A vonat füstölögve zakatolt át a hídon Bécs irányába, miután elhagyta Győr városát. A vagont enyhe dohányfüst lengte be, ám ez utasait mit sem zavarta. Az utastér nagy jóindulattal sem volt zsúfoltnak mondható, mindössze két férfi ült a padokon. Egyikőjük színes egyenruhában bámult ki a tájra. Vastag bajszát pödörgetve ügyet sem vetett útitársára, aki vele szemben foglalt helyet pár sorral előrébb. A másik férfi éppen ekkor nyomta el cigarettáját, majd a kezébe vett egy tollat és egy noteszt.
Útinapló, 1910. május 5. napja.
Tegnapi napon, kora este elém sodort az élet egy katonát, aki úgyszint a Császári-Királyi Honvédségben szolgált. Igyekszem pontosan felidézni a történteket.
Elemelte a töltőtollat a papírostól, hogy néhány másodperc erejéig az alsó ajkát döfködje vele. Ezután újra munkához látott.
A bárban zajlott az élet, ahogy annak zajlania kell. A muzsikusok hegedűn húzták a talpalávalót. Voltak, akik táncoltak, mások egymást túllicitálva harsogták mondanivalójukat. A helyiség félreeső, sötétebb sarokpadján egy férfi iszogatott magában. Szőke szakálla ugyanolyan rövidre volt nyírva, mint a haja, ezzel tekintélyt parancsoló megjelenést kölcsönözve viselőjének.
– Csatlakozhatom? – tette fel a kérdést egy csukaszürke egyenruhában díszelgő katona.
A férfi kezdeti meglepettsége után hellyel kínálta a másikat.
– Parancsoljon!
– Megtisztel! Erich Mayer őrmester, szolgálatára! – majd kezet nyújtott.
Erich egyenruhája szerény, mint ami a tisztjéhez jár. Bár fiatalsága szembetűnő rangjához képest, a kocsma félhomályában ezt nem lehet egykönnyen észrevenni. Az összképen a csupasz arc, és a göndör, kissé kócos barna haj sem javított.
– Baradlay Bertalan hadnagy! – felállt, hogy viszonozza a gesztust.
Kezet ráztak, Erich letette a sörét az asztalra, majd lecsatolta a kardövét, hogy felakaszthassa a szék támlájára. Csak ezután foglalt helyet.
– Mi szél hozta önt a városba, hadnagy? – tudakolta Erich.
– Honnét tudja, hogy nem vagyok idevalósi? – hökkent meg Bertalan.
– Egyedül iszogatni ezen a helyen az idegenek hóbortja – felelte. – Másfelől pedig az olyan tisztek, mint ön, messziről kerülik a helyet.
– Talán problémás? – kérdezte gyanakodva.
– Ó, dehogy – legyintett Erich. – Egyszerűen csak rangjukon aluli. Ilyen egyenruhában a város másik felében látni katonákat. Viszont, ha szabad megjegyeznem, az ön mentéje gyönyörű darab.
Bertalan ébenfekete tiszti egyenruhát viselt, melyet aranyozott zsinórok díszítettek, alulról felfelé egyre hosszabb sávokban, válla szélesre volt tömve, ujjait pedig további hímzésekkel látták el, szintén aranyozott fonalból.
– Igazán köszönöm, a tisztséghez jár – közben elővett egy fém tárcát a zsebéből. – Megkínálhatom cigarettával?
– Elfogadom – felelte Erich.
Vett egy szálat a tárcából, közben a hadnagy előkotorta gyufáját is a zsebéből, hogy illedelmesen azt is átnyújthassa a másik férfinak. Miután mindketten rágyújtottak, Erich folytatta.
– Tehát mi járatban erre, ha szabad kérdeznem?
– Áthelyezés – felelte, miután kifújt egy pofára való füstöt. – Pár hónapra rá, hogy előléptettek, a hadügyminisztérium úgy találta, hogy Bécsben jobb szolgálatot tehetek, mint Lembergben.
– Most mégis Budapesten múlatja az idejét.
