A nők mind elfogynak
Gyuri rendes ember volt. még sokadik látásra is, hiába mondták a szülei, te lány, ha ennyit tanultál, ennyit rendeztünk, ne rontsd el az életed, minek neked tizenévesen férj és háztartás?
apaimádó volt, mindenki úgy emlékszik rá a faluból, mint egy úri lányra, aki mindig az apja körül lebzselt. pedig nem voltak úri módban, csak ügyeskedtek egyik napról a másikra, Gizi pedig szép volt, mindig tiszta ruhában járt, iskolába inkább, máshová nem, sose volt kikapós, nem diszkózott, nem mondhatott rá semmit a falu nyelve. pedig volt neki, nem is akármilyen.
mégis elcsavarták az eszét, nagy divatja volt a szöktetésnek, ablakon vagy mezőről, iskolából vagy a boltból, a lényeg, hogy el. csalták aztán minden földi jóval a fiatal lányokat, s amikor látták, Gizi nem vihető, égi szintekre emelkedtek. a szerelem ígéretével megvásárolható a lélek. Gizi ment. és lett feleség, más asszony gyermekeinek anyja, mosónő és takarító, a ház legyen pacekban, a gyermekek is pacekban, körmözni nincs idő, hiába, hogy jó pénzt hoz, azt meg pláne fölösleges mondani, hogy de hát szereti.
Gyuri rendes ember volt, sokadik látásra is, mégis keretbe szabta Gizi szelíd testét-lelkét. Gizi azelőtt sosem kapott verést, a szülei emiatt is kilógtak a faluból, olyan magyarosak meg úriasak, mindig ezt susmogták róluk, akárhányszor megjelentek a poroson és hárman, békésen vonultak a vasárnapi istentiszteletre. Gizi azelőtt sosem rettegett, embertől nem, csak a házsor végi kutyáktól, nem lehetett tudni, mikor tépik el a láncot, amit már csak egy kicsi, földbe vert cölöp tartott, s rontanak neki a léckerítésnek.
Gyuri volt az első, aki azt mondta, egy pof, nem pof, meg amúgy is, fenyítésből ért az ember, ha sokadjára sem pacek az asztal vagy Gizi visszaszól, ahelyett, hogy csendben maradna, a pof majd segít. Gizi elhitte, hogy zavaró a jelenléte, hogy kérdés helyett jobb a bizonytalan csend, Gizi elhitte, hogy egy még nem a világ vége. meg még egy, meg még egy, meg még egy – sem.
Gizi sokáig nem beszélt a szüleivel, fiatal feleség-éveiben fájlalta a törést, ami beforratlanul tátongott közte és szülei között. néhanap a ház előtt málnabefőtt vagy friss murok várta, mellette a nehéz időket is megélt mindenes füzet vonalaira erőltetett remegő írás – szeretünk. csak az anyja lehetett, ennél közelebb mégse merészkedett, Gizi meg elfogadta minden új tudását az élet rendjéről. maradt a távolban -málna -lekvárnak -örvendő.
Gyuri hirtelen halt meg, fiatal volt még, lópecérkedett hétvégente, a közeli faluban aznap is lóvásár volt, oda indult. az idegenből érkezett motoros nem tudta, milyen átkozottak az útviszonyok a faluban, ide még a madár sem téved, nemhogy ismeretlen ember száguldó motorral.
a temetésre alig jöttek, Gizi a távolban látta csak anyját és apját, nem állták körül a sírt, nem volt ének és harsona, a siratóasszonyok és a gödörásók megbízható jelenlétében csak Gyuri anyja és gyermekei, valamikori felesége sírtak kicsit, majd a kínálmáción kapott kalácsot szorongatva eltűntek.
a gyász évében Gizi megfiatalodott, kivirult, senki sem értette, minek örül, s minek éppen most, hát szegény Gyuri, nem most halt meg alig egy éve? Gizi erőt vett magán, és a hatodik hét leteltével felkereste a szüleit. ismét hárman jártak vasárnapi istentiszteletre, karöltve, hangos szó híján. a törés hegesedni kezdett, fájása már nem hasított.
egy este, koraősz lehetett, sokat fújt a szél azokban a napokban, Gizi apja vendéget hívott vacsorára. Gábor erős hátú, szál egyenes férfi volt, a bajsza már őszülni kezdett, de tipikusan az az ember volt, akinek senki nem tudja a korát, olyan jól tartja magát. Gábor volt az új napszámos-fenntartó, különösen kedves, semmi arrogancia, semmi felvágás, megtetszett Gizi apjának. remélte, nemcsak neki.
