Százhúsz csikorgó télen át. Hangjátékok József Attilára. A Szőcs Géza-változat
Kisvárosi szafari
Órák óta nem bírtam elaludni. Túl nagy volt a csend, hallottam, hogy az ajtón túl hideg és merev a levegő: ki ott áll, hallgatózik, mozdulni ő sem mer. Hogy gondolataimat eltereljem, kézbe vettem a József Attila összest – a versek ilyenkor megnyugtatnak. Visznek a sorok, visznek magukkal, teljesen belesüllyedek, kifolyik kezeim közül az idő – vagy én folyok bele az időbe –, de ahogy fölnézek a könyvből, azon kapom magam, bármily képtelenség, hogy ott állok egy ötven évvel korábbi lillafüredi éjszakában.
Álltam ott egy kis utca sarkán, ami megtévesztésig hasonlított arra utcára, ahol mi kellett volna találkoznunk, ötven évvel és megannyi kilométerrel távolabb attól a lillafüredi éjszakától. Egy másik éjszakában, ahol vártál rám, ’83-ban a szemerkélő esőben. De nem jöttem, hisz most már tudod, miért nem jöhettem, miért nem léphettem ki aznap a lakásból. De akkor, azon a ’83-as estén még tudatlanul álltál, roppant egyedül. Én pedig elgondoltam – akkor, ’33-ban, Lillafüreden –, hogy most mennyire szeretnélek átölelni. Ezért – végül is, miért is ne – átkaroltam a hűlt helyed. Öleltelek, olyan szorosan öleltelek – azaz öleltem a későbbi és sokkal távolabbi helyed abban a jóval korábbi, gyanúsan hidegrázós éjszakában –, hogy két karom átnyúlt az időn és erősen, olyan erősen tartottalak, hogy talán az éveken és városokon átnyúló szorításom melegét is átérezted kissé. És bár nem tudhattad, hogy voltaképp ott vagyok veled, talán azért is maradtál ott, mozdulatlan abban a ’83-as áruló éjszakában, mert én akkor (ötven évvel korábban) és ott annyira nagyon tartottalak. Úgy simultam hozzád, mint falhoz az árnyék.
Aztán, mikor mégis kibontakoztál egykori ölelésemből és hazaindultál (az eső kitartóbb volt nálad, cipőd is teljesen beázott), én – jobb dolgom nem lévén – elindultam körbenézni: mindig is vonzott a harmincas évek. És akkor pillantottam meg –, nem hittem a szememnek, hogy a férfi, aki ott megy, tőlem néhány méternyire az üres úton, az a költő maga: József Attila. Az egyszeri és megismételhetetlen; most ott sétál súlyos lépteivel a kisvárosi holdvilágban. Arca előtt tolta a bajszát, kátrányos leheletébe mártva, nagyon tudta merre megy. Hát utánaszegődtem. Ment ez az embernyi mindenség, kabátzsebében csillagokat forgatva, azokon melegítette ujjait a hűvös éjszakában. Betért egy kis, derengő fényű kávézóba. Követtem.
Az ablakhoz telepedett, egyedül, én a közelébe, persze nem túl feltűnően. Elővette jegyzetfüzetét és elszántan írni kezdett. Az ablaküveg tükröződésében tisztán láttam, ahogy a füzet lapjai közül mindenféle alakok masíroznak elő: vasúti munkások, varrónők, megkeseredett költők, Horger Antal professzor úr, Flóra – még egész fiatalon, egy feltűnően szép asszony (kezében ruhástál), egy homályos, barna arcú, vélhetően román (vagy székely?) férfi, Gyömrői Edit terapeuta, egy jámbor és szegény elefánt, egy lerongyolódott Freud-kötet, a Szinva-patak vize, só, villámok, egy csipetnyi őrület, nyomában egy egész külváros, vele együtt a téli éjszaka jellegzetes hócsikorgása, meg a fáradt utcalámpák fényei: azok a hunyorgó, szúrós, mégis meleg fények, amilyeneket a te szemedben is látok néha. Például, amikor szilvásgombóccal kínálsz, én meg azt mondom: nem vagyok éhes.
Így ült ott, az andalító zsivajban, ült és dolgozott. Ír, kihúz, ír, kihúz, töpreng, ír, kihúz. Olvassa, újra és újra elolvassa, majd hirtelen kiissza a kávéját, cafatokra tépi a papírt és leszórja maga alá a földre.
Nem bírtam magammal. Perzselt a kíváncsiság: mi állhatott a lapokon? Ezért – hirtelen ötlet – szemfülesen pincérnek adtam ki magam, hogy körötte legyeskedjek és feltakarítsam a fecniket. Még egy kávét is hoztam neki: hosszú, fekete, cukor nélkül. Szerencsére sikerült minden papírdarabot összeszednem. Egy pár percig még ott ólálkodtam, ne keltsek feltűnést hirtelen távozásommal, pedig majd’ felrobbantam. Nem sokkal utána észrevétlen osontam ki a kávézóból és hazasiettem – vissza a mi időnkbe, a mi városunkba, távol a lillafüredi idilltől, távol a kávéházak dongásától, és távol tőled is, kedvesem, de zsebemben a papírfecnikkel. Izgatott voltam, hogy olvassam a verset. Hiszen akkor – most már tudom –, azon az egykori lillafüredi estén fogant meg az a ragaszkodás, ami átnyúlik minden téridőn, és aminek egy kis darabkája minket is oly elválaszthatatlanul összeköt. Kiterítettem a fecniket a földre, és nekiláttam. Hosszas, töredelmes munkával addig rendezgettem, rakosgattam, amíg sikerült rekonstruálnom a verset. Ami most már nem a költő verse, hanem a miénk, vagyis a tiéd, és az enyém, kedves.
Íme:
Afrikai óda
Legszebb találkoznunk szűk kisvárosi utcán Szomjas zebra az Okavango vizéhez – felém futsz ám Hosszú sztrádák – karjaid – ha vállam átölelnék Csíkjaidon biztonságban lépem át az estét
Ahol mi egyek leszünk – nincs több tériszony Oázis vizéből forrón párolgó férfiszomj E kisvárosi utcánk szelíd privát szavanna Lábam tudja hol jársz – csak hozzád szaladna
Bolyongásom önkéntelen nyomodra botlana Vonulok hozzád – érted – ez a belső Botswana Miattad vágtatok veszettül e városi szafarin A testbe zárt mindenség minden szava rím
És összeállunk mégis tiéd az ágy a kádam Fürödj meg benne kedves szerelmünk folyamában Éjjel puha takarónak terítem rád a deltát Mert én vagyok ki téged ezer karral ölelt át
Azt még el kell mondanom, hogy mielőtt még visszasiettem a jelenbe, örökre a pillanat sodrásába zárva, azelőtt sikerült meglesnem, mit írt a költő a jegyzetfüzetébe. Nem bírtam mindent kiolvasni, kézírása zaklatott, sok kihúzással. De az első sorára tisztán em- lékszem. Így szólt:
