MEGOSZTOM

Sokszor nem halunk meg (regényrészlet)

Tilda már reggel kilenckor Váradon van. Ágnes felírt egy telefonszámot, egy idős férfiét, aki mindent tud a városról. Állítólag nagyon otthon van az egész témában. Tilda a hét elején felhívta, bemutatkozott, mondta, hogy szeretne vele találkozni, a városban megnézni a gettó helyét. Alacsony férfi várja a vonatnál, Körösi Imre vagyok, szolgálatára, és kezet csókol a művésznőnek. Folyamatosan beszél, mindenről, az állomásról, a vagonokról, minden egyes utcáról és épületről, Tilda nem tud még kérdésekkel sem közbevágni. Imre neveket sorol, foglalkozásokat, helyeket, ki jött vissza, ki nem, ki emigrált, ki ment ki még a felszabadulás után rögtön Nyugatra. Akik öngyilkosok lettek még a gettóban, akik hamis papírokkal Pestre szöktek és ott éltek túl. Művésznő olvasta Zsolt Béla könyvét? Olvassa el, szenzációs. Simon Magdát? Évike naplóját? Leitnert? És tudja mi minden nem jelent meg? Hegedűsnét olvasta? Tuvelt, Sára Tuvel, ő nem is magyarul jelentette meg. Ő nem váradi. Rózsa Ágnes, kérem szépen, szenzációs. Tilda mosolyogva, magabiztosan mondja, lehet, hogy Rózsa Ágnes naplóját fogom eljátszani. Imre, megragadja Tilda mindkét kezét, az isten áldja meg, ha ez sikerülne, az isten ezerszer megáldja. Tilda elhúzza a kezét, köszönöm, már ezerszer megáldott, feleli mosolyogva.

Az utcán nem meri elővenni a vastag füzetet, amibe jegyzetel, csak ismétli a neveket, Zsolt Béla, Zsolt Béla, valami Évike, Tunel. Nem Tunel, milyen Sárát mondott, Imre? Tuvel, Tuvel. Köszönöm. És mi volt a kufferes című? Kilenc kuffer. Köszönöm. Nagyon sokat segített, Imre, nagyon. 

De még nem mutattam meg a pénzverdét, oda még elmegyünk! Milyen pénzverdét?, kérdi Tilda, elfáradt, másfél órája gyalogolnak, szédül a nevektől, utcáktól, történetektől. Úgy hívják a Drehert, ahol vallattak, magyarázza Imre, pénzverde. 

Itt nagyanyám egyik testvére lakott. Átszökött Romániába. De az ura munkaszolgálatosként halt meg. Itt laktak Reysmanék. Orvos. A fiai kint vannak. Itt Élias professzor. Azt hiszem, szerepel egy könyvben, Nyiszli Miklósnál. 

Megállnak egy bútorüzem előtt, Imre benyit a nagykapun. Egy férfi áll a gazos, sáros udvaron, cigarettázik. Imre alázatosan köszön, azt mondja, a nagymamája lakott itt. Bine, int a férfi. Ez mind, mutat körbe Imre, be volt itt deszkázva. Körbe. Ott fent laktak Mózesék. Be volt deszkázva körbe, hogy ne tudjanak belátni. Se ki, se be. Tilda az órájára néz, lassan kell induljak, mondja, találkozóm van. Azt hittem, kettőkor, feleli Imre. Nem, előre kellett hozzam, és még előtte is be kell menjek a színházba. Ó, kiált fel Imre, és sietős léptekkel indul, hát még meg akartam a művésznőnek… Ne haragudjon, vág közbe Tilda, tudja, mindjárt ott kell legyek a színházban. Még azt a gyalázatos Péterfyt akartam a művésznőnek megmutatni, az a csendőrőrnagy, aki azt terjesztette, hogy Debrecen mellé leszünk elvíve. Aratni. Jaj, és tudja, Salamon Juliskáék. Hát szegény.

A nagy zsinagógát a folyóparton nem tudják megnézni belülről, az ember, akinél a kulcs van, nem került elő, bár Imre azt mondta, megbeszélte vele. Na mármost, képzelje el, kedves művésznő, vagyis nem lehet az ilyesmit elképzelni, hogy abba az imaházba, isten szent házába behurcolták az asszonyokat, fiatal leányokat, és kivizsgálták őket. Szégyellem kimondani a művésznő előtt, hogy mit műveltek. A Világ Ura előtt kellett ez műveljék. Tetszik tudni, mire gondolok. Idős asszonyoknak, férjezett hölgyeknek, leánkáknak tartottak vizsgálatot szülésznők, akiket mind az anyaországból hoztak be, hogy ne ismerjenek itt senkit s őket se ismerjék. Hogy itt, a teremtő színe előtt gyalázzák őket. Keresték a gyémántokat meg a pénzt. A férfiakat meg a pénzverdében intézték el. 