Gábor fél évig rajongta körül Gizit, a munkás öreg szelíd tekintetű lányát, amikor magához kérette. végre egy házasság, amit a szülei is támogatnak, Gizi megnyugodott ettől a gondolattól, s bár már kevésbé vágyott égi jókra, mint anno, mikor Gyuri szöktette, jól esett a figyelmesség. Gizi hamar visszazökkent a kerékvágásba, begyömöszölte magát a keretbe, amit még Gyuri faragott neki, kemény fából, se hajlítani, se megtoldani nem lehetett. alkalmazkodott hát ismét a feleségképhez, főtt a tokány, hol húsosan, hol babosan, sült a hús, kérgesre, ahogy Gábor szereti. már vendégeskedései idején kijelentette, jól megszégyenítve Gizi anyját, aki mindig vigyázott, nehogy kiszáradjon a hús, jó szájízzel csak kérges húst lehet enni, ropogjon.
aztán Gábort lefokozták, olyan hirtelen, mint ahogy főnökké avanzsálták, nem mondta, csak mormogta a bajsza alatt, ami mintha egyik napról a másikra fakult volna teljesen ősszé. Gizi nem tudta, mit jelent ez. akkor még. a változások gyökerestől jöttek, Gábor kedves, szerető arca odalett a pozíciójával együtt. a kiabálásokkal kezdődött meg az alkohol szagával, a kettő valahogy egybeesett, ahogyan a kimaradások és az éjszakai zelegorkodás is. Gábor későn ment haza, aztán már alig, akkor is hangoskodott, mindenkit felköltött, hiába, hogy pár hónapos volt a legkisebbjük, ilyenkor csak az számított, hogyan tud eljutni a fotelágyig, meg amúgy is, ki tette a kosarat a földre. pofont nem kapott, Gábor nem az a fajta volt, ő a csuklószorítást alkalmazta szívesen, erős munkás keze hetekig nyomot hagyott Gizi vékony csuklóján. akkor már tudta. Gyuri mondását Gábor is vallja, a pof meg bármivel helyettesíthető.
a rettegés beköltözött a falak közé, a falakból meg Gizi testébe, átjárta a szöveteit, Gizi meg csak fázott, reszketett, maga sem tudta, mitől, odakinn meleg idők jártak. Gábor megkövetelte, hogy amikor csak hazaér, bármikor is legyen az, terített asztal fogadja, körülötte mindenki, aki él és mozog a házban. a közös vacsora szentsége. szerda lehetett vagy szombat, a hétköznapok összefolytak a hétvégi napokkal, mindegyik ugyanolyanná vált, kelés, mosdás, etetés, takarítás, főzés, asztalterítés, mosogatás, mosdás, gyermek ágyba, asszony ágyba. ezen a szerdán vagy szombaton Gábornak nem ízlett a kérgesre sült hús, a hús, amit öt éve ugyanúgy készít Gizi minden második nap petrezselymes krumplival, félig hidegen tálalva – ahogy kérte, ahogy várta. ezen a szerdán vagy szombaton Gábor nem elégedett meg a csukló elszorításával, kisujjból kirázott mozdulattal verte bele Gizi állát az asztalba. azon nyomban szilánkosra törött az állkapcsa. Gábor maga vitte be az ügyeletre, még a végén Gizi kitálalna, elmondaná, hogyan él, hogyan hal abban a házban.
Gizi ekkor mindenkorra megértette, mit jelentett a lefokozás.
