MEGOSZTOM

Sokacz Anita versei

Pompás bomlás

Új álom kellene, ezen a képen
kemény a szív, fagyott kutya lába,
nájlonban. Otthagyott hulla, otthagyott
foggal, körömmel. Bokorból vadaknak
képtelen kifüstölése. 

Kihűlt arcod fehérre vált. Mögötted hangos 
metróajtó-csapódásban elfáradt percek 
lebillenő fejei. Egyenletesen ismétlődő 
karneváli fényekben hirtelen narkolepszia. 

Tisztán felhasad előtted: kiégett 
fényfüzérek lettek a meg nem kezdett 
utak. Egyre tisztábban hallod, apránként 
bomlik a kötőanyag. Ez már annak a szaga, 
amit idáig érzel. Ne kérdezd többé milyen 

élet szól odaát, egy hang sem gyászol. 
Fölötted vidámkerék-glóriádból érkező 
gipszbe fűző sikítás. Kemény a szív, 
fagyott kutya lába. Belül 

holttested ajándéknak. Nem kívánt trófeád vagy. 


[Nem] ígér

Az új bolygón a száj nem hazudja össze
a csatornákat a szabad levegő gondtalan 
áramlásával. A kéz nem állít élvefogó 
csapdákat utolérhetetlen vadaknak. 
Dühében nem fűti be a kazánokat, 
hogy tenyerében izzó köveket hordjon 
a közeledők ellen. 

Nem zsúfolja a bordákat egyenruhába – 
a repedések újra és újra kitermelnék
a hiányt. Többé nem gyűjti be
a repülésre készülőket a tiltás területein 
felhúzott cellákba. A tervszerű oldalra 
nézésben feltűnt végre, az éjszaka is 
ismerősebb az arcoknál. Nedvüket, 
akár a föld zsíros anyaságát, felitta 
a vattás nap. 

Indulás előtt a száj még levezényli 
a jövőt, fénye retinába tűz felejtésig. 
Az emlékképek kényszerű roncsolását 
kérés nélkül végzi el az alvás, 
így minden újrakezdhető.