Ha kívánja, művésznő, akkor el tudunk még oda sétálni, megmutatom én kegyednek az imaházat. Tilda szelíden mondja, miközben a fejét ingatja, sajnos a színházban várnak, kedves Imre bácsi. Megmondom magának, művésznő, hogy a művészek közül kiket vittek el, kik jöttek vissza, és Imre egy kis vászonborítású noteszt vesz elő. Nagyon köszönöm a kedvességét, keresni fogom, most már várnak a színházban. Tulajdonképpen a művésznő hová valósi? Váradiak a rokonok, akiket keres? Kedves Imre, én egy művészi alkotásra készülök, senkit nem keresek, nincsenek rokonaim. Bármikor állok rendelkezésére, kedves, ragadja meg a kezét ismét a férfi, és megcsókolja. Nagy megtiszteltetés nekünk, hogy a művészet érdeklődik az emberi faj legnagyobb tragédiája iránt. A kis noteszt kihajtja, a vászonzsebből óvatosan kiemel egy kézzel írt névjegyet és átnyújtja Tildának.

Ne haragudjon, drága Imre bácsi, nagyon-nagyon köszönöm, hogy ennyit fáradt. Nem fáradság ez nekem, művésznő. Mikor jő legközelebb hozzánk? Mert szeretném még elmesélni. Jövök, feltétlenül, szakítja félbe türelmetlenül Tilda, jövök hamarosan. 

Imre kezet csókol, hosszan rázogatja még Tilda kezét. Isten áldja. Isten áldja. Nem, ne kísérjen, odatalálok, köszönöm. Ahogy gondolja, kedves. De én is épp arrafele megyek.

Tilda támolyog az éhségtől, csupán egy almát evett, szomjas, elfáradt, feltörte az új bakancs a lábát. Imre a nyomában halad, fél lépéssel mögötte. Egy cukrászda mellett Tilda megtorpan, bemennék ide, Imre bácsi. Hogyne, Imre siet kinyitni az ajtót, belépve magyarul köszön. Nincs valami, hajol oda a pulton keresztül az eladóhoz és kacsint. Mit szeretnének?, kérdezi a fehér köpenyes, fityulás nő. Nekem jó lesz a nugát, felel Tilda. Hát abba, művésznő, beletörik a foga, nevet Imre. Savarint is tudnak adni, teszi hozzá halkabban és a pulton lévő egyetlen árura mutat. Tilda elveszi a pultról a ragacsos nugátot, ez jó lesz, szögezi le, a fém pulton hagyja a pénzt. A nápolyilapot lefejti róla kézzel, a nugátot szopogatni kezdi, nem harap bele, a nápolyit a szemetesbe dobja, ami dugig van. Biztos leesett a cukra, mondja Imre szakértelemmel. Tilda kiszédeleg a cukrászda előtt kis parkba, leül az egyetlen padra, amelynek a középső deszkája hiányzik. 

Ott szemben volt a Rözerék ruhakereskedése, ül le mellé Imre, mellette egy pékség, már nem emlékszem, kié, aztán a kifőzde, nem egy elegáns étteremre kell gondolni. Működött sokáig, most az Avicola van benne. 

Tilda lehunyja a szemét, érzi, hogy mozog alatta a pad, szédül, dörzsölni kezdi a homlokát, izzad. Nekem is van, hogy leesik a cukrom, művésznő, adhatok kegyednek egyet?, kérdi a férfi, és előhúz a táskájából egy kis dobozt, benne csomagolt kockacukor. Már jól vagyok, feleli Tilda. Sietnem kell a színházba, ne haragudjon. Köszönöm a fáradozását, nagyon sokat tudtam meg. Mindenképpen hívom, ha erre járok, kedves Imre bácsi. Köszönöm. 