Anett, akit harmadikként szült Gábornak, megmentőként született. Gizi tudta, ha még egy gyerek születik veszélyes környezetbe, ki fogják menekíteni. nem miatta, a gyerekekért. a rendőrök a faluban úgyis összejátszottak Gáborral, belefolytak minden ügyébe, szürkületkor, ha figyelmesen járt az ember az utcákon, álltak a rendőrautók a házsorok végében, hol kiszállt, hol beült éppen valaki, kezében apró, fehér tasak. Gizinek sosem hittek, hívta ő, ha félt, hívta, aztán már csak akkor, ha tele volt véraláfutással, ha látják, csak elhiszik. nem hitték. csak gyanúsítgatás az egész, meg amúgy is, kinek a házában lakik, bért fizetnek vagy az övék? vigyázzon, nehogy az utcára kerüljön. és a rendőrautó már hajtott is tovább.
akkor az éjjel, amikor menekítették, nem vihetett magával semmit. ő és a gyerekek, egymásba kapaszkodva, ahogyan kislányként a szüleivel ment templomba, beültek a furgonba, addigi életük meg, mintha sosem lett volna, csak távolodó gombostűfejként a sötétben. Anettel megszületett a szabadulás.
Gizi és a gyerekei nem panaszkodhatnak, legalábbis mindig ezt mondja először, ha valaki megkérdezi, hogy vannak mostanság. de Gizi, úgy igazán, miért ne panaszkodhatnál? és ha akad valaki, aki csendben, kacsintások és szemöldökráncolások nélkül meghagyja Gizit a saját idejében, Gizi felbugyog és folyni kezd. folyása hömpölygő, hol lassú, meg-megálló, hol erős sodrású. viszi a víz a felszínre tört, megnehezedett élet apró darabjait, viszi a lelket, ami szétosztódva vált le Gizi testéről, a lélek szolga, szolgálása szíves, majd terhes.
a rosszlányokponthú-ra is feltett, azt mondta, oda való vagyok, úgy hívott fel a gyerekkori barátnőm, hogy a faluban ez a fő hír, árulom magam, árultatom, biztos, jó pénzt keresek. a rosszlányokat is ő nézegette, bár mindig tagadta, mit csinál a bogyózás mellett. egyszer hívott egy ismeretlen szám, már itt voltunk az otthonban, felveszem, mire egy síró, karcos női hang dadogni kezd. egy hónap alatt kettő. Anett nem a negyedik gyermeke volt, előttem és közben sok nővel hált még, lent a testvér, fent a testvér, mikor megunta az egyiket, bemelengette magát a másik ágyába. Anett a tizennegyedik gyereke. tizennégy. rodás nőkkel paktált, nem voltam elég jó feleség.
a nők, akikhez Gábornak köze volt, mind elfogytak lassan.
Gizi, harminc, konyhai baleset, szilánkos állkapocs-törés
Judit, huszonkettő, arculatváltás nevében rázárta a szoba ajtaját és hajvágó géppel kopaszította meg
Melinda, negyven, az égő tűzhelyre nyomta arcát
Szimona, harminckettő, mosolyogni idegenekre tilos, szája sarkától orrközépig elnyúló heg
Mari,
Lujza,
Roxi,
Gizi,
Judit,
Melinda,
Szimona,
Mari,
Lujza,
Roxi,
Gizi,
patakja bőszen árad, köpi ki magából a döglött halakat, minden csupa szemét, alga, törmelék.
csak legyen, kin átmosnia.
Gizi és a gyerekek pár hónapja vannak még csak az otthonban, mikor Gizi munkába áll. életében először dolgozik, konyhai kisegítő. szívesen folytatja a szolgálatot, végül is, világéletében ezt tette. esténként, mikor hazafele ballag a családi házak között, figyeli az ablakokat, számolja, hány mögött ég fény, gyertya, villany. az életekről gondolkodik, arról, ami mind lehetne, lehet, van is. a háta mögül, most már egyre távolabb, még recseg az utolsó hév hangosbemondója, vonat indul a kettes vágányon, kérjük, vigyázzanak, dudálnak még a haza siető sofőrök, csikorog a kerék. ember már alig, de a házajtók nyitása még elhallatszik hozzá. mielőtt belépne, mint minden alkalommal, amikor egyedül sétál sötétben, megáll és elmosolyodik. a város zaja, mint egy szimfónia. Gizi gyógyul.