– Nem rajongok az utazásért. Pláne, ha nagy távról beszélünk. Meg kellett állnom felfrissülni. És önnek mi dolga a városban?
Erich kortyolt egyet a söréből, és csak ez után válaszolt.
– Én a helyi erőkhöz tartozom a kezdet kezdete óta.
– Nem tűnik pestinek – vetette ellen a hadnagy.
– Talán ön kevésbé magyar, mert Lembergben állomásozott?
– Igaz is. A családja köti ide?
– Ahogy mondja – Erich leemelte a kardövét, és gyengéden az ölébe fektette a fegyvert. – Ő az én hitvesem. A családom pedig a bajtársaim.
Bertalan ezen elcsodálkozott.
– Ritkán találkozik az ember ennyire elhivatott katonával.
– Bármire hajlandó vagyok az egyenruháért.
– Ezt öröm hallani! – szólt elismerően.
– Említette, – váltott témát Erich – hogy pihenni állt meg a városban. Talált kedvére való programot a kikapcsolódásra?
– Mi az hogy! A lóversenypályára látogattam ki. Nagy szenvedélyem.
– Izgalommal szolgált a mai futam?
– Izgalommal igen, ámbár szerencsével kevésbé – jegyezte meg keserűen Bertalan.
– Nocsak, Fortuna ma nem önt pártolta?
– Mást csókolt homlokon. Ön otthon van a sportban?
– Sosem foglalkoztatott annyira, hogy időt szánjak a rejtelmeire – vont vállat Erich. – Jómagam inkább színházakat látogatok.
– Nagy kár. Futott ma egy Ármány nevű angol telivér, személy szerint nagy csodálója vagyok. Fogadtam is rá egy szégyellnivaló összeggel. Egészen a végéig vezette a mezőnyt, igaz csak orrhosszal, majd az utolsó százötven méteren alább hagyott a lendülete – ecsetelte a tiszt.
– A könnyű pénz ígéretén kívül mi okból látogat ki az ember fia egy futamra?
– Ó, drága barátom, – csillant fel Bertalan szeme – ezt nehéz szavakba önteni. A gyep és a föld, a lovak illata, verseny izgalma mikor fej fej mellett haladnak, és nem tudni ki lesz a befutó. A mámor, amikor az ön lova vezeti a mezőnyt, és a diadal amikor elsőként fut be. Az eufória, miközben drukkol. Ezt csak tapasztalni lehet. Mikor legközelebb erre járok, csatlakozzon hozzám! – mondta, majd szájához emelte a korsót.
– Megtisztelő lenne!
Bertalan megitta az utolsó korty sörét, majd felállt.
– Ideje mennem, reggel az első vonattal indulok Bécs felé – kezet nyújtott. – Örültem a találkozásnak, Mayer őrmester!
– Részemről a megtiszteltetés, hadnagy! – kezet ráztak. – Ha megengedi, önnel tartok egy darabon. Nem a legszimpatikusabb környék ez, a maga sötét sikátoraival. és nekem is ideje visszatérnem a barakkba.
A férfi, miután az utolsó szót is a papírra vetette, hosszasan olvasgatta saját írását. Néha kinézett az ablakon a tájon merengve, aztán ismét a könyvecske tartalmát bújta. Mikor végzett az olvasással, becsukta a noteszét, és a fekete kabátja zsebébe csúsztatta. A másik katonatiszt továbbra is a gondolataiba mélyedve ült. Bal lábát lazán átvetett a jobb combján, és kezével a csizmája sarkantyújával játszott. A barna lovassági csizmák fényesre voltak suvickolva, így nem koszolhatták össze a vadonatúj vörös pantallót. A nadrág, ahogy a hozzá tartozó kék mente is, szemmel láthatólag a tulajdonosára lett szabva. Őszülő haja egyre kevesebb helyen takarta fejét, ám pompás bajsza kiegyensúlyozta a hiányt. Éppen a zsebkendőjével törölte meg homlokát, mikor útitársa odalépett hozzá.