Tilda holtfáradt, elindul a színház felé, a park sarkán egy büfé, nehéz vasajtaja nyitva. Az eladó köszönés helyett sajnálkozik, még nem kaptak ma árut. Vizet kérhetek?, kérdi Tilda románul. Természetesen, feleli az eladó, és hozza egy tálcán az üveg borszéki vizet, tölt a vastag falú pohárba. Tilda mohón iszik a vízből, aztán belelapoz a könyvébe. Rózsa Ágnes éppen a kínzó szomjúságról ír, egy kisgyermek elájul a vonaton. Áthajol a pulton az eladó, és halkabbra véve a hangját azt mondja, van tegnapról még beuf-saláta, azzal tud szolgálni, hűtve volt, még jó. Lehet, éjszaka nem ment az áram, de szerencsére hűvös volt éjjel, ilyenkor nem probléma. Köszönöm, mondja Tilda, kérek. Kenyeret ne hozzon, teszi hozzá. Jaj, szerencse, hogy nem kér, feleli az eladó, sajnos épp elfogyott a kenyerünk. Még egy üveg borvizet adjon, mondja Tilda. Hogyne, cu drag. Örömmel. Egy nagy tál beuf salátát hoz tányéron. Tilda óvatosan megkóstolja, nem savanyú-e vagy romlott. Az almától édeskés kicsit, hús alig van benne, a majonéz jó. Végül megeszi az egészet, a második borvizet félig megissza, mikor feláll, feszül a hasa. Halkan böfög. Sajnos nincs toalett, válaszolja az eladó Tilda kérdésére, de ha itt befordul az udvarra, ott van az étterem mosdója, azt tudja használni, mondja meg, hogy innen küldték. Kedves egészségére, legyen máskor is vendégünk. 

A találkozóig még van negyven perce, addig gyors léptekkel sétál a folyóparton, de túl erős a szél, visszamegy a házak közé. Visszatér a bútorüzem elé a Kogălniceanu utcába. A kapu nyitva, az udvaron nincs senki. Tilda megáll az udvar közepén. Egyik műhely mellett deszkakerítés. 

Az órájára néz, nyolc perc múlva kettő, rohanni kezd a színház fele. Gyula már a művészbejárónál toporog. Menjünk a lakásomra, itt nem jó, mondja feszülten. A kocsit itt hagyom, sétálunk egyet, nincs messze.

A színészházban van egy garzonja, oda mennek fel. Gyula kávét főz, kis csészében hozza. Az asztalon magyarországi csokoládé, macskanyelv, nápolyi egy zacskóban, három narancs. Vegyél, vegyél, a gyerekek most nem jönnek, edd csak meg, ha nem eszed meg, el kell vigyed. Repedek ki, feleli Tilda nevetve. Te?, csodálkozik Gyula. Még soványabb vagy, mint voltál. Gyula alig idősebb Tildánál, de sokkal öregebbnek néz ki. 

Akkor tulajdonképpen miről volna szó?, kérdi, miközben leül Tildával szemben a fotelbe. Tilda előveszi a táskájából a könyvet és a vastag füzetét, amibe egy csomó mindent kiírt, egész hosszú részeket lemásolt. Ha jól értem, nincs darab, jegyzi meg Gyula. Jól érted, Tilda bólint, darab nincs, egy könyv van. Ágnes majd segít, a dramaturgiát megcsinálja ő, vagy együtt csináljuk. Akkor most nem hoztál semmit?, kérdi Gyula. Tilda felmutatja a könyvet. Felolvassam? Az lesz a legjobb, bólint Gyula. Leveszi a papucsát, kényelmesen hátradől, lábát felteszi az asztalra. Mennyit olvassak? Amennyit gondolsz. Amennyit bírsz. Az egészet.

Tilda olvasni kezd. Rózsa Ágnes: Jövőlesők. Nürnbergi napló. Amikor Ágnessel beszélgettek róla, a címet többször elrontotta, hol jólesőket mondott, hol jövőesőt. Van ilyen szó?, kérdezte aztán Ágnestől, amikor lassan, szótagolva felolvasta. Nincs. Szerintem nincs, a szerző alkotta meg. Lehet ilyet? Vannak dolgok, amikre nincsenek szavak, felelte Ágnes, akkor alkotni kell. Meglátod, mennyi szó van benne, amit nem lehet érteni. 

Gyulának a könyvet tizenegy óra alatt olvassa fel. Kétszer tartanak hosszabb szünetet, Tilda óránként feláll, iszik, pisil, megmozgatja magát. Kilenckor Gyula vacsorát hoz, zakuszka, alma, kenyér helyett hideg főtt krumpli. Egy tál hideg töltött káposzta. Gyula kétszer mondja, hogy szívesen átveszi, Tilda legyint, majd szólok, ha nem megy. 

