Az éjszakai város fényeit bámulta az út helyett, a rádióban valami ismerős dal szólt, de nem jutott el a tudatáig, hogy mi. Hirtelen satufékeznie kellett a zebránál, mert nem számított, hogyan is számíthatott volna rá, hiszen hajnali fél négy volt, hogy valaki át akarna menni a zebrán, ilyenkor a tisztességes ember alszik, a szerencsés pedig valami buliban ropja. Ő egyik se volt. Vagyis tisztességes ember felé hajlott, de a merevlemezén pihenő lekalózkodott filmek és sorozatok miatt mondjuk a Paramount vagy a Universal nem mondaná, hogy tisztességes. Szerencsés se volt, mert úton volt a vasútállomásra hajnalban, hogy időben munkába érjen, de mégiscsak szerencsés volt, bár lehet, hogy nem ő, hanem a zebrán átkelni igyekvő, mert a ködös-fagyos-csúszós november végi idő ellenére nem nőtt meg a féktáv, így kisebb ijedtséggel mindketten megúszták.
A vasútállomáson megtette a szokásos kört, vagyis az ingyen elvihető könyveket nézegette, egy B. Traven kötettel szemezgetett, mert valahonnan ismerős volt a címe, de végül nem vitte el, mert szegény borzalmasan rongyosra olvasott állapotban volt, persze ilyenekért is rengeteget kérnének el kaució és bérleti díj címen, ha lakás lenne a fővárosban. Majd a kijelzőt szemlélte, hiába tudta pontosan mikor és melyik vágányról ment a vonat, mindig bámulta és várta, hátha változik. Nem változott, harmadik vágány, mint mindig.
A vonatra szállva befészkelte magát a szokásos helyére és majdnem elaludt, mikor hirtelen felriadt, mert nem jutott eszébe, hogy bezárta-e az ajtót, majd a kocsikulcsát kezdte keresni. Mikor megtalálta, kicsit megnyugodott és a szokásos csatlakoztatós nyűgölődés után a bluetoothos fejhallgatójában szólni kezdtek a szokásos playlistje édes szintifutamai, ami nem volt más, mint a Tangerine Dream Stratosfear című albuma kétszer egymás után, a bonus trackek nélkül, mert a Spotify-on csak úgy volt a fent. Hamarosan el is aludt és a megszokott álom és ébrenlét határán mozgó álomképei kísérték fel egészen a fővárosig, ahol a fék nyikorgására ébredt. Gyorsan ellenőrizte, hogy mindene megvan-e, nem lopták el valami cigányok a laptopját, a kulcsait, vagy a tárcáját, de mindene megvolt, a paranoia szokás szerint megalapozatlan volt.
Az irodába beérve rosszkedvűen az asztal alá vágta a táskáját, és a laptopot a monitorokhoz csatlakoztatta. A több szögből áradó fehér fény beteges színbe borította az arcát. Az irodába tartó villamosozás szokás szerint maga volt a pokol, tömve, szardíniaként préselve egymást, miközben az ő majdnem max hangerőn üvültő Ulcerate-jén át akarata ellenére is hallotta mások beszélgetésfoszlányait, gyerekek üvöltését, sikoltozását, és a táskák és karok folyamatos bökdösését. Alig várta a nyári, téli, tavaszi és őszi szüneteket, nem a semmittevés miatt, hanem azért, hogy egy lélegzetvételnyit több helye legyen.
A reggelijét a Vomit Flood of Christian Remains aljas, dühödt riffelése festette alá, hányásfolyam helyett azonban valamivel egészségesebbet fogyasztott. Kelet-európai Pirate Prentice utánérzésként banánt szeletelt a müzlijébe, majd nyakonöntötte az egészet egy görög joghurttal, hogy legyen benne növényi, állati és ásványi is, mert ő Szabó-Sebes Alíz mindenképpen a modern copywriter ideálja. Amíg lassan elcsámcsogott a müzlin a híreket böngészte a gépén, gyorsan, és sikertelenül kitöltötte az aznap Worlde-t a New York Times oldalán, szokásos módon a NOTES majd ADIEU szóval kezdve, hogy lehetőleg az összes magánhangzót gyorsan kiüsse vagy megtalálja. Valahol olvasott egy cikket, hogy az N és az E az leggyakoribb betűk az angol szavakban, így érdemes a NOTES-szal kezdeni.
Lejárt az Imprecationtől a Theurgia Goetia Summa és szívesen váltott volna a Sepulturától a Morbid Visionra, vagy a Sarcófagótól az I.N.R.I.-re, esetleg a Bolt Throwertől a Realms of Chaosra, de sajnos tizenöt percen belül kezdődött az első meetingje, és hiába csak egy stand-up, ahol tíz percig kussban ül, majd csak annyit mond, hogy „No updates from me, thanks” a fejhallgatóját át kell csatlakoztatni a laptopjára.
Bali Péter (1992, Békéscsaba) prózaíró. Csehországban él. Többek között a Műút, a Híd és a Látó közölte az írásait.
