyetlen állandó szolgálója. A ház körüli mindenes. Amennyiben nagyon felgyülemlett a teendő, például az uradalomhoz tartozó, inkább kertnek, mint valódi birtoknak tűnő földdarabkán, a feladatok elvégzésére, leginkább nyaranta, napszámosokat szoktak fogadni. De az egyetlen, folyamatosan meglévő alkalmazottat évek óta Bori jelentette. A tenyeres-talpas, mindenféle munkára alkalmas, velük együtt korosodó cseléd – vagy inkább házvezetőnő – hosszú ideje szolgált náluk. Zofia azt is elnézte és réges-rég megbocsájtotta neki, hogy amikor a háromszori szülés és azóta már kirepült, egész pontosan férjhez adott gyerekekkel való törődéssel kapcsolatos feladatok nyomán ő nem volt hajlandó ilyesmire, akkor helyette is rendelkezésre és az ura kedvére állt. Időnként még hálás is volt érte. Az utóbbi esztendőkben viszont hálistennek már ezzel se volt vesződség: talán az évek, talán a poharak súlya miatt, mindenesetre Leöchey Mihály egykori erőteljes harci kedve jócskán lelankadt mostanára.
Bori jó volt abban is, hogy szállította a híreket. Ki se kellett tenni a lábukat, tudtak mindenről, ami a faluban történik.
– Ugyan! – Leöchey legyintett, és közben majdnem fölborította a poharat. Igaz, már csak félig volt benne keserűlikőr. De úgy is lehet mondani, hogy még félig tele volt. – Biztosan elment Szatmárnémetibe. Vagy még tovább. Egyesek egyenesen az Újvilágig futnak. Azt mondják, ott még van bőven hely.
Ilyesmit rebesgettek az országban szerteszét a szabadságharc leverése után. Állítólag Amerikában a volt honvédtisztek még várost is alapítottak. Új-Buda, azaz angolul New Buda a neve.
– Egyik napról a másikra? Köszönés nélkül? Úgy, hogy a holmiját hátrahagyta?
– Akkor meg kurvának állt – hozta meg a sommás ítéletet Leöchey Mihály. – És nem akarja, hogy tudjanak róla. Meg hogy kövessék. Aki akar, majd valamelyik nem túl távoli város bordélyában találkozhat vele.
„Te is szívesen találkoznál, ha volna még értelme.”
Zofia annyira megszokta évtizedes közegét, észre se vette, hogy a leggyakrabban már nemcsak beszél, de magyarul is gondolkodik.
*
Az alezredesnek annak idején, két esztendővel ezelőtt nem kellett sokat gyalogolnia hazáig. Ha az ember jól kilép, Nagyváradról két, vagy inkább három nap leforgása alatt Nagygécre lehet érni. Arrafelé még emelkedők sincsenek, a Királyhágó, de a Szilágyság lankái is keletebbre esnek.
Leöchey Mihály ki is lépett rendesen. Korát meghazudtoló fürgeséggel tette meg az utat. Sietett, mert attól tartott, az ítélkezők esetleg meggondolják magukat. Nyolc hónapot töltött rács mögött. A nagyváradi várat nem börtönnek építették a török időkben, a szabadságharc leverésekor sebtében alakították át annak, kellett a hely, annyi lett hirtelenjében a fogoly. A sietség meg is látszott, a körülményeket nem tudták kellően mostohára alakítani, így aztán akik itt élvezhették a császári hatóságok vendégszeretetét, utólag még akár szerencsésnek is vallhatták magukat. A cellák viszonylag tágasak voltak, az ablakaikon pedig jócskán jutott be fény, és az emeletekre a patkányok se másztak fel. Akkor persze mindezt egészen másként élték meg. És az is igaz, nem mindenki járt így. Rendszeresek voltak a kopácsolások a vár udvarán, ahol a legendák szerint hajdan a Szent László által emeltetett katedrális állt, amelynek romjai alatt, a föld mélyén, ha minden igaz, még ma is ott rejtőznek a lovagkirály földi maradványai. (Már amelyik darabkát nem tették bele egy díszes ereklyetartóba.) Majdnem nyolc évszázaddal később ugyanott állt a bitó, amelyet időről időre meg kellett erősíteni, mert egyik-másik gerendája leszakadt a lezuhanó testek súlya alatt.
Meglehetősen furán zajlott az ítélkezés, a honvédseregben és a nemzetőrségben megszerzett rangokat csak a bűnvádak felsorolásánál ismerték el, egyébként Leöcheyt huszárezredi százados tisztében gondolták utóbb nyugdíjba küldeni. De végtére is ez egy idő elteltével nem sokat számított. Amikor becsukódott mögötte a szögletes sarokbástyákkal kiépített nagyváradi vár hatalmas kapuja – a fölötte lévő mellvéd mögül egykoron főkapitánya, Bocskai István fürkészte a Partium síkján messze tekintve, jön-e a török vagy a labanc –, Leöchey meg volt róla győződve, hogy előtte már nem is fog kinyílni. Mégis ez történt. A nyár közepén, rekkenő hőségben szóltak neki, hogy vége a hűsölésnek, fölmentették, indulhat haza. De többé eszébe ne jusson lázongásba keveredni.
Ezért nem kellett győzködni. Így gondolta maga is.
Nagyjából a vérbíróval egyszerre érkezett Nagygécre. Kétség nem férhet hozzá, a párkák, akik a sors vörös fonalát fonják, időnként csúf játékot űznek. Mintha egyenesen örülnének annak, ha bizonyos szálakat egymás közelébe tesznek, netán össze is kötik őket. Minden bizonnyal akkor is nagyokat kacagtak, amikor meglátták Leöchey Mihály a döbbenettel vegyes rémülettől előbb lángfehérré, majd nem sokkal utána máris hullafehérré változott ábrázatját, amellyel fogadta a hírt, miszerint a korábbi vérbíró ide, a szomszédba, a falu határába költözött.