Kilenc után Tilda telefonál Zoltánnak, hogy nem megy haza, próbálnak, kapott a színészházban egy szobát. Gyula odasúgja közben, hogy majd hazaviszi kocsival. Tilda Gyulára néz, vállat von. Vagy lehet, hazavisznek még éjjel, mondja a telefonba. Zoltán lecsapja a kagylót.

Fél háromkor megeszi az utolsó darab töltött káposztát, fél négykor végeznek. Gyula ledől egy kis időre, fél óra múlva költsél fel, kéri Tildát, kilenckor próbám van, vissza kell érjek. Csendesen alszik, nem horkol. A kis konyhában Tilda kávét főz, bekeni az ajkát szájzsírral, teljesen kiszáradt, s mintha teljesen elzsibbadt volna. Miközben olvasott, megivott két üveg borvizet, de úgy érzi, hogy a bőre porzik, a szeme száraz, az arcizmai. 

Negyed ötkor visszasétálnak a színház parkolójába, a város teljesen sötét és üres, az őr csodálkozva veszi le a parkoló bejáratánál a láncot. A kocsi a negyedik próbálkozásra elindul. Tilda egy ronggyal kívül-belül letörli a párás ablakot. Mindketten szótlanul merednek előre a sötétbe. Tilda elhozott egy üveg vizet, időnként beleiszik, aztán megpróbálja visszarakni rá a kupakot, folyton lepattan. 

Hát ezt éppenséggel nem lehet eljátszani, mondja Gyula, de a motor elnyomja a hangját. Tilda közelebb hajol, el lehet vagy nem lehet? Mit mondtál? Nem. Nem lehet. Nem lehet eljátszani. Az út az erdőben kanyarog, hegynek felfelé mennek. De attól még meg lehet csinálni. Meg lehet vagy nem lehet?, kérdi ismét Tilda. Meg lehet csinálni, ismétli Gyula hangosabban. Meg lehet mutatni, csak nem kell úgy csinálni, mintha te lennél ő. Ha el akarjuk hitetni, hogy ez mind megtörtént valakivel, akit te eljászol, meg kell mutatni, hogy te viszont itt vagy, színész vagy, most, ebben a világban. Gyula mosolyog, ez is jó világ, megérne egy misét ez az 1987. Gondolod, hogy még az idén meg tudjuk csinálni?, kérdi sietve Tilda. Hú, de sürgős, feleli Gyula. Vagy most, vagy jövőre. Az idő mindegy. Nekem nem mindegy, feleli Tilda, nagyon szeretném. Nagyon szeretnék dolgozni. Normálisat dolgozni. Akármikor csináljuk, a lényeg, hogy te itt vagy, ő meg ott. Ezt kell értse a néző. Nem vagy ő. Nem vagy azonos vele. Senki se lehet valaki más. Te csak saját magad lehetsz. Teljesen világos. Brechti forma kell. 

Nem szeretem Brechtet, mondja Tilda. Olyan formalista, csak a forma, a sok ének, meg a feliratok. Csináltuk a főiskolán, én voltam a Kurázsiban a néma lány. Én most ezt úgy szeretném elmondani, hogy a néző érezze ennek a nőnek, az összes embernek a szenvedését. Gyula, ne haragudj, én nem akarok Brechtet, nem azért választottam ezt, hogy a formát csináljam. Én nem egy formát akarok. 

A művészet forma. Mit gondoltál, odaállsz, jól lefogyasztunk, és akkor elhiszik rólad, hogy te vagy az, ott, a lágerben? Az a fontos, hogy megjeleníted őt, de nem ő vagy. Te a saját életed vagy, egy színésznő, aki másokat mutat meg. De önmagát nem téveszti össze senkivel. 

Ó, mondja csalódottan Tilda, éppen azt akartam, hogy én ő legyek.

Nem, te biztosan nem lehetsz ő, feleli Gyula. Nem lehetsz másik ember, senki sem fogja elhinni, hogy te voltál ott és az életed egy hajszálon, egy véletlenen múlott. Hogy mindjárt szomjan halsz a színpadon, miközben ott a takarásban a víz. Jó, fogoly vagy, én is, de nem ott és akkor. Ez most mindegy, most nem erről akarunk beszélni. Az a dolgod, hogy megmutasd azt a másik életet, ami nem a tied.