– Nem bánja, ha helyet foglalok?
– Csak tessék – biccentett a pad felé.
– Baradlay Bertalan hadnagy – mutatkozott be, miközben jobbját nyújtotta.
– Karl Hoffmann százados – viszonozta a gesztust. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?
– Hogy őszinte legyek, nem rajongok a magányos utazásokért. Így igyekszem mindig a társaságot keresni.
– Magam inkább egyedül szeretem eltölteni az utat – mutatott rá Karl.
– Valahol ezt is meg tudom érteni – mondta, miközben előkotorta zsebéből a cigarettatárcáját, és a százados felé nyújtotta. – Megkínálhatom egy szállal?
– Igazán… kedves, megköszönöm! – fogadta el vonakodva. – Mit szív?
Bertalan visszahúzta a tárcát, és alaposabban szemügyre vette annak tartalmát.
– Rothmans-t – felelte, és ismét átnyújtotta Karlnak.
– Remek ízlésre vall – mondta a már égő cigarettával a szájában.
– Köszönöm – közben Bertalan is rágyújtott. – Merre tart, ha megkérdezhetem?
– Salzburgba – érkezett a velős válasz.
– Magánügyben?
– Ellenkezőleg.
– Szóval szólítja a kötelesség. Nehéz is a tisztek élete. Bár bizonyára szóra sem méltó az utazás célja.
– Találkozóm van Otto Clausewitz ezredessel – bukott ki Karlból. – Jómagam Bosznia és Hercegovina ügyeiért vagyok felelős. A probléma, ami miatt Clausewitz hivatott, az egyre gyakoribbá váló függetlenedési törekvések a Balkánon. A területet egyesek Európa lőporos hordójának nevezik, és osztozom a véleményükben. Tartok tőle, hogy ez a hullám előbb-utóbb eléri a mi tartományainkat is, ezért mihamarabb megoldást kell találnunk a terület konszolidálására.
– Igen nagyot tévedtem, amiért szeretném elnézését kéri! – mondta Bertalan. – Ha szabad megjegyeznem, az ön mentéje igazán gyönyörű darab.
– Köszönöm! Különleges szabás, egyedi munka. Én magam készíttettem.
– Valóban irigylésre méltó!
– És ön? Merre tart? – kérdezte Karl.
– Én Bécsbe megyek. Áthelyeztek.
– Igazán? Hol szolgált mindezidáig? – érdeklődött.
– Laibachban. Oda rendelt a kötelesség.
– Laibach? – csodálkozott. – Elég nagy kitérő ez.
– Így igaz. El kellett látogatnom másfelé is. Ha nem túl tolakodó a kérdés, – vitte tovább a szót Bertalan – van elképzelése a „lőporos hordó” problémájának feloldására?
– A poggyászomban jó pár stóc feljegyzés sorakozik, ám egyelőre még nincsenek kiforrott javaslataim. Az ezredessel, és az apparátusával többszörösen is körbe kell járnunk a helyzetet, mielőtt bármit is döntenénk. A Monarchia nem engedhet meg magának egy belviszályt – felelte lemondóan, miközben elnyomta cigarettája maradékát. – Ne haragudjon hadnagy, elég homályos még a szituáció, így nem beszélnék erről többet.
– Megértem. Különösen ezekben a reggeli órákban. Még így is nyomasztó az ébrenlét, hogy Budapesten kipihentem magam – mondta, miközben hátrasimította fürtjeit.
– Mi módon kapcsolódott ki?
– Semmi különös vagy érdekes – legyintett a hadnagy. – A szállásomon pihentem, illetve fogadtam egyet a lóversenypályán. Futott egy Ártány nevű ló, akibe a bizalmamat, és egy kisebb vagyont fektettem. Mondanom sem kell, hogy nem az én futamom volt.
– Szerencsétlen ördög! – gúnyolódott. – Sosem értettem azokat, akik a pénzüket kockáztatják ilyen kétes dolgokon. Sem magukat a versenyeket.