Anyafüzér
Korán nyitott, reggeliben már felmosta a földet, jobb napokon kávét is főzött. A nagyhangú, víg kedélyű férfi kolléga szerette meghozni a kávét, majd felkérni valakit a nemes feladatra, hogy lefőzze. A vízköves, ritkán tisztított filteres kávéfőző sarvalta ki magából a cseppeket, a kávégőz belengte a vinylszagú termet. Ami készségesen főzte a kávét, mosta a földet, ringatta a gyermeket, fejtette ki a véleményét. Volt, aki szerint takarítónő volt, de magára dajkaként tekintett. Híd. A telep ismerője, rettenthetetlen, szerepeiben gyakran összekuszálódott, minden nap más-tekintetű. Nő. Anya.
Ami története lassan bontakozott ki, értett ahhoz, hogy csak a beavatottaknak meséljen, néha kendőzetlenül, néha félszavakban, tudta, mikor kell félrenézni és bólogatni, ha kényelmetlenné vált a beszélgetés. Ami története tele volt hurkokkal, belebogzódott a lelke, kiismerhetetlenné vált, mint a telep azoknak, akik kintről jönnek. Terepszemle-gyanús minden ártatlan(kodó) felmérés és szemlézés.
Takarító-dajkaként egyszerre főzte a borsót, dagasztotta a kalácsot, lépegetett és játszott az összes anyukával, aztán mikor kondult az órája, pattant, hogy elkészítse a fél 12-es uzsonnát. Bejárt a terembe Ami lánya is, Zsazsa, puha almaarcú lány, hozta, húzta, ölelte, eltolta a kisfiát. Dadogott, erősen dadogott, mint az anyukája. Néha a semmiből, tehetetlenségében mérges lett és zavart, hiába kínozta, nem tudta elmondani, amit akart. Máskor nyugodt volt, viccelődő, panaszolta ő is az urát, pedig szerette, de hát sosem volt otthon, fiatal fiú volt, külföldön dolgozott. Zsazsa egyedül lakott, egyedül a nagymamájával, néha az anyósával, az anyjával megszakították a kapcsolatot. Egy volt a sok közül, tizennyolc éves, sem a teremben, sem a telepen nem lánya már az anyjának. Anyja volt hát ő saját magának, anyja a kisfiának. Almaarcú lányanyja almaarcú kisfiának. A füzér megbomlott, lazultak a szemek.
Ami új életet kezdett. A férje öt-hat évvel fiatalabb volt, szült neki négy gyermeket, a legkisebb alig nagyobb az unokájánál. De Aminak nemcsak ez a négy volt, régi életéből menekült, felnőttek már azok a gyerekek, Zsazsa és a testvérei. Amit eladták, fiatal volt még, férjhez adták egy kereskedőhöz, külföldön éltek sokáig. Ami hazaszökött, járt egyik házról a másikra, egyik kézből a másikba, mígnem a telepre került. Az új férje betegeskedett, sokat ivott, napszámban dolgozott. Néha csak betegeskedett, néha csak ivott, de akkor egészen kikelt magából. Amikor így, Ami szürkébben jött reggel, lekerültek ujjairól a gyűrűk, le a fújtatott arany fülbevaló. Csendes volt és visszahúzódó, hiába kérlelték, nem beszélt. Aki kiismerte, tudta, ismét olyan időszak ez. De arról az olyanról sosem beszéltek, nem beszélhettek, elfogadták az elfogadhatatlant, valós segítség nem volt, ha harcolt és szembeszállt, minden csak rosszabb lett. Legalább dolgozni eljárhatott, őt elengedték, egyike a keveseknek.
Ami szélvihar volt, ha vitázni kellett, ismerte a telepiek nyelvét, eszköz is volt, nemcsak híd, de neki ezt sosem mondták, dolgozó asszony, erős, kiállt a munkája mellett, közben pedig nőtt a púp a hátán, görnyedt és púposodott. Seperte be a sarokba a vállalhatatlan napokat, fáradt volt, félt vagy nem, már ki tudja. Azt mondták, minden azért van, mert meg akarja tartani az urát. Mint legutóbb, akkor is kényszerszülést kellett végrehajtani rajta. Nem tudni, mikor volt a legutóbb, de Ami egyszercsak rosszul lett, napról-napra gyengélkedett, bővebb ruhákban járt. Sokáig tagadta, majd annyit mondott: Terhes vagyok. Ikrek.