Először nem is értette, kiről vagy miről van szó.
– A Hajnó – ezt ismételgette Bori, kicsit (bár próbálta palástolni) már idegesen, mert azt hitte, kenyéradó ura és gazdája vagy megsiketült, vagy a szokottnál is erőteljesebben meghülyült. – Dejszen mondom, ő vette meg a Mailáthok kastélyát.
– A Hajnó – ismételte az alezredes (avagy a hivatalosnak tekintett besorolás szerint százados), azt remélve, nem arról van szó, akire egyébként az első pillanatoktól fogva gondolt, miközben az járt az eszében, miért is kéne pont reá gondolnia.
– A Sánta János mondta.
Leöchey Mihály legyintett, mintha egy legyet, de sokkal inkább az egyik vicsorgó koponya képét szerette volna elhessegetni az ábrázata elől.
– A Sánta János a falu bolondja.
– Mégis tud mindenkiről mindent – Bori csípőre tette a kezét. Ettől a termete oldalirányban is akkorára nőtt, hogy immáron alig fért el az ajtófélfák között.
– Te is tudsz mindent mindenkiről. El is árulod mindenkinek. Biztos vagyok benne, hogy rólunk, rólam meg a nagyságos asszonyról is kifecsegsz mindenfélét, azt is, ami nem úgy van, pláne nem kéne beszélni róla.
Bori az utolsó két mondatot a békesség kedvéért elengedte a füle mellett:
– Én is csak ezért tudok ennyi mindent, mert hallom, hogy a Sánta János miket beszél a Rózsásban.
– Bolond lyukból bolond szél fúj. Egyébként miért jársz te annyit a Rózsásba magányos asszony létedre? – kérdezte Leöchey Mihály, majd a következő pillanatban olyan köhögőroham jött rá, azt lehetett hinni, menten megfullad. – Már túl azon, hogy időnként én odaküldelek. Amiről Zofia asszonynak persze nem kell tudnia.
A Bori ezúttal a kérdést ignorálta, helyette akarata ellenére is bevitte a kegyelemdöfést:
– Állítólag vérbíró volt a Hajnó.
Abban az időben egyetlen vérbíróról volt tudomása mindenkinek, nem csupán Szatmárban, hanem egész Magyarországon.
– Már meg ne fulladjon itt nekem a nagyságos úr… Hát mit szólna hozzá a naccsága is…
A köhögésnek az egész házat betöltő hangjára ugyanis Zofia asszony is megjelent a küszöbön.
Leöchey Mihály félrelökte az eléje tartott csupor vizet, és a vitrines tálalószekrényre, azon belül is afelé az üveg felé mutogatott heves karlendítésekkel, amelyben a keserűlikőrt tartották. Csak azután bírta abbahagyni a köhögést, hogy fölhajtott egy kupicával. Leroskadt a nagyasztal mellé, és tenyerébe temette a fejét.
Mit keres a vérbíró pont itt, Nagygécen? Mekkora lehetett az esélye annak, hogy éppen ideköltözik, és ezt a falut meg annak határát készül megmarkolni a lemoshatatlanul véres, karvalykörmökre emlékeztető ujjakban végződő kezeivel?
Ilyen csúf játékot csak akkor űznek a párkák, ha nagyon gonoszul el akarnak bánni az emberrel.
A Sánta János azt mesélte a Rózsásban, hogy a Hajnó egyenesen Londonból menekült Kisgécpusztára. Miután ugyanis nyugdíjazták azt követően, hogy számolatlanul írta alá a honvédtisztek kivégzéséről szóló rendelkezéseket, külországi utazásokra indult, egyrészt, mert kíméletet nem ismerő szolgálatai fejében busás zsoldot kapott, másrészt meg azért, hogy kipihenje a hónapokig tartó öldöklés fáradalmait. Túlságosan sok pihenésre azonban nem lett módja. Azzal a szándékkal hajózott át a Csatornán, hogy megtekintse a ködös Albiont, és Londonban épp arra készült, hogy jóféle angol sörrel öblítse le a sok utazás közben kiszáradt torkát, midőn megrohanták a kivégzett honvédtisztek kísértetei, és addig üldözték, amíg a vérbíró kénytelen volt hanyatt-homlok elmenekülni. És hogy miért pont Londonban történt ez az eset? Mindenki tudja, milyen kedves a sok menekült, emigráns magyarnak a Temze partja. Kossuth apánk is odament Törökországból, onnét vágott neki áthajózni az óceánt, és Amerikából oda is tért vissza. Meglehet, egyszer London lesz Pest-Buda után a második legnagyobb magyar város.
Bori később módosította az eredetileg így elhangzott történetet. Eszerint a Hajnót nem kísértetek, hanem sörgyári munkások kergették meg, miután a vérbíró nagy elbizakodottságában nem átallott beleírni a szerte Európában szitokszóvá változott nevét az egyik sörgyár vendégkönyvébe. Amint a sörmunkások elolvasták, utánamentek, és nem csupán utcákon keresztül üldözték, hanem seprűvel és ostorral meg is csapkodták, ahol érték. A Hajnó onnantól fogva meggondolta, hogy még egyszer utazni kezdjen. A maradék zsoldját inkább kastély- és birtokvásárlásra költötte, és ideköltözött Nagygéc mellé.
– Badarság – dünnyögte az alezredes, miközben a vicsorgó koponyákat nézte megint a szemközti falon. – Biztosan nem a sörgyári munkások csinálták. Hanem emezek.