– Kinek-kinek más jelenti a szórakozást és az élvezetet.
– Ugyan mégis, magyarázza el nekem, mi olyan jó a lóversenyekben? – érdeklődött a százados.
Bertalan megrázta a fejét.
– Ez egy szenvedély, tudja. Ha nem érzi át a szellemiségét, akkor szavakkal én sem tudom átadni.
– Sajnálatos. Talán kedvet csinált volna hozzá.
– Nem vennék rá mérget. Árulja már el, – kezdett bele Bertalan – miért épp Salzburgban kerül sor erre a megbeszélésre?
– Félreeső helyet akartunk találni, mely periférián van mind Bécshez, mind Budapesthez képest. El szeretnénk kerülni a felhajtást. A város pedig erre épp alkalmas, és a vasútállomás régi épületei közt található egy használaton kívüli váróterem, amely megfelel erre a célra. Ugyanakkor nekem a város egy minőségi ivója is tökéletesen megfelelne.
– Ha jól gondolom – tudakolta Bertalan – önnek a jó ital jelenti azt, mint nekem a fogadás.
– Rátapintott!
– Egészen véletlenül van nálam némi székelyföldi pálinka!
– Honnan jutott hozzá ilyen különleges italhoz? – csodálkozott Karl.
– Élnek rokonaim Marosvásárhely környékén, náluk voltam látogatóban – felelte.
– Így még hosszabb utat tesz meg Laibach és Bécs között.
– Higgye el, megérte! – nevetett. – A hálófülkémben van, kövessen!
Mire a szerelvény elérte Salzburg városát, már javában alkonyult. Díszes katonatiszt állt a vagon ajtaja előtt. A gyér fényviszonyok mellett igyekezett minden egyes szót papírra vetni. Fekete noteszét esetlenül szorongatta bal kezében, mert két ujja közt még egy szál füstölgő cigarettát is fogott. Egy-egy befejezett mondat után kövér slukkot szívott a dohányból, minek következtében a lovaglócsizmájára, és a vörös nadrágjára is került nem kevés hamu. A vonat elkezdett lassítani, mikor elérte a vasútállomást. A tiszt még pár esetlen betűt vésett a noteszébe, majd belecsúsztatta kék dolmányának zsebébe, és megragadta poggyászát. A kocsi még szinte mozgott, mikor kinyitotta az ajtaját, hogy néhány határozott lépéssel mielőbb elhagyja azt. Sietve elindult az állomás központja felé, miközben elhajította a még égő cigarettát. Lépten-nyomon igazított egyet öltözékén. Hol a nadrág csúszott, hol a mente nem passzolt teljesen viselője testéhez, a szél pedig úgy játszott a hajával, akár a búzakalásszal.
– Uram! – kiáltott felé egy őr. – Karl Hoffmann századoshoz van szerencsém?
– Ahogy mondja! – felelte. – És önben kit tisztelhetek?
– Joseph Werner, szolgálatára! Clausewitz ezredes küldött, hogy vezessem elé. Kövessen!
A katona elindult, Karl pedig a nyomába szegődött. Több tíz méternyi sínpár, rengeteg bódé, lépcső és kanyar után megérkeztek az állomás peremén lévő eldugott épületéhez, ahová a delegáció rendezte be átmeneti irodáját.
– Fáradjon be! – szólt Joseph.
Karl biccentett felé, és megragadta a kilincset. A teremben több tiszt is tartózkodott, ám az ezredest első pillantásra is fel lehetett ismerni közöttük.
– Hát ön lenne a déli tartományok szakértője, – rikoltott – akitől a tanácsot várjuk!
– Karl Hoffmann, szolgálatára, uram!
– Otto Clausewitz, – kezét nyújtotta a bemutatkozás mellé – bár ezt minden bizonnyal tudja. Remélem nem hiába rángattuk ide! – Jónéhány javaslat és ötlet született meg a fejemben ezen a hosszú úton, ám mindezek előtt hadd jegyezzem meg – viszonozta a kézfogást – az ön mentéje különösen gyönyörű darab!