Lassan, a terhessége trimesztereinek ritmusában kezdett töredezni, hullottak ki a darabok, közben pedig nőtt a púpja, nőtt a hasa. Ami bezárkózott, ellene fordultak, pletykálták. Nagyanyának ismét gyermek. Biztos az urát akarja megtartani. Idegenkedtek a telepiek az ikrektől, kevés volt belőlük odafenn. Ami büszke volt, majd zavart, nem nézett a szemekbe, ha valaki hozzá beszélt. Járása lelassult, hiába mondták orvosi terminussal, hiába románul, hiába magyarul, eldöntötte, hát maradnak. A babák maradnak. Mindvégig reménykedett, hogy összeérnek a fejlődésben, nőni fog a kisebb is, nem lesz baj. De baj mindig lesz és a gyűrű nem kerül vissza az ujjra, nem a fújtatott nyaklánc sem.
Azon a nyáron melegebb volt a megszokottnál. A telepen minden fokozottan érződik, kavargott a por a fülledt időben, a szél és eső messziről elkerülte az ott lakókat. Ami a gyerekekkel sétált, a terem fele tartott, amikor összeesett. Másodjára is. Lazul a füzér. Ami nem tudja, de kiesőben az egyik szem.
A mentő nem a városi kórházba szállítja, ott koraszüléssel, ráadásul ikrek koraszülésével nem foglalkoznak, szirénázik fel egyenesen a legközelebbi nagyobb román városba, ott megfelelő ellátásban részesülnek majd. Ami két gyereket szül, egyet az életnek, egyet a halálnak, Ami lánca megpattan, szemei szétgurulnak. Ami lenyúl érte, keresi a széthulló gyöngyszemeket, császármetszése a sejtjeiig hasít. Visszadől, egy szem híján ismét összefűzhető a lánca. Melitta Liliána. Dadogva adta az élő kislánynak a neveket, bár a kettőt terhessége szűk hat hónapjában külön-külön szánta.
Melitta Liliána, testvéred helyett is életre született, kicsi, kicsi tollpihe, apró vörösbegy apró tollpihéje, a neved a tied, de te nem vagy a neved.
Melitta Liliána inkubátorban marad még egy hónapot, nincs aranyóra, nincs anyai simogatás, Amit hazaküldik, naponta jár be a központba telefonálni, mert naponta telefonálhat, hogy megkérdezze, hogy van a kislánya.
Ami járása lassú marad, a lábát a földön vonszolja, visszamaradtak a bő ruhák is, pedig már nem terhes. Az arca fakó, napról napra csak fakul, hívástól hívásig él, a többi gyerek közben istápolja egymást. Amit ki istápolja?
A nap már fennebb jut az égen, fényes, de ereje alig, amikor Ami rémálmot lát. Kutyákat szültem, szőrös kutyákat és féltem tőlük. Az egyik rám támadt. Mondja, közben a halotti bizonyítványt szorongatja, beteszi a táskájába, majd kiveszi, néha összekeveri a születésivel, mert a nevenincs kislányának kettőt állítottak ki. Ami azóta a táskájában hordja mindkettőt, volt kislánya, mégsincs, a telepen nem beszélhet erről, de titkon mindenki tudja. Mi lesz a holt gyermekekkel? Fekete kabátjukba mélyebbre süppednek az asszonyok. Lehull az év első hava.
Ami nyakán seszínű gyöngysor, nem arany, nem beadható, az övé, illeszkedik az arcához, ami azóta se nyerte vissza színét. Rosszat már nem álmodik, legalábbis nem beszél róla. A hallgatás asszonyai szemük ráncában, kezük hidegében, görnyedező, szatyor edzette hátukon viszik a fájdalmat, a ki sosem mondhatót.
Melitta Liliána apró tollú vörösbegy-fióka, pirossága az élet, pirossága a testvére, aki név nélkül született és név nélkül halt meg, aki beleivódott Melitta Liliána minden rezdülésébe. Melitta Liliána már három kiló hatszáz. Ami szorosan köti magára vörösbegyét, felneveli őt is, mint a testvéreit. A hiányzó gyöngyöt keresi még egy darabig, aztán inkább úgy fordítja nyakláncát, hogy hosszú haja eltakarja az űrt. Ünnepnapokon, ha kienged(i).
A novellák megírásakor a szerző a 2024-es évi Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíjban részesült.
